Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-20 / 49. szám
1927^ február | ff:____________________ BACSMEGYEI NAPLÓ ___________________________21. oM.l. Az élhetetlen (Kis regény) ■rta: Dóczy Jené Már a születésével is pechje volt. Teljes két hónappal korábban kezdte el földi pályáját, mint más normális halandó. Tudja Isten: sieiett-e, mint akinek sok elintézni való dolga lett ezen a furcsa csillagon, vagy meggodolatlan hebehur* gyaság volt az egész, elég az hozzá, hogy u. n. koraszülött volt. Meg is adta az árát, hogy nem tudott várni még két hónapig. Csenevész testű, vékonydongáju legény maradt egész életében. Mikor a bába kivette a fürösztőteknőből, unott grinjásszal fitymálta végig a kis emberpondrót: -Nem fog életben maradni — mondta — nem életrevaló!« — És mégis csak megmaradt. De hogy kellett rá vigyázni! Vattában tartották hónapokig. * Az anyjának nem volt teje, nem tudta maga táplálni. Fogadtak hozzá egy tenyeres-talpas tót dajkát, aki olyan bővtbeti volt a tejnek, hogy a maga gyermekit is, meg öt Is eltudta látni. De a kis tót gyerek élelmesebb volt. mint ő. Akár kellett neki, akár nem. mindig szopott, ö csak lopva tudott hozzájutni az élet forrásához. Ha a kis tót gyerek észrevette, hogy szopik, neklfeszitette az arcának két parányi öklét és elturta az anyja emlőjétől. Ö meg csak éheset) tátogott és még sírni is eieíeleitett. A tót dajka meg nevetett. — »Jaj, te kis élhetetlen* — mondta, fis megcsókolta a magú gyerekének pufók, piros arcát. # Hogy a szüleinek otthon láb alatt ne legyen, beadták az óvodába. Egy szép, nagy, árnyas kertben volt az ovoda s az ecetíák alatt akkora nagy halmok sárgáilottak puha, finom homokból, hogy igazi passzió volt ott játszani. Kis pöttöm fiuk, leányok gyúrták, tapasztották a homokot, aiagutakat építettek lármás, közös munkával. — 0 Is épített, de csak magának, külön, elvonultan a többitől. Volt egy kis locsolója, abban vizet hozott a kútról s megnedvesitette a száraz homokot, hogy jobban összeálljon. Gyönyörű palotát épített, egész kis várhegyet sszélés bástyával vette körül. Egy csorba pléhkanállal kiválta mélyen a kapu öblét s zöld faleveleket tűzdelt a boltozat főié. Mikor készen volt a nagy mű, odaááiiott elébe s gyönyörködött benne. Közben újabb terven törte a kis. szöszke fejét. Hogy lehetne pincét csinálni alá, hogy össze ne dűljön, A többi gyerek is odagyüit s pár percig irigykedve nézték a remek palotát ö csillogó szemmel állott közöttük. — Az egyik gyereknek hirtelen eszébe jutott egy uj játék: ugráljuk keresztül a várhegyet. A többi persze kapott rajta, ö elsápadt, de nem tudott ellenkezni. — A várhegy az első percben már romokban hevert. Az egyik kis vasgyuró szerencsésen éppen a közepébe ugrott. Vigyorogva nézett a többire, akiket rögtön elfogott a pusztítás j láza, nekirugaszkodtak a még épen ma- j radt tornyoknak, bástyáknak s vandál kedvvel mindent összetlportak. Győzelmesen, boldog mámorban járták az indián táncot, ü meg csak állt, csak állt az ccetfa alatt, kezében kis locsolójával, tehetetlenül, némán- Torkát fojtogatta a könny. ¥ A tanitó ur nevenapjára készültek. A segédtanító kis színdarabot tanított be a növendékeknek, melyet a nagy napon, a tanterem sarkában felállított kis színpadon fognak eljátszani. Heteken át lázas izgalomban volt mindegyik; tanulták, a szerepeket, folytak a próbák. Ment minden simán, rendben, míg végre elérkezett a nagy nap. ő is boldogan, mámorosán sietett az iskolába: az édesanyja egy piros azáleát tűzött fel a kabátjára, ami j nagyon jól festett az uj ruháján. Iskolába menet folyton azt nézte a félszemével, a másikkal meg a szerepét futotta át Pedig már régen tudta könyv nélkül, hiba nélkül. Az iskola olyan volt, mint a méhkas. Szülők, bácsik ünnepi ruhás csoportjai közt kis fiuk, leányok kipirult arccal sürögtek-íorogtak. — Mindenki elfoglalta helyét Várták, hogy kezdődjék az előadás. Azok a gyerekek, akik a darabban Játszottak, a segédtanító uj szobájában gyűltek össze. Onnan fognak maki felmenni a színpadra, FarSjük kerül a sor. ö is ott állt a többi közt, kezében a szerepével, amit újra és újra átfutott. Egyszer csak odalép hozzá a segédtanító ur, vállára teszi a kezét s kiveszi kezéből a szerepet — »Kis fiam, te csak menj le szépen a nézők közé, a szerepedet majd a tanfelügyelő ur fiacskája fogja eljátszani. Eélck, belezavarodnál«. Ránézett a segédtanitó urra, elpirult $ nem tudta, mit szóljon. Erezte, hogy valami nagy igazságtalanság történt vele. Hiszen ő jól tudja a szerepét! És miből gondolja a tanító ur, hogy bele fog zavarodni? A próbákon Is mindig jól tudta a szerepét. A segédtanitó nr mindig megdicsérte, hogy ő tudja legjobban. És hát a Szegedy Pista, aki most fog játszani helyette, részt se vett a a próbákon. Hát akkor miért — —? Csöngettek az előadás elkezdődött, ö maga kibotorkált az udvarra, leült egy tuskóra és kábultan nézte a levegőben keringő szitakötőket. A nap ragyogóan sütött le az égről, az iskolakert virágai: a petánlák, árvácskák, verbénák színesen kacagtak, odabcntről, a tanteremből hangos taps hallatszott, minden élt, örült az életnek, csak ő ült szomorúan a tüskön, ünnepi, kis uj ruhájában. Mellén ott pompázott a piros nzálcíi, amit otthon az édesanyja tűzött még oda. Az apja azt. akarta, hogy jogász legyen, mert abból minden lehet, de ő végűi mégis csnk filozopternek iratkozott be. Szorgalmas volt és pontos. Ott ült minden órán, figyelt, jegyzett, délben alig hogy lenyelte az ebédjét, már ott volt megint az egyetemen. Legjobban a filozófiáért és a pszichológiáért lelkesedett. Nagy buzgalma hamarosan rátereltc a professzor íigyejmét is. Órán kívül is elbeszélgetett vele, rábízta a szeminárium kulcsait s egyébként is kitüntette bizalmával. — Késő estig ott görnyedt a filozófiai szemináriumban, falta a betűket és óriási problémákon jártatta az eszét. Úgy elmélyedt cgy-egy bölcseleti kérdésben, hogy sokszor még vacsorázni is elfeledkezett. Fél éjszakát elkódorgott az uccákon, gondolataiba merülve. Különösen az akarat problémája izgatta. Egész elméletet dolgozott ki erről s addig-addig rakott egy-egy gondolatkövet a másikra, mig végre egész kis gondolatpalotát épitett föl. Mikor kész volt vele, boldogan sietett a professzorához és részletesen beszámolt neki az egész theoriáról. A tanár ur hallgatta, hallgatta figyelmesén, bólintott hozzá a fejével, néha-néha egy-egy észrevételt is tett s a végén megdicsérte buzgalmáért és nemes érdeklődéséért Biztatta, hogy ha Így elmélyed »szép tárgyunkban«, még sokra fogja vinni. — Közben egy-két hónap telt el. Egy délelőtt, óra után a profeszszor ur behívta a szobájába s fölvett az asztalról egy vastag papirköteget. — Tudja mi ez?« — kérdezte mosolyogva. — Igen«, — felelte vissza — korrektúra«. — Az«, — mondta a professzor — tiz évi munkám eredménye. íme, kész a nagy mü. amin tiz éven át dolgoztam. A lélektan alapelvel. Talán nem éppen szerénytelenség, ha azt hiszem: korszakot fog alkotni. Egy hónapja, hogy befejeztem. S íme már nyomdában is van. Itt az első rész korrektúrája. Ha volna ideje, önre bíznám, hogy nézze át«. — »Óh. tanár ur, milyen megtiszteltetés«. — És vitte magával, sietett vele haza. Boldog volt, hogy a hires tanár jobbkeze lehet, — Az első rész az értelemről, a második az érzelemről, a harmadik az akaratról szólt. Az utolsót ofe vasta el legelőbb. Ez érdekelte legjobban. Olvasta, olvasta s mind jobban belesápadt. A homloka izzadt, vért izzadt. Az egész gondolatmenet elejétől végig az övé volt. az ő teóriája volt, az ő felfedezése volt.---------A könyv megjelent és nagy port vert lel a szaksajtóban. A professzor urat az Akadémia rendes tagjává választotta érte. De a buzgó tanítvány is bejutott a halhatatlanságba. A professzor ur müve végén külön köszönetét mondott neki a korrektúra lelkiismeretes átnézéséért. — Tehetetlen düh fogta el, amikor elolvasta. Ilyen perfidial Ilyen alávalóság! Le kellene leplezni, le fogja leplezni! Igen, de hogyan? Ki hinné el neki, hogy ő tőle lopta? Senki. Napokig, hetekig hányta a hab lelkét s végül is azzal állott boszut, hogy egy udvarias levélben megköszönte a róla való megemlékezést. Tavasz volt. A kertekben kfvirtiHak a fák, az ő szivében meg kinyilt egy nagy. furcsa piros virág. Eleinte maga se tudta, hogy szerelmes, csak lassan, később ébredt rá. Eleinte csak annyi volt az> esést, hogy nagyon jól esett neki, mikor Aranka, a szőke hajú kis filozofrik, kivel egy padban ülve hallgatták az esztétikai leckéket, koronként elkérte tőle a jegyzeteit, hogy a maga füzetének hiányát kipótolja. Később, óra előtt már beszélgettek is. Persze, mindig komoly szakdolgokról, vagy a tanárokról. — Egyszer, mikor óra után kimentek az egyetem épületéből és szakadt az eső, Aranka megkérte, hogy kisérje el a villamosig az esernyője alatt Ekkor kezet is fogtak. S Aranka azt mondta: a viszontlátásra. — Lassan, lassan Így Ismerkedtek össze. De sokáig, nagyon sokáig semmi se történt olyasmi, amit úgy hívnak, hogy szerelem. Husvét tájban, egy szép langyos szombat délelőtt Aranka megkérdezte tőle: Mit csinál holnap? — Tanulok, olvasok. — Óh, mfndlg csak tanul! Netn volna kedve kirándulni? — Hova? — Hát például a városi erdőbe. — Kivel? — Hát velem. — Óh, nagyon szívesen. — —És elpirultak mind a ketten. És hát kirándultak. És —------de mit mondjak el? Nem történt semmi emlitésreméltó. Arankán pedig egy szép uj rózsaszinruha is volt. És a városi erdő is teljes tavaszi mezben pompázott És mind a ketten jókedvüek voltak. De azért nem történt semmi közöttük. Beszélgettek. Hogy milyen szép a tavasz. Hogy milyen okos gondolat volt kijönni Hogy máskor is kijönnek, ha szép lesz az idő. Aztán beszéltek a tanáraikról, sorba vették őket, elmondták mindegyikről, amit tudtak. Aztán jött a szakma! A filozófia, az esztétika. Ekkor aztán ő egészen elemébe jött. Előadást tartott Arankának Fechnerről, meg az öreg Wundtról, meg az uj csillagokról: Bergsonról. A nap sütött, a tavaszi szél megblilegtette Ara*; ka rózsaszín blúzát, az erdőből madarak trilláztak, de ö csak beszélt, beszélt, lelkesedett a filozófiáról. Aranka hallgatta. Mikor este kissé fáradtan hazamentek, megígérték egymásnak, hogy jövő vasárnap megint kirándulnak. Úgy is lett. Ezen a délután a neoplatonikusokró! magyarázott Arankának, aki most pipacspiros blúzban hallgatta ez áradó filozófiái propadeutikát. Harmadik héten Aranka kitért a kirándulás elől, mert az édesanyjával megy rokonlátogatóba. Nem volt igaz. Látta, mikor vasárnap délután egy elegáns jogászgyerekkel fölszálltak a villamosra. A jogászgyerck a megállónál incselkedve valamit súgott Aranka fülébe, mire az kacagva ütött a kezére és megfenyegette az ujjával.------ö mindezt egy kávéház sarkából nézte. Rettenetesen belenyllallott a szivébe. — óh milyen buta vagyok, — mondta félhangosan — élhetetlen szamár! — És többet nem ment cl az esztétikai órákra. Szerelmi bánatát könyveibe temette. Éjjel-nappal tanult Egy álló esztendeig folyton csak tanult A tanári vizsgán mégis megbukott s éppen filozófiából. Hogy történhetett ez? A filozófia rendes tanára, az ő pártfogója Lipcsében volt előadást tartani a lélektani uj, voluntarisztikus irányáról, helyette egy fiatal kollégája kérdezett a vizsgán, aki szivéből utálta az egész ügyet Tulajdonképpen nem is konyltott a filozófiához. Mielőtt felment a vizsgára, lapozgatott 3 könyvtárban valami régi bölcseleti munkában, amit valaha ő is tanult kiirt magának egy-két kérdést s a vizsgán azokat adogatta fel a jelölt uraknak Hősünket a furcsa kérdések retenetes zavarba hozták. Ötölt-hatlot, tanakodott mit is mondjon, végre kibökte, hogy nem egészen érti a kérdést! A fiatal tanár töltete a második kérdést, abarmadik kéri dést, de a jelölt tovább élhetetlenkedc*t Azt a benyomást keltette, mint akinek dunsztja sincs a filozófiáról. A profeszszor nem törődött vele tovább, hanem a másik vizsgázóhoz fordult. Az föltalálta magát, látta a helyzetet s beszé't, beszélt nagy bőbeszédűséggel mindenről, ami eszébe jutott. Fényesen át Is ment a vizsgán, pedig csak két hétig készült, ö meg elbukott * Szörnyű bukása után két hétig ki se j mozdult a kis hónapos szobájából. Rettenetesen szégydte magát s ol veit ke- Isersdve ** egész világrend ellen. Hogy Fekete Lajos: Ki ismerné meg közülünk az Istent? . Ki ismémé meg közülünk, hu jönne. Ki érezne csodát a közelében, , Ha jönne, aranysujtdsos, meggyszínit talárban, s föld dübörögne a lába nyomán, ha száz angyalnak lobogna lángpalósa s szólna iiimi-plőhangu fuvola; 3 láthatatlan kézből terülne lábai elé a szőnyeg, vájjon ki ismerné meg közülünk: no ez, ez az isten! . . . S ha művelne gyarló szemednek ritka csodákat te vinnéd a kölyködet: uram halott . , . a ruháját simíthatnád és rímánkodnál: hatalmas, törüld le rólam a gennyes nyavalyát. Hogy mázolnád mocskos képed a pórim s sziszegnél gyáván, igen. ő ez, az isten, az isten. Legfrissebb bűneid kérnéd magadtól számon s tán vigasztalna, hogy hátha nem hozta magával a könyvet s talán így vétked kimarad. Ki ismerné közülünk az istent ha jönne; ha jönne hajadonfőn s mezítláb, mint egykor az a bizonyos Ember; tépett köntösben, véresen, cgyszál náddal a karján kit megrugdostak részeg katonák; ki ismerné meg köztiünk az istent? . . . Volna-e asszony; szép Veronikák, kik nyajindnak szót és keszkenőt: uram, egtfvér az arcod. Volna-e férfi, ki mondaná bátran: nekem testvérem ez az ember! De elfordulnál tőle: rongyos, nem barátom. S hetykén csörgetnéd zsebedben a rézpénzt s az első meüékuccdba odalogndl és maradék-lelkllsmeretcd halkhantm füttyként remegne a xzádQrt.
