Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-20 / 49. szám
1927. február 20.-««r■ ■ ■■■»—"■.......... % Vajdasági irodalom Őszinte örömmel olvasom vasárnapról- vasárnapra azokat az érdekes és értékes Írásokat, amelyek az elárvultnak tartott vajdasági ma-S'ar irodalom fontos és komoly próbáját vitatják. Íme a vajdasági irodalom mégsem maradt árván, hiszen annyian törődnek vele, annyian viselik gondját és annyian akarnak rajta féltő gonddal segíteni komoly, okos, józan, egészséges ideákkal. Es talán épen abban van ennek a termékeny^ irodalmi vitának a legnagyobb és legértékesebb eredménye, hogy megszólaltatta, felszínre hozta, szóhoz juttatta és reményre ébresztette a mi szegény vajdasági irodalmunk aggódó barátait, lelkesedő kívánóit és megmutatta, hogy igenis sokan vagyunk, akik akarjuk, kívánjuk és szeretjük és támogatjuk a vajdasági irodalmat. Ne tévesszen meg senkit, hogy sokan a sötét pesszimizmus hangján szólaltak meg, hiszen az sem volt a tagadás hangja, csupán a szemrehányásé, a buzdításé. Hogy van vajdasági magyar irodalom, azt az sem tagadja, aki azt irta: nincsen, hiszen nem akarhatja letagadni a tényeket, a könyveket, az élő Írásokat, amelyek hétről-hétre diadalmasan \»onulnak be a vajdasági magyarok szivébe. A tagadók is bizonyára csak buzdítani akarnak, csak még többet és még jobbat szeretnének és kétkedő soraikkal csak a vajdasági írókat akarják még erőteljesebb termékenységbe lendíteni. Hiszen csak a vak -nem látja meg a vajdasági irodalom élő valóságát, csak a süket nem hallj* lelkes, fiatal messzireliangzó szavát. Letagadni már régen nem lehet a vajdasági magyar irodalom létét, sem kétségbevonni annak termékeny, nemes értékeit, de lehet, szabad és kell kívánni azt, hogy ez az irodalom nőjjön, fejlődjön, terebélyesedjen, hangja halljon túl a határokon és szerezzen minél nagyobb dicsőséget önmagának, nekünk, az egész Vajdaságnak. Ha valami hiányzik, ha valami nincs, az nem a vajdasági irodalom, hanem az olvasóközönség. Vannak irók, de nem fogynak cl a könyveik, voltak itt irodalmi folyóiratok, de Feszülitek. mert nem volt közönségük, jönnek eredeti, értékes irodalmi írások az újságban, de kérdés, hányán olvassák el azokat. Itt van a megoldandó probléma, ez a döntő súlyú kérdés, hogyan lehetne a közönséget meghódítani az irodalomnak, hogy lehetne az itteni magyarságot közelebb hozni az irodalomhoz, áldozatra birni, megszerettetni vele Íróinkat, könyveinket, folyóiratainkat. Mert képzeljük el, hogy micsoda szédületes tempóban lendülne fel nálunk az irodalom, ha érdemes, volna itt írónak lenni, ha elkapkodnák a könyveiket, megfizetnék az Írásaikat, ha az írásból meg is lehetne élni. Vájjon mi hiányzik a vajdasági magyar irodalomból, ami ha megvolna, meg lehetne fogni vele a magyar nép szivét? Talán a local couleur, a vajdasági levegő, a vajdasági szin, hangulat, a vajdasági probléma, a vajdasági típus? Ennek a Hiányáról már olyan sok szó esett. De nagy kérdés, vájjon van-e egyáltalában saját, külön, egyéni couleurje a Vajdaságnak és ha volna is, olyan fontos-e ez a kicsinyes helyi érdekű színezet az olyan korszakban, amikor világproblémák, nemzetközi eszmék, egyetemes emberi gondolatok fogják le az embert és az írót mindenütt, a Vajdaságban is és az egész világon. Sokkal figyelemreméltóbb ennél az én tisztelt barátomnak, Tóth Ferenc becskerekt iparosnak a lap hasábjain kifejtett véleménye, aki azt mondotta, hogy a mi népünk áhitja az irodalmat, de a mi íróink nyelvét, hangját, stílusát nem érti meg, mert a modern irodalmi iráryt, a mostani irodalmi nyelvét, az újfajta itódalmi »izmusokat* nera tudja a magyar nép megemészteni, Tóth Ferenc barátom a nép gyermeke, az ő szava BÁCSMEGYEI NAPLÓ a magyar nép szava és az ö ízlése. Fel kell hát tennünk, hogy Tóth Ferencnek igaza van és ha a vajdasági irók tudnának alkalmazkodni a magyar nép nyelvéhez, hangjához, ízléséhez, akkor talán nagy fejlődést venne az irodalom üzleti oldalán. De lehet-e írónak utasítást adni, korlátokat állítani, stílust, hangot, felfogást, irányt kijelölni? Az iró önmagából merít, önmagát adja és nem kérdezi tetszik-e másnak, megérti-e a nép. És régi igazság, hogy az irodalom mindig előrehalad a fejlődés legelején, a tömegek pedig mesze elmaradnak mögötte és csak századok múlva érik utói és csak akkor, jóval halála után lesz az iró naggyá a népek szemében. Ne adjunk hát ki semmiféle direktívát az irodalom számára. Vajdasági magyar irodalom van, él, fejlődik és terebélyesedik a saját erejéből, a' bennerejlő belső erőtől duzzasztva és nekünk, akik törődünk veie, akik szeretjük és támogatjuk, nem marad más feladatunk, mint törődni vele, szeretni és támogatni továbbra is. Dr. Hesslein József Irodalmi levél rí ; Baedeker Multheti levelem azzal végződött, amivel a mai kezdődik: örülök a pezsgő szellemi életnek, amelynek jelei a Vajdaságban egy idő óta mutatkozni kezdenek. Lehet, hogy ez a pezsgés nem a legvalódibb sampánvinak a szellemes gyöngyőzése, hanem csak a kraljevbreginek szerényebb habzása, — mindegy. Mindenesetre kuiturhaladás az és nemesebbre fejlés, s ha nem is vajdasági irodalom, hát irodalom a Vajdaságban ... Nemcsak helyben látunk irodalmi mozdulásokat, szerte az országból mindenfelől olvasunk híreket esztétikai estélyekről, kulturmatinékról, műsoros délutánokról, fölolvasásokról és szabad előadásokról, hengversenyekröl és műkedvelő társaságok egyre rendszeresebb és folyton tökéletesebb játékáról. Nem kell kicsinyelni semmi ilyen tapogatódzást, komolyan kell venni minden efféle kísérletezést, mert ha az még nem is jelent sikert, mindenesetre magában foglalja annak biztató jóslatát. Mind közt legfontosabb a hir, hogy a két szuboticai napilap fiatal munkatársai, országrészünk jövendő magyar irodalmának' sókatfgérő reménységei, március ekéiével ■ folyóiratot indítanak. Becsvágyukat nem elégíti ki, hogy az Írásaik, amelyek közt sok az érték, egynapos életet éljenek a makulatúrává züllő szürke ujsáepapiroson, — revüt szerkesztenek, ami ha egyelőre nem is biztosit a müveiknek halhatatlanságot, megőrzi őket egy hónapig, sőt gondos olvasók és lelkes irodalombarátok révén, akik beköttetik a naevoktáv füzeteket, későbbi generációk idejére is. Különösen érdekes, hogy a »fiatalok* az ambíciók és akarásaik e szócsövét nem kívánják kizárólag a maguk szel’emi termékei számára lefoglalni, de helyet tartanak fönn benne minden vajdasági iró munkájának és minden itt megnyilatkozó világnézetnek és megszólalási formának is. Lehet vitatkozni arról: helyes-e, hogy az alapítók nem szögezik le fé!reérthetet!enül és nem óvják féltékenyen folyóiratuknak a határozott »fiatal« és — úgy sejtem — progresz- S7,;v (és mindenesetre egészen modern, latest fashion) jellegét: nem iobb-e, ha abban következetesen csak azoknak az életszemlélete, az irói procédé-je és stílusbeli megkülönböztetettséve jut kifejezésre, akik azt valószínűleg éppen a kü’öttleges irányuknak, a maguk esztétikai iskolájának. az ifjú bátorságuknak, rtattörniszerető becsvágyuknak az igazolására s az eszméik diadalravitelére alapították; nem tévesztett dolog-e, abban mint eey antológiában vagy almanachban szóhoz juttatni minkenkit pnsztán azon a elmen. mert nz »írásbeli dolgozata* itt készült, »helyben*, a tejjel-mézzel folyó Vajdaságban? Kérdés. Én, nem tagadom,, jobban szeretném (s ez egészen egyéni vélemény, amelyet nem óhajtok ráoktrojální senkire), ha ez a folyóirat, amelvnek megszületését a vajdasági kultúra egyik legőrvendetesehb családi eseményének tartom, egvséves stilnsu s az alapítók fiatal iskoláját, individuális módszerét és nyelvi módernsó.gét képviselő publikáció lenne (s minden komoly irodalmi vagy tudo[mápyos időszaki folyóiratnak, gon’ dolom, ez a célja, föladata és létezésének az igazolása), de a mi igen sajátságos és irószegény világunkban talán úgy kell a szemleirást és szerkesztést kezdeni, ahogy ők iniciálták, s valósziniileg ez a módja és lehetősége annak, hogy a kétlaki revüből idővel az bontakozzon ki, ami az eszménye a hasonló törekvéseknek: egységes világnézetű, a szó legnemesebb értelmében karakteres irodalmi vállalkozás. őszintén elmondott különvéleményem ellenére is szívesen üdvözlöm e próbálkozást és kivánom: vivat, crescat, Horeat! Mert belátom (s valószínű, hogy ez enyémhez hasonló belátás vezette az alapítókat is üdvös akarásukban): oly kevesen vagyunk itten magyar irók, hogy nemcsak az apagyilkosnak kell köztünk megbocsátani, de — ami némelyekre nézve még nehezebb elhatározás — annak is, aki másképp ir és más világnézetet vall. mint a szemle megindítói. Szép tőlük, és tehetséges fiataloknál ritka türelmességre vall, hogy nem hangoztatják a »Tudós Nők* egyik hölgyének kUkkszerü és minden más szabású talentumot bojkottáló nyilatkozatát (amely azóta irodalmi kottériák és pajtáskodó csoportok programmpontja lett): mil rí ama de Vesprit hors nous et nos amis, s minden tehetséget évjáratra és Irányzatra való tekintet nélkül hellyel kínálnak meg a lapjuk hasábjain. Úgy látszik, belátták, hogy az itteni irók, valahányan vannak, elegendők talán egy megfelelő nivóju szemle inauguráíásához és fenntartásához, de hogy többíelé szakadva se a régiek, se a modemek, se a hipermodernek, se az aktivisták a rendelkezésükre álló eszközökkel és erőkkel nem tudnának életképes folyóiratot publikálni. Ez -a márciusi megindulás természetesen nem jelenthet semmi végleveset- Az "össze nem illő és ellentétes világnézetű Írókat csak a cél- és kényszerűség fogjaideig-óráigegyiltt tartani. Aztán, mert az idő halad s a tehetségek kibontakoznak és megizmosodnak (épp az itteni Irodalom fölfelé fejlődésével), meg fog indulni a bomlás processzusa, hogy lerombolva a tarthatatlant, annak romjain egészséges, szilárd alapzatu ujépitménvnek adjon helyet. Az elemek, amelyek nem pászolnak össze (s amelyeket ma is egy világ választ el egymástól), s csak szükségből próbának egymáshoz alkalmazkodni, másféle összeköttetést keresnek, s a soktagu szerkesztőség vaev szerkesztőbizottság egységét kiválás, valamelyik csoportnak a szecessziója fogja megdönteni. Ettől persze se most, se a bekövetkezése ideiében nem kell megijedni. Ez a kiválás és kivonulás egészséges alakulatnak, tovafejlődésnek, haladásnak lesz a jele és a bizonyitéka, — meg fog szűnni valami, ami szükséges és célszerű lehetett, de nem volt természetes. S akkor, az irodalmi akció e szakánál tisztázódik a helyzet: vágy két folyóiratunk lesz, — ha t. i. a szecesszión!?, ták Is alapítanak écyet s maguk képére s a Saját világnézetük képviseletére, vagy (a rosszabbik és 17. oldal. még mindig elég jó esetben) csak egy lesz. de ez megszabadulva a diszharmóniús elegektől egységes jelleművé, szinte azt mondhatnám: jellemessé válik, ami nem lehetett addig, amig az egyik szerkesztője a maga írásával minduntalan rácáfolt a másikéra. Erre a valószínű bekövetkezésre nem azért mutatok rá, hogy bárkit is — akár irót, akár olvasót — elkedvetlenítsek. Ellenkezőleg, hogy íróban és közönségben fokozzam a kedvet, amellyel az egyik a vállalatot megindítja s a másik azt fogadja. Épp ez egészséges és természetes fejlődési folyamatban bízva örülhet az irodalomnak minden barátja, hogy végre megjelenik a várva-várt szemle. Úgy kell legyen, hogy a különböző kaliberű és mentalitású irók csak maradjanak együtt, amig szükségük van egymásra, s kétfelé váljanak, mihelyt az egyik tábor annyira megizmosodik, hogy széttörheti a gyönge keretet (a helyi összetartozásét), amely együvé gittelte őket. A közönség — sl Diis piacebit — remélhetőleg kedvvel, jószivvel és bizalommal fogadja a vállalkozást, amely jóformán teljesen az ő hajlandóságára és áldozatkészségére var bazirozva. ő, sajnos, a jó közönség, éppen olyan szükséges hozzá, ha nem szükségesebb, mint a szerkesztőség- Vidor Imre barátom a cikkében igen helyesen mindent a publikumtól vár s fején találja a szöget, mikor a nagylelkűségére appellálva, pályázatok hirdetésével és könyvkiadó társaság alapításával reméli virágzóvá tenni a leányágra jutott szegényes vajdasági irodalmat. Csak az olvasók — megannyi Mecénás — köréből létesülhet ezidőszerint altruísztikus alapon, sőt áldozatok árán, könyvkiadó intézet. Nyomda- vagy más üzleti vállalattól nem lehet kívánni, hogy biztos veszteség »reményében? kockáztassa a tőkéjét Ameddig a Vajdaság egyik nem legkevésbbé ismert Írójának csak úgy jelenhet meg egy könyve, ha a barátai és a kultúra lelkesei őt a kiadással járó veszteség ellen megvédik, s némi irói tiszteletdiiat azáltal próbálnak biztosítani neki, hogy a müve bizonyos számú példányát tőle előre megveszik, addig nem lehet arra gondolni, hogy itteni szerzők kiadót találjanak, aki a könyveiket két vagy több ezer példányban piacra hozza. Mindenesetre jó lesz gondolkozni azon a novum-on, amivel Vidor a vajdasági magyar litteratura szegénységének a védelmére kel. Találóan argumentál: hogyan állíthatjátok olyan határozottsággal, hogy itt nincs irodalom? Lehet, hogy van. de azért nem érvényesülhet, mert nincs, aki az útját a közönség felé megcsinálja. Ki tudja, hány regény és novella fekszik eltemetve egyikmásik Írónak asztala fiókiában s hány téma földolgozatlanul a szerzők fejében? Ki tudia, hány? De nem jelenhetnek meg azok és nem kaphatnak művészi formát ezek, mert nincs, aki piacot szerezne nekik. Budapest kiadóvállalataira nem számíthat a jugoszláviai magyar iró, mert azok, tudomásunk van róla, a magyarországi termelést se győzik piacra vinni — a sok kézirat-eszkimóhoz ott is kevés a kiadói fóka és egészen elsőrendű irók jó dolgai is sokáig hevernek, amig végre nyomdafestéket Iá hatnak. Radó Imrének kitűnő regényén kívül nem tudok tiz esztendő óta egyetlen utódállambell magyar irást, amely Budapesten kapott volna kiadó'. S ez igy lesz még sokáig. Az erdélyi kollégáknak már vannak kiadóik Kolozsvárott és Brassóban s a csehszlovákiaknak Pozsonyban és Kassán — magyarok itt a Vajdaságban kevesebben laknak, igy kiadó is nehezebben vállalkozhatok rá. hogy e maroknyi közönség számára merjed könyveket nyomatni. Ajm ennek is van módia és jövője s ha a magyar kultúra hívei komolyan akarják és nem riadnak vissza némi anyagi áldozattól, akkor lesz
