Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-18 / 47. szám
4. oldal. 1927. február 18, BACSMEGYEI NAPLÓ A sztarakanizsai j ejtély Avo’t számvevő levélben sikkasz'ássál vádolta mag it, a tárgyal ison azonb n minde-it tagido t Söregi János nyugalmazott kanizsai városi számvevő és Bencsik Deszanka volt városi írnok állt csütörtökön vádlottként a szubotica! törvényszéken Pavlovics István törvényszéki elnök büntető-tanácsa előtt. A vádirat szerint Söregi és Bencsik Deszanka 1924-ben a Kanizsa város kezelésében lévő villanytelep pénzéből mintegy negyvenezer dinárt elsikkasztottak. Söregi János vallomásában elmondta, hogy 1919 óta teljesített Kanizsa városnál szolgálatot, mint számvevő. A város kezelésében levő villanytelep ügyeit tizenegy tagú bizottság vezette. A bizottságnak ő is tagja volt. 1924-ben mende-monda keletkezett, azzal gyanúsították, hogy egy bizonyos összeget elsikkasztott a villanytelep pénzéből. Ez a szóbeszéd mind szélesebb rétegekben hitelt talált, ugyihogy maga kért maga ellen vizsgálatot. Bencsik Deszanka niellette mint kisegítő működött, a vilanytelep ügyeihez azonban semmi köze sem volt. Amikor munkáját elvégezte, saját pénzéből néhány száz dinár értékű ajándékot vásárolt a tisztviselőnő számára. Bencsik Deszanka elmondta, hogy Söregi mellé volt beosztva a kanizsai városházán mint Írnok. Hogy a villanytelepen mi történt, nem tudja. Amikor elvégezte a munkáját, Söregitöl egy aranykötőt és egy, manikűrkészletet kapott ajándékba. Ezután áttért a bíróság a tanuk kihallgatására. Először Panics Antal kanizsai polgármestert hallgatták ki. A polgármester elmondta, hogy 1924-ben egy napon, amikor Söregi már nem állt a város szolgálatában, hosszú levelet kapott Söregitöl, amelyben u volt számvevő részletesen bevallotta, hogy nagyobb összeget sikkasztott a villanytelep pénzéből és ezt a pénzt Bencsik Deszánkával elköltötte. A levélben többek közt ezít irta.. Söregei: — Most őszinte leszek önhöz, polgármester ur. Bár másfél évvel ezelőtt lettem, volna. Most már néni kerülöm el a megérdemelt büntetésemet. Negyvenötvenezer dinárt vihettünk el, sajnos, az utolsó fillérig el is költöttük. Elmondta még a levélben, hogy a nő a sikkasztott pénzből ment üdülni a tenger 'mellé. Azokat a nagy bűnöket, amiket elköveti tünk nem lehet bebizonyítani, legalább azért bűnhődjünk, amit bizonyítani lehet — irta rejtélyesen Söregi. Még arra kérte a polgármestert, hogy azonnal indítsák meg ellene a vizsgálatot, mert bűnhődni akar és kérte a polgármestert, hogy maga folytassa le a vizsgálatot. Pavlovics elnök ekkor a vádlotthoz fordult:. — Maga azt állitja, hogy ártatlan, hát akkor hogyan Írhatta ezt a levelet? A vádlott; Azt akartam, hogy legyen egyszer már vége mindennek, hogy tisztázódjon a dolog, vizsgálják meg. Az elnök: Miért rántotta akkor be ezt a nőt is? A tanú: Mert úgy beszélték, hogy ő volt a segítőtársam. Az elnök: Nahát, én már harminc éve bíró vagyok, de ilyesmi még nem fordult elő velem. A vádlott: Szerettein volna már az egész ügyet etintézettnek látni. Az elnök: Más módot nem tudott találni? Szándékosan a vádlottak padjára akart jutni? A vádlott még többször megismétli, hogy a levéllel csak a vizsgálatot akarta megindittatni maga ellen, mire az elnök leültette és Gajó István tanitó tanú kihallgatását kezdte meg. Gajó elmondta, hogy ö vizsgálta át a villanytelep könyveit és harmincegyezer dinár hiányt állapított meg. Ekkor a vádlott közbe vágott: — Az mese. Az elnök (a vádlotthoz): Hát ki likvidált maguknál? A vádlott: Hát mit csinált maga, csak ült és bűnbánó leveleket irkáit? Ezután még több tanút hallgatott ki a biróság, majd elrendelte a villanytelep könyveinek felülvizsgálását és a tárgyalást félbeszakította. A szombori Pomocs igazgatója megszöktette a Nada pénztárnoknöjét Magyarországba menekültek a szökevények Szomborból jelentik: A szombori luiilabörzének szenzációja van. amely azonban nemcsak a szomboriakat érdekli közelebbről, hanem a körülmények folytán bizonyára meglepetést fog kelteni úgy Szuboticán, mint az egész Tiszavi-déken, amerre csak érdekeltségei vannak Szombor egyetlen halotti, kiháza sitó és szülészeti segélyegyesületének, a Pomocsnak. Az történt, hogy a Pomocs igazgatója megszöktette a szuboticai Nada kihdzasitö egyesület szombori pénztárnoknöjét, egy rendkiVül csinos, alig tizenhatéves szombori leányt és ez zel egyidejűleg eltűnt a Nada pénze Is. Az igazgató és a pénztáros szökése összefüggésben áll a Pomccs egész élettörténetével. Mint ismeretes, a Pomocs kiházasitó, halotti és szülészeti segélyegyesület csupán a megalakulásáig látott el, mert amikor működését is megkezdte, a szombori rendőrség betiltotta azza'! az indokolással, hogy nincsenek jóváhagyott alapszabályai. Az egyesület tehát nem működhetett hivatalosan, de ennek ellenére is szervezkedett, főkép a vidéken, különösen Szentán és az egé)2 Tisza-vidéken. A szervezkedés — amelyet az alapszabályok mielőbbi jóváhagyásának reményében indított az egyesület vezetősége — csak úgy lehetett eredményes, hogy az egyesület a megengedett működés látszatát kelti. Ezért rendesen behajtották a tagdíjakat és amennyire anyagi ereje lehetővé tette, folyósította az esedékessé vált segélyösszegeket. Ilyen módon teljes sikerre vezetett a szervezkedés, az egyesületnek több helyen, köztük Szentán is fiókegyesületei alakultak. A katasztrófa azonban hamarosan bekövetkezett. A hatóságoknak tudomásukra jutott, hogy az egyesület tovább működik, mire eljárás indult a vezetőség ellen. Amikor azután bűnvádi feljelentéseket is tettek a Pomocs ellen, az ügyészség utasítására a rendőrség energikusan lépett fel, az egyesület Üzleti könyveit lefoglalta, az egyesület irodáját lepecsételte, mig háromszázezer dinár vagyonát, a mely az egyik szombori bankban folyószámlán volt elhelyezve, zár alá vette. Ezzel egyidejűleg, a feljelentések alapján külön nyomozás indult az egyesület vezetői ellen, többek közt Perkovics Ferenc egyesületi igazgató ellen is, akit a nyomozás során rendőri felügyelet alá helyeztek. Amikor az események igy alakultak és a Pomocs nagyszámú tágjai árván maradtak, megindult a harc a többi segélyegyesületek között a Pomocs szanálása érdekében, anely tulajdonképpen az elámiit tagok megnyerésére irányult. E tekintetben a legnagyobb eséllyel a szuboticai Nada kiházasitó egyesület indult és a huRabörzén már nyílt titokká vált, hogy a Nafta összeházasodik a Pomoccsal. Hoszszas tárgyalások után. ha még nem is következett be a két kiházasitó egyesület között a tényleges házasság, a Nada annyira mégis eljutott, hogy Szornbo;ban, a Pomocs kebelében fiók-irodát áilithatott és a Potnocsnak azokká a tagjaival, akik a fúzió mellett foglaltak állást, fentartotta az állandó érintkezést. Behajtotta az esedékes tagdíjakat, sőt segélyösszegeket is folyósított az igényjogosultaknak. A Nada a szombori fiók vezetésével a Pomocs volt alkalmazottját. P. ‘Piroskát bizta meg. P. Piroska intézett mindent, ő szedte be a tagdijakat és ö fizetett ki segélyösszegeket a Nada felhatalmazására. Perkovics jóbarátságban völt P. Piroskával. Naponként együtt voltak és nagyon költekeztek, holott Perkovics minden jövedelem nélkül állt. Erre a költekező életmódra figyelmes tett a rendőrség is, amely titokban nyomozni kezdett. Valószinüleg ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy a szökés bekövetkezett, miután Perkovics észrevette, hogy a rendőrség figyeli. Éne vallanak a további események is, amelyek már filmszerű gyorsasággal peregtek le. Perkovics kedden délután megjelent P. Piroska Rókus-ucca 21. szám alatti lakásán, ahol mintegy félóráig tartózkodott — és a házban lakó szomszédok szerint — izgatott hangon tanácskozott barátnőjével. Félórai tárgyalás után nagy csomagokkal együtt távozott el a leánnyal és azóta mindkettőjüknek nyoma veszett A szökést csak csütörtökön Teggel fedezték fel, azonnal értesítették a rendőrséget, amely megindította a nyomozást. A nyomozás során először Is kiderült, hogy Perkovics annak ellenére, hogy rendőrségi felügyelet alatt állott, eddig még kiderítetlen módon a maga és a leány számára Magyarországba szóló utlevet szerzett. A nyomozás során a rendőrség a fiókegyesület könyveiből még azt is megátlapitotta, hogy P. Piroskánál nagyobb összegű egyesületi pénz is volt, ami a szökevényekkel együtt szintén eltűnt. A szökevények után, akik valószínűleg Magyarországba menekültek, folyik a nyomozás. (sz. m.) ßidermejer rta: Kárpáti Autót A kisvárosban, amelynek copfos tetejű házait hájhalonkirit a postakocsis koszoruba-csavart kürtje ébresztette fel álmukból, Charlotte volt a legszebb asszony. Sudár, huszonhat éves, teltkeblü, öz-szemü és darázs-dereku, a kor divatja szerint. Charlotte von Stieglitz — igy őrzik nevét elsárgult német újságok — szép volt és boldog. Kicsit hiú és nagyravágyó, de Ilii felesége Stieglitz urnák, aki szelíd költészettel és vásott kölykek nevelésével foglalkozott- Szerelemből ment férjhez s hét esztendő után sem csalódott az urában, Hahn-Hahn grófnő szorgalmasan olvasott románcai ellenére sem. Ha végigsétált a tenyérnyi promenádon, a kisváros kékfrakkos, zöldmellényes, nanking-pantallós arszlánjai csak a reménytelen sóvárgás pillanatait vethették feléje, mig hódoló köszöntésre emelték vadgalambszin kürtőkalapjukat. Charlotte alig méltatta őket figyelmére. Úgy járt közöttük, mint »szegény fehér hatytyu, amely tavának kékségén, hideg és friss magányossághoz szokva siklik tova«, ahogy férje irta egyik legsikerültebb szonettjében. A Költő hitvese volt. ábrándos és tartózkodó, majdnem titokzatos, megközelíthetetlen. Csodálták és irigyelték. Stieglitz tanár ur szintén imádta nejét, ám boldogságát mégsem érezte zavartalannak. Melankolikus tér mészet volt, akinek életszükséglete a mindennapi fájdalom. Költővé is ifjúkori nélkülözései avatták. Múzsája a bánat színeit viselte. De mióta megnősült — nem szenvedett- Ellenkezőleg: gondtalan, derűs életet élt, »szerelmében boldogan«. A szomorúság hűtlen lett hozzá. S vele együtt a költői érzés, a »gondolat« is elszállott, mint őszi estén a madár. Csupán a rimek maradtak meg, a kitűnő rímek. tartalom nélkül. Vergődött, gyötrődött, verejtékezett: mindhiába. Mennél több verset irt, annál csüggedtebben érezte, hogy boldogsága állja útját boldogságának. Ó, boldog Petrarca — sóhajtott föl keserűen — téged a boldogtalanság tett költővé, de mit kezdjek én, akit Laurám viszontszeret?! Mégis, kiadta Charlotte virágai cimü kötetét, amelyről a kritika egybehangzóan megállapította, hogy »csináltvirágok i.liiuaian bokrétája, kertészük életéből hiányzik a tragikus zivatar, a szenvedés költővé mélyitő ereje«. Ezen aztán Heinrich von Stieglitz sokat gondolkozott. De elgondolkozott a szép Charlotte is, aki szintén olvasta a kritikákat s elhatározta, hogy áldozatot hoz az uráért. — Ha én meghalnék — elmélkedett egy délután, fatámlás kanapéjára dőlve, a sima, rózsaszinfalu szoba csendjében — nagyon, nagyon szenvedne. mert szeret. Szenvedne és nagy költő lenne. Halhatatlan... Fölkelt és odaült kis munkaasztalához. Szaporán irhi kezdett. Tolla néha megállt s őz-szeméből könnyek hullottak az aranyszegélyü levélpapírra, amelynek sarkában nefelejcsek koszoruztak egy nyíllal átütött, lángoló szivet. Az ablak fehér csipkefüggönyén ferde sugarak tűztek át, búcsúzó fénnyel, piros rózsákat hullatva a sikált padlóra. Charlotte folytatta az Írást: ... a szerencsétlenség érzetében gyakran csodálatos áldás rejlik, mely neked, én szerelmem, bizonyosan osztályrészed lesz!!! Mindketten egyformán szenvedtünk. Te tudod, miként szenvedtem magamban, de ne tégy magadnak soha szemrehányást. hiszen te nagyon szerettél! Sokkal jobb dolgod lesz igy ... Egykor még találkozni fogunk, szabadabban és kötetlenebben, odaát, egy másik világban. Te azonban még itt kiéled magad, neked még derekasan sürgölődnöd kell a földön .. Köszöntsd azokat, akiket szerettem... Örökkön örökké a tiéd — Charlotte ... Legtöbb könnyet erre a sorra ejtett: neked még derekasan sürgölődnöd kell... Kicsit még gondolkozott, aztán odaírta a levél aljára: Ne mutatkozz gyengének. Légy nyugodt, nagy és erős!.. • Letette a tollat. Bánatosan elmosolyodott. Aztán hirtelen felkapta a hegyes, acélpengéjíi papirvágó-kést és szivén szúrta magát. Hang nélkül, viaszsárga arccal zuhant a padlóra. Mikor Stieglitz belépett a szobába, éppen utolsót sóhajtott. — Csodálatos volt — beszélte később barátainak fojtott fájdalommal — nemes és erkölcsös képe, amint előttem feküdt, békésen és elszántan. Nyoma sem volt rajta a halálküzdelemnek ... A temetés után megfesttette szegény jó Charlotte arcképét. Ezt a miniatűrt állandóan magánál hordta- Társaságban előszedte és mindenkinek megmutatta, gyöngéd meghatódással csókot lehelve rá. De — azután is éppoly tehetségtelen maradt, mint azelőtt volt. Heinrich von Stiegiitzet nem tette költővé a legnagyobb áldozat árán szerzett szenvedés sem. A szép, viruló Charlotte hiába ölte meg magát érte, nem birta megváltani... Egy alabástrom-oszlopos zenélőöra van a szobában. Számlapján két angyal-szárnyas kovács kalapálja az órákat. Az óra muzsikáló hengere néha megindul s a szoba ilyenkor tele lesz azzal a hárfahangu, régi dallal, amelyet valaha Charlotte von Stieglitz olyan sziveseri dudolgatott boldog és szerencsétlen életében: Epedve panaszkodik Virágok árnyán a csalogány... Ez a százéves óra, ez a százéves dal juttatta most eszembe a Bidermejer-kor tragikus hősnőjének, a darázsdereku, teltkeblü, ábrándos Charlottenak különös emlékét, amely megérdemel egy mosolyba szivárgó könnyet. Mint ahogy ő maga megérdemelt volna — egy igazi költőt.
