Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-11 / 40. szám
4. oldal. 1927. február 11 bacsmegyh napló A tavaszi áradás ismét árvízveszéllyel fenyeget Még mindig nem Javították ki a megrongált töltéseket Szömborból jelentik: Az utóbbi időben sok szó esett az ármentesitő társulatokról és a társulatok munkájáról. A Bácsmcgyei Napló szombori munkatársa beszélgetést folytatott Krotin Blagoje folyammérnökségi inspektorral, akit arravonatkozólag kérdezett meg. hogy milyenek ,a viszonyok és mennyire haladtak a munkálatok a legutolsó árvíz alkalmával elpusztult dunai védőgátakon. Az inspektor elmondotta, hogy a folyammérnökséghez érkező jelentések szerint a helyzet sokkal kritikusabb, mint ahogyan gondolják. A töltéseket még mindig nem sikerült teljesen kijavítani és ha a tavaszi olvadás következtében északról megindul az áradás, Bácska uiból veszélyben forog. Arra a kérdésre, hogy mi akadályozza a munkálatokat, Krotin Blagoje kijelentette, hogy nem annyira technikai, mint inkább financiális akadályai vannak a munka sikeres folytatásának. — Minden illetékes tényező — mondotta az inspektor — ma azon dolgozik, hogy ezt a financiális problémát minél előbb megoldja, mert a szakértők véleménye szerint a gátak ma olyan állapotban vannak, hogy még hatméteres emelkedést sem bírnának el. — A pénzügyminisztériumban . megbeszélés volt, hegy miként lehetne a töltések kijavítására szükséges nyolcvanmillió dinár kölcsönt megszerezni. A földmivelésügyl minisztérium eddig négy helyről kapott ajánlatot, mind a négyet amerikai' csoportoktól. Az ajánlattevők között van a Mac Dániel-csoport is, amely hétmillió dolláros kölcsönajánlutot tett a minisztériumnak. A kölcsönt azonnal folyósítják, csak az állam garanciája szükséges hozzá. — A dolog úgy áll mondotta az inspektor — hogy a dunamentt földbirtokosok, dé elsősorban az agrár ’•ef-' l.ektánsok öt millió dinárral tartóztuk az ármentesitő társulatoknak. Ez az összeg az év végéig ötven millió dinárt fog, ■ kitenni. A munkálatok egyébként a bogojevói, a monostori, az apatini, vajszkai, bukini, tvrgyavicai áttörések helyén kilencven százalékban elkészültek, mig az Apatín—«zontai, valamint a tikvesi áttörések helyén a munkálatok nincsenek ilyen előrehaladott stádiumban. Hir szerint a földmivelésügyi minisztérium a közeljövőben visszaadja az ármentesitő társulatok autonómiáját, amelyet, mint ismeretes, Pucolj volt földmivelésügyi miniszter függesztett fel. Ebben az esetben az Apafin—szon'.al, alsó-karazsicai és kigyósi ármentesitő társulatok is visszakapják autonómiájukat. A JUSS IZGALMAS JELENETEK EGY BIRTOKÁT1RÁSI PER FŐTÁRGY ALÁSÁN A SUBOTICAI TÖRVÉNYSZÉKEN A szuboticai törvényszéken csütörtökön érdekes bűnügyben tartott főtárgyalást Pavlovics István törvényszéki elnök büntető-tanácsa. A pör tárgya nyolc, év előtt, 1919 február 19-én elkövetett bűncselekmény volt. A Vád szerint Matusz Márton, címek fia József, valamint Báló Imre és Csvorkö Mita szentai lakosok egy ismeretlen asszonyt rábeszéltek, hogy királyi közjegyíő előtt adja ki magát Matusz Rózáinak és írja alá Matusz Rózái nevét egy közokiraton, amelynek alapján a szentai telekkönyvben négy lánc földet Matusz Rózái nevéről átirtak Matusz Márton és József nevére. Az okmányon Bálö Imre és Csvorkö Mita mint tanuk szerepeltek. .Az ügyészség ezért közokirithamisitás bűntettével vádolta Matusz Mártont, Matusz Józsefet, Báló Imrét és Csvorkö Mitát. A közvádat Csulinovics Ferdó dr. álhimügyész képviselte, a védelmet Székely Zoltán dr. látta el. Az elsőrendű vádlott, Matusz Márton mindkét lábán béna, a saját erejéből mozdulni sem bir és két ember vitte a vádlottak padjára. A tárgyalás Végéig meg sem mozdult a helyén. 72 éves és huszonöt év óta béna ember. Az elnök ismertette a vádat és megkérdezte a vádlottat, hogy bűnösnek érzi-e magát. A zord, kemény nézésű öreg ember azt feleli, hogy nem bűnös, hanem a fia, akit megtagadna, lia lehetne, üiöt'íc, kínozta, taposta, meg is késelte, hogy ezt a négy lánc földet adja oda neki és csak ezért történt, hogy akkor, 1919 február 19-én, közjegyző előtt átírták a négy lánc földet leánya, Matusz Rózái nevéről olykép, hogy két és fél lánc a fia. József nevére, egy lánc az ő saját nevére került és fél lánc a Rózái nevén maradt. A közjegyzői okirat kiállításánál azonban Matusz Rózái nem volt jelen, nem is tudott az egész iigvröi és a közjegyző előtt Matusz Rózái helyében Báló Rózái nevű asszony szerepelt és ö irta az okmány alá Matusz Rózái nevét. Az elnök: A közjegyzőnél történt ez? A vádlott: Nem. Az én lakásomon. Oda hozták ki a közjegyzőt. Az elnök: Ki hozta ki a közjegyzőt? A vádlott: Ez az én fiam hozta ki. Az elnök: A többi vádlott is ott vo't? A vádlott: Igen. Engem ütött, vert, kínozott a fiam, kést is vett. Ez a négy lánc föld az enyém volt, odaadtam a lányomnak, Rózáinak, hogy gondozzon, de a fiam és a többiek rábeszéltek. hogy írjam vissza. Ezután Matusz József másodrendű vádlottat hallgatta ki a biróság. A bírói emelvény előtt álló Matusz József és a háta mögött illő béna apja. Matusz Márton között heves és izgalmas szóváltás folyt az egész kihallgatás alatt. A fiú minden szavára, amit a bíróság előtt mondott, az apja rámondta: — Hazugság! Hazudik! Matusz József visszavágott: — Maga hazudik. Maguk csaptak be engem. Az öreg Matusz Márton erre még dühösebben kiáltotta »Hazudik!* Matusz József, vádlott: Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a testvé* rom Rózái visszairatta a közjegyző előtt a négy lánc földet. A testvérem Rózái maga személyesen volt jelen az átírásnál és maga irta alá az iratot. Az apámat sohasem kínoztam. Maga az öreg mondta: Rózái itt van, vissza akarja íratni a földet, én azt mondtam nem bánom csináljon amit akar, de azt tudom, hogy Rózái önként irta alá a királyi közjegyző előtt délután két és három óra között. Ott volt az apám és két tanú. Matusz Márton: A Báló Rózái irta alá. • Mtusz József: Nem igaz, az én nővérem irta alá. Ezután a biróság Báló Imre. harmadrendű vádlottat hallgatta ki. Kijelenti, i hogy nem érzi magát bűnösnek. Elmondja, I hogy amikor a közjegyző kijött Matusz lakására, őt, mint tantit hivták oda és Matusz Rózái is ott volt. Úgy tudom, hogy két és fél láncot a Jóska nevére Írtak, egv és felet az öreg nevére és fél lánc megmaradt Matusz Rózái nevén. A leghatározottabban állítom, hogy Matusz Rózái jelen volt az átírásnál. A negyedrendű vádlott, Csvorkö Mita kijelenti, hogy ő tanú volt a közjegyzői okirat kiállításánál és egész biztosan tudja, hogy áltífusz Rózái személyesen voi. ott és ő maga irta alá a nevét. Matusz Rózáit gyermekkora óta ismeri és igy tévedés esete ki van zárva. A vádlott után Matusz Rózái: hallgatta ki a biróság tanúként. Kijelenti, hogy semmit sem tudott az egész átírásról. Nem volt jelen akkor, amikor a közjegyzővel az írást csinálták, csak két évvel későbben véletlenül tudta meg sógorától az egészet. — A két szememre esküszöm — mondotta — hogy kezemvonását nem adtam az írásra. A tanú kihallgatása során izgalmas jelenet játszódott le a négy vádlott és a tanú között. Az öreg Matuszon kívül, aki lséptelen volt felállani, a többi három vádlott szembeszállt a tanúval és hangosan kiáltozva mondták, hogy te voltál ott, maga volt ott! A tanú viszont hevesen gesztikulálva kiabált: Nem igaz, nem voltam ott. A vádlottak erre még erősebben kiáltották: De igen ott volt és maga irta alá. Nem igaz — kiáltotta a tanú, nem is tudtam az egészről, csak két esztendővel később tudtam meg, akkor is véletlenül. Az elnök ismételt, erélyes figyelmeztetésére hallgattak él a feleselő atyafiak, Ezután kérdezi a vádlottakat, hogy ki volt a közjegyző, aki az okiratot szerkesztette, de egyik sem tudta megmondani a nevét. Az elnök megállapította az iratokból, hogy az okmány dr. Milassin Jenő volt közjegyző előtt készült Az elnök megállapította az iratokból, hogy Matusz Márton a szentai rendőrfőkapitányságon az ott történt kihallgatás; alkalmával nem úgy vallott, agy 1 most, mert akkor ő maga is azt mondta, Az úriember . rta: Kosárgné-Réz Lola Az úriember magas, vállas férfi volt és kitűnő vívó. Alig őszült. A felesége valami szigorú zárdában nevelkedett és a fiát nem akarta beadni a katonaiskolába, mert úgy hallotta, hogy manapság már oda is mindenféle közönséges gyerek bekerülhet. Szerette igy kezdeni a beszédet: — Mi szegény úriemberek... És igy végezni: — Az ott: canaille. Annyit panaszkodtak egyidőben a cselédek lehetetlen követelőzései miatt, hogy az ismerőseik vidékről szereztek a számukra egy bamba kis parasztleányt — valami, eldugott zugból, ahol jók és ostobák maradtak az emberek, állítólag a mai napig. A kisleánynak nagy honvágya volt s ha csak tehette, kihajolt a konyhaablakon a világitóudvarba, sirni. Az úriemberek nem szóltak a dologba — egy ilyen bamba parasztleány bőgése nem az ő idegeiknek való, lehetőleg nem hallgatták tehát s bizonyosan csupa finom megértésből nem hagytak neki a sírásra egyéb időt a késő éjszakánál. Az úriember, miután reggel a kisleány kitisztította a cipőjét és behozta a reggelijét, elment a hivatalba és cigarettára gyújtott. Közben emberek jöttek, ügyes-bajos kellemetlenkedők, udvariaskodó kollégák és csinos gépirókisasszonyok. Eltelt az idő. Az úriember vicceket is tudott, da ha a csattanója kissé erős talált lenni, azt súgva mondta, hogy a saját füleit ne sértse vek. Szó esett a politikáról is. Az úriember Ilyenkor nagyon szép elveket hangoztatott Délután megint csak cigarettázott és szunyókált, este társaságba vagy színházba mentek. Néha tisztelettel kérdezgették az ismerősei: —- Sokat dolgozol? S ő sóhajtott és felelt: — Hja, kérlek, mi szegény úriemberek... Néha mégis megesett, hogy otthonmaradtak és korán lefeküdtek. A kisleány még soká lucskolta odakünn az aranyszegélyü tányérokat, smirglizte a tnonogramos késeket. De végre készen lett és megkönnyebbülten könyökölt ki a dohoslevegőjü világitóudvar fölé, hogy sirjon. . Ám egyszerre .egy sötét árnyék közeledett hozzá alattomos csoszogással. Csönd. Aztán a leány felzokog. — Nem... Nagyságos ur, én megölöm rftagam... — Ne légy ostoba. Ne beszélj bolondságokat — felelte a férfi és lefogta a karját. Nem beszélt több bolondságot szegény, de még többet sirt azontúl. Még pedig hangos panaszkodással. S mert nem volt ember, akinek panaszkodott volna, panaszkodott a tűzfalnak, a zuhogó esőnek, a kifacsart surolórongynak és a rozsdás ablakrácsnak, amire támaszkodott. Szemben — a szomszéd lakásban — kis fekete, gömbölyű özvegyasszony lakott. Jóbarátságbn állt az úriemberekkel, ő is le tudta vezetni a családfáját négy vagy öt nemzedéken keresztül. A szakácsnője hét éve volt már nála, mindennap délután templomba járt ^ s egy szó nélkül végezte minden dolgát. Ez kényelmes élet volt igy, de urvaímas. Ezért az asszonykának bőven maradt ideje, hogy más emberekkel is foglalkozzék. Erie aztán a leány egészen elvesz- Marit, aki szórakozásképpen szivettépően ontotta a könnyeit a közös porolóerkélyen. — Mari. — Tessék! — nézett fel ijedten a leány. A kis, sclvembluzos asszony intett neki, hogy jöjjön be hozzá. Mari körülnézett óvatosan, aztán bement. A kis kövér asszony felemelte a mutatóujját. — Amit most én mondok magának, arról senkinek Se szóljon, mert nem akarok veszekedést. Érti? De ha panasza lenne az ur ellen, vagy haza akarna menni és nem engednék... — Persze, hogy nem engednek — zokogott a bamba kisleány — mert idesapám megigérte nekik, hogy legalább egy évig maradok, aztán még három hónapja sincs! — Ostoba! Álljon csak eléjük bátran és mondja, hogy feljelenti az urat a rendőrségen. Lehetetlen, hogy ne lenne törvény, ami mcgvédelmezzc az ilyen szegény, elhagyatott leányt! A kis kövér asszony kigyuló arccal, mérgesen az asztalra akart ütni, de a bamba kisleány elkapta az öklét és hálásan megcsókolta. Már nem sirt. Estig dudolgatott. Micsoda? Az egész rendőrséget ott érezte a háta mögött. Hanem ostobának mégis ostoba volt szegéhy. Mert mikor másnap sor került a dologra, kipenderült a konyha közepére és haragos sírással kiabálni kezdett, úgyhogy kiszaladt az egész család: — Ha nem engednek haza, feljelentem az urat a rendőrségen! Lehetetlen, hogy ne lenne törvény, ami megvédelmezze az ilyen szegény leányt! Kábult csönddel álltak a családtagok köröskörül. — Ne beszélj bolondságokat — szólalt meg végre az úriember. Erre aztán a lxeány egészen elvesztette az eszét. — Ne mondja ezt az ur nekem többször! Soha többé ne merje mondani... Nem bolondság ... A szomszéd nagyságos asszony is mondta, hogy... A többi hisztérikus zokogásba fulladt. Ettől meg az úriember vesztette el egészen az eszét. Kiugrott a folyosóra. — Haintnerné nagyságos asszony! Ham merné fekete selyemblúzában megjelent. Egészen udvariasan kezdte De néhány pillanat múlva már kibontakozott a probléma egész drámaiságában. — Mi köze önnek az én belügyeimhez? — üvöltötte az úriember. —- Hogyan merészeli az én cselédemet destruálni? — Én csak figyelmessé tettem öt a fegyverére — felelt a kis kövér aszszony, diadalérzettel a hangjában. — Nem tűrhetem, hogy egy ilyen leányt igy meggyilkoljanak, aki nekem a testvérem. mert nő, mint én. Alászolgája. Az úriember nagyot fújt, körülnézett, megigazította a gallérját. A felesége ott íeküdt. Be kellene vinni, borogatást tenni a szivére. — Mari! — kiáltotta. — Mari, friss vizet a lavórba!.................... De Mari nem jelentkezett. Mit csináljon az úriember? Maga hozott vizet a tnosdótálbari, aztán felfohászkodott, a kézelőit igazgatva: — Hja, mi szegény úriemberek . . .
