Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)
1927-01-09 / 7. szám
t 1^77, január 9. BACSMEGYEI NAPLÓ 17. oldal Amnesztia, vagy statárium? A „vajdasági magyar Irta: A Bdc$megyei Napló karácsonyi számával egy időben került a kezembe egy kisebb monográfia (»Az elszakított magyarság irodalmi élete« irta: Gagyi Jenő), melynek megállapításai homlok egyenest szállnak szembe mindazzal, amit a karácsonyi szám hangsúlyoz, manifesztál s amire a karácsonyi szám bizonyítékul .ajánlkozik, A Vajdaságnak nincsenek Írói, nincs irodalmi élete, a Bácska hires volt mulató, duhaj urairól, agarászatairól. hajnalig tartó kártyacsatáiról, zsíros parasztjairól, de egyúttal nagy gazdasági haladásáról, munkaidőben dolgozni tudó embereiről, csak épen kulturéletéröl nem volt soha hires« hangzik a múltról és jelenről a lesújtó Ítélet Budapest felöl — s minden Budapest irodalmi székéből hirdetett ítélet azt mondja — s vagyunk, élünk es dolgozunk, mondja a karácsonyi szám. Kinek van itt igaza? Ma magyarországi iró az utódállamok magyar irodalmáról szól, a Vajdaságról vagy egészben hallgat — s ez a jobbik eset - vagy vigasztalanul lesújtó ítéletet mond. A Vajdaság magyar Írói hiába döngetnek kaput, falat, a magyarországi irodalmi életnek sem akadémikusaitól, sem szabad szervezeteitől nem kapják meg a de facto, de még a . de jure elismerést sem. Ha szabad szubjektívnek lennem: nekem a vajdasági irodalom szivbéli ügyem volt és szivbéli ügyem maradt, öt évet meghaladó időn keresztül ennek az irodalomnak lector-a voltam: öt éven keresztül elolvastam és fölmértem mindent, ami itt megjelent s mennyi mindem még, ami csak — szeretett volna megjelenni. Ez a történeti lélniult adjon jogcímet ahhoz, hogy vitába szálljak vajdasági Írókkal s igyekezzek hozz iá; • ni •• iogu- öncr < t és jogos irodai,ni k,ini i> >;zrbéhUésé.,ez............. .szőr is a ka i'sirr.'i I pompás njságirói teljesitih i, ' ' b áló. sót. nagyszerű zsurnalisztikái • > ma de nem bizonyítéka az >f !■ ír 1 Azt bizonyítja, hogy — a log -éde er mondaná • Írók vannak., dy. irot'aiom nincs Az irodalom valami' Iml'el megnyilatkozás. — eszközben. célb . .iigban lehet — ugyan- 1, - I te. él. i'ekb differenciáltság, de »százainkban százképen« mutassa meg a, a emberi, aki ott él. ott vergődik. ott rí 1 r* I össze vagy sikolt fel az őrölt:lő' :: Vajdaságban \ vajdasági irodaid' mik legnagyobb haja hogy nem — vajdasági. Csak másodsorban baj az högy nem irodalom M csoda határtalan Ivhclöségckci ad az Írtnak az a meróhen i i iielvzet. amibe a vajdasági embermutéria belesodró' dóit Milyen kimerít i< tétlen témát ad a tigrup és a ína. a társadalom deziláli organizmusa, a neiii/.e iségi mimikri-el. méiet ezer eleven példája, az asszimi’áció pi obiéi ája. a vívódó régi és vajúdó ui tár.-a ' .! első 10 >ái. Ir gyan paltogzanak le a társadalom menyezetéröl a fez: i.eskük hogyan birkózik az tij viszonyokkal a -égi ember s az ui ember a régi tradíciókkal ötletek és témák kagyló val ki .utiná kuné kuli j..i a végtelen tengert. Mindibb I egyetlen szó. egyetlen hangulat, egyetlen rvohléma nem ke ült még vajdasági iró tollúra. Ez a történelmi kollektivizmus vajdasági iró számára niég nem téma. A 'legnagyobb baj az, — ha szabad visszatérni a karácsonyi szám bizonyító erejéhez — hogy ahol magyar újság megjelenik Marosvásárhelytől O'hió-ig. az az irodalmi melléklet bárhol megjelenhetett volna. Csak a lapfej jelöli meg a helyet, hogy hol született meg az az irodalom. Csak ar. hiányzik belőle, aminek cgvedút kellene benne lenni: az a föld. az, az égbolt, az a munka, az a keserűség, az a lelkes öröm, az a reménytelen szenvedés, a jövőnek az a mohó keresése s az a múltat felejteni akaró lázas iparkodás, az i szociális élettartalom. arni együttvéve formálja ki a Vajdaság mai emberének lelkét Hol az az ember a vajdasági irodalomban? Hol a hely színe, hol a mai Bácska levegője? Dosztöjevszki orosz tudod maradni, akár hol irt, a vajdasági irodalom“ kérdéséhez D. J. iró első kötelessége, hogy vajdasági legyen. Áfásodszór pedig mindennel inkább szabad törődni, mint a hivatásos iró és dilettáns iró megkülönböztetésével. Elvégre: Cervantes vámszedő volt. Katona József pedig fiskális: senkit sem szabad a dilettánlizmus szégyenében elmarasztalni. A hivatásos újságíró még nem hivatásos iró s a hivatásos ügyvéd még lehet igazi értékeket adó iró. A kritika ne a foglalkozást, ne a kenyérkeresetet nézze, hanem a tehetséget Aki tehetséges, az előtt nyiljos meg 3 nyilvánosság kapuja s annak számára nyíljon meg az áldozatkészség erszénye — akár hivatásos iró, akár dilettáns Aki pedig tehetségtelen, azt nem szabad közti sem engedni a nyomdafestékhez. Harmad: orban ellent kell mondanom Béta barátomnak aki az irodalmi melléklet bevezetésében azt követeli, hogy minden irodalmi törekvést támogatni kell, minden megjelenő könyvet meg kell vásárolni, mert a vajdasági irodalom termékeit nein szabad az abszolút irodalom követelményeinek látószögéből megítélni, hanem bele kell őket helyezni egy most bontakozó ii.i kornak tárlatába. Ez igaz lehet, de csak a tehetséges iró Írásaira, ezen a citrten azonban senkitől még csak azt sem lehet kívánni, hogy értéktelen könyvet csak azért vegyen meg, inert az »vajdasági.« Rossz könyvet nem leltet »egy most bontakozó kornak tárlatába belehelyezni«-, a vajdasági irodalom szüztalajáró! kíméletlen kézzel kell kitépni a rossz könyvek dudváit. Minden értéktelen könyv többé-kevésbé akadálya a jó könyv, a tehetséges iró munkája megjelenésének. A Vajdaságban kevés ember van, aki könyvet vásáról, — már kultúrpolitikai szempontból sem szabad tűrni azt az állapotot, hogy ennek a pár lelkes és áldozatkész kulturembernek érdeklődését értéktelen könyvek előfizetési felhívásaival hütsék le. Aki egymásután öt rossz »vajdasági« könyvet megvett, az a hatodik értékes könyvet csak azért mert vajdasági iró irta, nem fogja már megvenni. A lelkes irodalomszereletnek s a legbuzgóbb áldozatkészségnek is van Határa; bűn volna értéktelen könyvek számára foglalni le a rendelkezésre álló kevés érdeklődést és vékonyait csörgedező áldozatkészséget. A jó könyv megjelenésének egyetlen rjgv ellensége van: a rossz könyv. . És végül negyedszer nagy hiányossága á vajdasági irodalomnak. hogy nincs szerkesztője. Nem napüapok szerkesztő uraira gondolok, de egy kicsit Kazinczy Ferencre, vagy akár Osvát Ernőre, szerkesztőre, akinek egyetlen ^zent ügye van: az irodalom. aki felkutatja a tehetséget, aki neveli az igézetét, aki verekszik, harcol hogv nyilvánosságot kapjon a hivatottsás akiben határtalan sok a sze-etet mincenkivel szemben, aki megérzi a te kétség istenszagát, de akiben határta'anal sok a kíméletlenség is. amivel a uvoindafesték nyi'vánosságátó! távol tar-ja a tehetségtelenséget. Szeretet és !i"’.'tétlenség egyfelől, hozzáértés, bűzs biztos Ítélőképesség másfelől: a * ajdasági irodalomnak nemcsak az a hiányossága, hogy nem vajdasági és nem irodalom, hanem az. hogy nincs — mutatis mutandis — Kazinczyje. Mintaliogy a vasút teremti meg a forgalmat a szerkesztő hivja életre az Írókat. Az irodalomból hiányzik a szerkesztő, a tésztából az élesztő, az autóból a soffór. Nem szolgálja az irodalom érdekeit az. nki amnesztiát hirdet mindenkinek, aki nem hivatottságból, csak felbuzdulásból ir. Kétségtelenül tehetséges Írók élnek a Vajdaságban, de vajdasági irodalom addig nem lesz. amíg a vajdasági írók csuk zcografiailag tartoznak a Vajdasághoz nem lesz irodalmi élet addig, amíg a rossz könyveknek és tehetségtelen iparkodóknak csak zörögniök kell ahhoz, hogy bebocsátassanak s nem lesz irodalmi lap, amíg nem lesz szerkesztő. A Miatyánk csak az ellenünk elkövetett vétkek megbocsátását IgértetS meg velünk: az irodalom ellen elkövetett vétek ellen nincs bocsánat. S az értéktelen könyv megvásárlása még nagyobb bűn az irodalom ellen, mint az értéktelen könyv megírása. Mert minden vásárló egy-egy felbujtó újabb haszontalan könyv megírására, tehát újabb bűncselekmény elkövetésére s a felbujtó mindig bünösebb, mint a tettes. A tehetségteleneknek — akár hivatásosak, akár dilettáns »szćplelkek«, — nem amnesztiát kell hirdetni, hanem — statáriumot. Kosztolányi Dezsőnek — Kosztolányi Árpád halálára — Drága jó Desirém. versben írok néked. Fogadd el levelem, e kóbor vendéget. Ne vedd észre, hosv ha a rímek zörögnek. Hisz nem szántam én ezt remeknek, öröknek! Csak fáradt szivedre szántam én vigasznak. Baráti melegnek, hűnek és igaznak S nékem is jó. hog.v kis melegre találtam, ebben a szomorú és rideg szobában . . . Most újra angyali gyermekidöd éled. hogy a Gyász komoran fénveskedik néked . . . Ne hagyd lelkedet megtörni öreggé! A magudiajta szív gyermekszív örökké . . . Bus a roppanása terebélyes csernek! . . . Rémülten siratod te »szegény kisgyermek/« . . , Be vagy egy fényes, nagy fájdalomba zárva: negyvenéves lejjel gyermekmódra árva... El-clgondolkozom . . . mi az, ami folyton csapkod itt köröttünk s lelkünkre iil folton?! . . . Hogy a napok múlnak s mindenből csak egy seb lesz? És a nap s az élet mindég kevesebb lesz?... Talán nem is élünk? . . . Mindez tán csak álom! Ideig-óráig győzni a ha'álon? S tán a holtak azok. kik igazán élnek?... Fürt zúgva egymásnak szárnyain a szélnek? . . . Én biz sokszor érzem, hogy halott vagyok már S hogy már az ajtómnál a gyászkocsi ott vár De az élet mindig vissza-visszahina Csak ne nyomna úgy a facies leonina! . . . . . . Drága jő Desirém — szívig meghatottam A házad ajtaját kissé kinyitottam. Csők benéztem rajta, egy percig ott álltam — ott voltam Nálad és iónapot kívántam . . . Somlyó Zoltán mars** Ellenségek Irta: Baedeker Egy barátom, szenvedélyes és hires könyvgyüjtő, intézte hozzám az alábbi levelet. % Kedves barátom, gyakran mondtad, talán nem is minden irigység nélkül, 'hogy mily szép az az életpálya, amelyet választottam, s mily érdekes a kedvtelés, amelynek ura és rabja egyaránt vagyok. Leginkább azzal dicsérted a foglalkozásomat, hogy csupa jóbarátokat szerzek vele — és pedig nemcsak az antikváriusok közt, akiktől a könyveket vásárlóm, de az irók és költők közt is, akiknek az írásait belőlük olvasom. S azt is állítottad. hogy ez ártatlan passziót űzve, nem állok senkinek útjában s így ama kivételes halandók közé tartozom, akinek nincsenek — és nem is lehetnek — ellenségei. Mennyire csalódtál! S most azért irok neked, hogy ezt tudtodra adiatrt. Valóban, joggal hihettem (s egy ideig igy is reméltem), hogy ha valaki egyebet se tesz, mint a könyveket bújja, azonkívül pedig a légynek se vét és biden ismerősének a hogyléte iránt érdeklődik. hogy az nem vonhatja magára senkinek a neheztelését, vagy ép a gyűlöletét. De hát nincs könnyebb, mint ellenségeket szerezni, — majdnem olyan könnyű, mint barátokat elveszteni. S az ember játszva jut hozzájuk, anélkül, hogy mesterségesen tenyésztené, vagy virtuóz módon elővarázsolná őket, amint azt James Whistler, a hires festő tette, aki az ellenségszerzés művészetét könyvben is fejtegette. Azt hiszem, csak az dicsekedhetik azzal, hogy egy ellensége sincs, aki egyáltalában netn érintkezik emberekkel. Akinek ismerősei vannak, annak ellenséget is vannak. Nem tudom, hogy eddig hány volt, mert az embernek mindig több van néhánnyal, mint gondolja (valaminthogy barátja nteg rendesen kevesebb ven, mint hiszi), de kettőről, akiket legutóbb szereztem, határozottan tudok, s ezekről akarok most neked jelentést tenni. Ártatlanul jutottam hozzájuk s ép azért — attól félek — kérlelhetetlenek lesznek és sohase fognak nekem megbocsájtani. Valamelyik könyvemben olvastam, hogy azok az ellenségeink a legengesztelhetetlenebbek, akiknek nincs okuk gyűlölni bennünket. Egy úriembertől kérdezték egyszer, miért gyűlöli X. urat oly rettenetes módon? — Ha én azt tudnám! — felelte ö sóhajtva. E rövid, de unalmas bevezetés után most már áttérek levelem tulajdonképeni tárgyára, s előadom a tényállást. Néhány hét előtt beállít hozzám egy ismerősöm. TiszEességes ember, de könyvekhez annyit ért, mint a legtöbb tisztességes ember, azaz: semmit. Futó pillantást vet a bibliotékámra, valami banális bókot mond (ha jól emlékszem, ázt, hogy rég látott ennyi könyvet, egy rakáson), s aztán kihalász a zsebéből egy kopott schmökert — Megvan ez önnek? — kérdezte. Óvatosan vettem a kezembe, mert a külseje kevés bizalmat keltett bennem s megtekintettem. Itatópapirosra nyomott mintegy százesztendős nyomtatvány volt, rongált kötésben és mindenkép rossz kondícióban, tele tinta- és rozsda vagy hogy a Ballagi Móric szavával éljek: rökönyfoltokkal. Valami mezőgazdasági káté, amelynek sém a szerzője, sem a kiadója, sem a tipográfusa nem tarthat igényt semmiféle halhatatlanságra. — Nincs meg. — feleltem minden sajnálkozás nélkül. —Nagy ritkaság lehet, — jegyezte meg a vendégem, — ha az ön könyvtárából hiányzik. A jó ember azt hitte, hogy, nálam miu-
