Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)
1927-01-28 / 26. szám
4. oldal, 1P27. január 28, BÁCSMEGYEI NAPLÓ Bolgár emigránsok kiraboltak egy vrsaci házaspárt A károsultak annyira megijedtek, hogy még vacsorával is megki- i nálták az egyik rablót Vrsacról jelentik: Tegnap éjjel jelentették a rendőrségen, hogy fegyveres rablók a város határában kiraboltak egy házaspárt. A nyomozás azonnal megindult s a tetteseket két bolgár emigráns személyében ma este már letartóztatták Belacrkván. Mitrov Szvetozár' vrsaci ügynök este nyolc óra körül épen lefeküdni készült feleségével együtt, amikor Vársor 40. szám alatti lakásukban egy marcona alakú férfi jelent meg, egyik kesében revolver, a másikban kés, arca pedig liszttel vastagon bekenve. Erélyes hangon rászólott Mitrovra és feleségére hogy ne merjenek megmozdulni, vagy segítségért kiáltani, hanem azt a százötvenezer dinárt, amit odahaza őriznek, azonnal adják át neki. Mitrov kétségbeesetten adott át a rablónak négyezerötszáz dinárt és csküdözött, hogy egyetlen párával sincs odahaza több pénze. — Nekem biztos tudomásom van arról, hogy százötvenezer dinár készpénzed van idehaza — kiáltott rá a rabló — a felét meghagyom neked, de hetvenötezer dinárt azonnal adj ide. Amikor azonban látta, hogy Mihovék annyira meg vannak ijedve, hogy biztosan odaadnák, ha volna pénzük, szelidebb lett. Mitrov erre félelmében vacsorával kínálta meg a rablót, aki több mint egy félóra hosszat tartózkodott a lakásban. Átkutatott mindent, megfenyegette őket, hogyha fel merik jelenteni a rendőrségen, akkor vissza jön és végez velük. Nemsokára pédig eltávozott. Mitrovék éjjel egy óráig nem mertek kimozdulni a lakásból s csak akkor tettek jelentést a rendőrségen. A nyomozást megnehezítette az a körülmény, hogy nem tudtak a rablóról szemétyleirdst adni. Annyira -megijedtek, hogy - hiúba ■faggatták Őket ä;rendőrségen,• semmit sem tudtak mondani, ami alapul szolgálhatott volna a nyomozáshoz. . Ma délelőtt* ismét kihallgatták* a káiHtsultakat a rendőrségen, hol azt vallották. hogy a rabló szerbiilt beszélt, de kiejtése idegen volt. Elmondta azután, hegy a szomszédban lakik egy cigányasszony, aki vadházasságban él egy bolgár emigránssal. A szomszédok ugylátszik informálva tehettek arról, hogy náluk mindig szokott pénz lenni. A rendőrség ezen a nyomon elindulva még a délelőtt beszerezte a vrsaci bolgár emigráns-kolóniának egyik csoportíényképét. Megmutatták Mitrovnénak, akt az egyikben felismerte a rablót. Ezen a nyomon elindulva előállították Dura Mária cigányasszonyt, aki vallomásában előadta, hogy a keresett bolgár tényleg nála tartózkodott egész nap este félnyolc óráig, hogy azután hova ment. nem tudja. A rendőrség a vallomása alapján öt és vadházastársát is őrizetbe vette s azonnal intézkedett, hogy Draganov Ivan bolgár emigránst tartóztassák le. Draganovnak nem ez az első rablást kísérlete. Egy társával, Dcribaltov Boris bolgár emigránssal, mintegy másfél évvel ezelőtt a Vrsac melletti Ritisovo községben beállított egy román parasztgazda házához és pénzt követelt. A gazda azonban fiával együtt rátámadt, mire társa is beszaladt a házba s elkeseredett harc folyt le a két rabló és a két román paraszt köze.;. A dulakodás közben az egyik leharapta Draganov ujjúnak egy darabját, mire mindketten elmenekültek. Ezért a büncsefe’.ményért a belacrkvai törvényszék egy évi fogházra Ítélte el a két bolgárt. Nemrég szabadultak ki a fogházból s azóta Belacrkván laknak. Azonnal telefonáltak Belacrkvára és kértek a két bolgár emigráns letartóztatását. Késő este jelentette a belacrkvai rendőrség, hogy a rablókat sikerült kéz. rekeriteni. A két bolgárt holnap átkisérik Vrsacra. A párdányi lázadás Az ügyészség elkészítene a v’diratot — Negyvennyolc v dlott, nt> itven tanú a februíri tárgyaláson Becskerekről jelentik: A becskcrcki törvényszék nemsokára rendkívül érdekes monstre-bünpört fog tárgyal:.!, amely iránt az egész Bánát, de különösen annak német nemzetiségű lakossága között rendkívül érdeklődés nyilvánul meg. A hires párdányi lázadás kerül ugyanis a törvényszék elé nemsokára, amely annakidején feltüné-st keltett és az egész ország sajtója, sót a külföldi lapok is napokon át foglalkoztak vele. A lázadás Párdány községet 1925 január végén csatolták Romániából Jugoszláviához, amikor is Nincsicsevó nevet kapta, Nincsics Momcsiíó akkori külügyminiszter neve után. aki a román-jugoszláv h<stárrendezést végrehajtotta. Az átadás örömére, 1925 február 8-án nagy ünnepet rendeztek Níncsicsevón, este nagy bankettel és kivilágítással. A »BagD-fé'e kocsmában folyt a bankett, noha ezen a napon, az országos képviselőválasztások miatt szesztilalom volt. A község német lakosainak nagy része azonban nem vett részt az ünnepen és nem.isívi-' •ÍSgitófták ki ablakaikat. Megtörtént, hogy néhány fiatalember sorra beverte a ki nem világított ablakokat és ebből keletkezett az úgynevezett lázadás. A feldühödött németek fegyvert fogtak, fellázadtak, megtámadták a bankettezöket, elfoglalták a községházát, elkergették a jegyzőt és a többi községi alkalmazottat és mindaddig ellenállást tanúsítottak, amig a katonaság cl nem fojtotta a felkelést. A vádirat A lázadásban résztvevő németek közül azok ellen, akiknek a részvételét valószínűnek tartják, bűnügyi eljárást indítottak és a vizsgálat befejezése után a bečskereki államügyészség most készítette el a vádiratot. Hogy mi minden történt Níncsicsevón abban az időben, megítélhetjük a vádiratból, amely 43 nincsfésevói ember elten emel vádat nyilvános erőszakoskodás és lázadás miatt, azonkívül egy németet szándékos emberölés kísérlete, egyet szándékos emberölés büntette és hármat súlyos testisértés büntette címén vádol Hogyan történt a felkelés? A-vádirat-első - pontja vádat éniel Reibl Jakab nincsicsevói községi albiró és 47 társa ellen i nyilvános erőszakoskodás miatt, amelyet 1925 február 8-án este követtek el oly módon, hogy elo-e összebeszélve, Reibl Jakab (elhívására vadászpuskákkal, revolverekkel, flóbertekkei, lécekkel és botokkal feitegyver-Aranyfüs* Irta ■ Tér á szty J. j n i Tisztában vagytok-e ti vele, milyen különös egy portéka a titok? Tudjátok-e, milyen végzetes dolgot művelünk, mikor egy érzésünket szavakra fűzzük? Valósággal guzsbakötjük. Ha ugyan el nem pusztítjuk. Tudjátok-e, milyen szörnyű a fecsegés? Sohsem tapasztaltátok, hogy csak úgynevezett kedves, bizalmas csevegésben kifáradni a világ prémesebb fáradtsága? Amiben biztát, abban kételyeid támadnak. Egyáltalán ilyenkor lep meg a csüggedés az élet becse felőli En csak egy aranyfüstnyi kis történetet mondok itt róla. Egyszer olyan házban laktam, a melynek öreg, rozoga fakapuja volt. Kiváltkép fönn, a szemöldökfája kezdett korhadozni. Hát ebben a szemöldökfában, még akkor, mikor először léptem be a kapun, a repedések egy különös arcot rajzoltak ki pillantásomra. Tisztán, szembeötlően. Ismeri talán mindenki ezt az érzést, így mímelnek a felhők sárkány-, garabonciás-, boszorka-alakot. Vagy a pocséta. Meg tudomisén mi. Elég az hozzá, hogy tisztán láttam az arcot. Szakállas, bajuszos, ösztövér, a féle asszír pofát ábrázolt, amiknek, mint mondják, vesébe hat a tekintete. Tényleg ilyen volt, vagy inkább ilyenné vált nekem ez az arc. Sokszor elnéztem hazajövet, hazulról elmenet és egy időtől kezdve úgy lett, mintha valóságos változásokat fedeztem volna iei rajba. Es ezek a változások, mintha csak pontos kapcsolatban lettek -volna cselekedeteimmel, érzéseimmel. Feddő volt, ha valami galádságban utaztam. Csufondáros volt, ha valami ostobaságot műveltem. Vigasztaló volt, ha igazi bántalom és Szomorúság - ért. Dühös volt és fenyegető, ha közönyösen, szórakozottan mentem el alatta, megfelejtkezve róla. Barátom volt. Birám volt. Valóságos tanácsokat kértem olykor tőle. ha dilemmák nyivasztottak egy és más tennivaló felől. Joggal elvárhatta, hogy legalább egy adjonistenncl üdvözöljem naponta. Most is biztos vagyok benne, hogy egyszer, mikor ezt elmulasztottam, akkor történt, hogy hazajövet a kapu előtt egy ácsot látok és a legényét, a mint szekercévcl és fűrésszel felszrelve, egy bakon áilva, a kapun munkálkodnak. Noliát, mondom, ráfért a tatarozás. De azért az az érzés, ami egyszerre rámrontott, semmikép sem volt ilyen beleegyező. Belémnyilalt szinte az aggodalom, amint láttam, hogy a két markos kézműves éppen a szemöldökfát emeli ki a félfák közül s egyelőre odatámasztják a kerítésnek. Megálltam, hogy bevárjam, mire készülnek. Talán csak nein vetemednek rá, hogy asszirus félistenemet merjék megcsufolni? Pedighát csakugyan. A mester leugrott a bakról és elemelve a legénnyel a szemöldökfát a kerítéstől és körülnézegetve, pont az arcot viselő oldalára mutatott neki s igy szólt: — Na nézze. Ezt itt kissé lecsapkodia a bárddal. Ez csupa torija. A másik fele, látom ép. Ezt fordítjuk majd kifelé az uccira. Megreszkettem elhiszitek-e? Meg sem gondoltam, hogy oktalanságot teszek, mikor odaléptem a két emberhez — Mester uram — mondtam — magának talán mindegy. Nagyon szeretném, ha nein bántanák ezt a szemöldökfát. Úgy is az a fontos, hogy megerősítsék a félfákat. Hagyják úgy a szenn öldökfát rajta ahogy volt. Nekem bizonyos ... Nagyot néztek. Az ács afféle jóindulatú, lomha mackó alak volt. Kíváncsian is fürkészően is, de érthetően clvigyorodva fordult hozzám s kérdezte: — Nohát minek. Hát látja, hogy torha. Úgy csak jobban mutat. Ötölnöm-hatolnom lehetett csak neki erre, természetes. Hogy igy és amúgy, megszoktam s inkább áldomást fizetek nekik, csak tegyék amit mondtam. Hát ez tényleg megingatta a derék ember szépészeti véleményét s azt is, hogy a háztulajdonos szólhat hozzá a tatarozási hibához. De megmaradt a kíváncsisága. — De mégis hát minek? Legalább tessék megmondani, hogy tudjam. Ezt már jónéhányszor ismételten mondta faggatólag, mikor már otttartottunk, hogy a szemöldökfát csakugyan a régi módon illesztette vissza legényével a kapu tetejébe. Mert ott vártam, mig meg nem győződöm erről. Éreztem azt a különös kis belső válságot, amikor valami kedves, semmi titkot jön kiejteni magunkból. S úgy tetszik, az öröm ingatott ki tartózkodásomból, hogy a barátom röliíiét megmentettem a kapun. — Nos, nézze csak -- kezdtem némi zavarral, sőt riadalommal, hogy ieg!«-kávéházban bankettezöket. Először beverték a kávéház ablakait, azután az ajtaját, majd berontottak a terembe es az ottlevők közül Radoszav Alekszandert, Lukes Vászát, Zsivkov Mihályt és Petrovics Nikola községi jegyzőt megverték, úgyhogy sérüléseik 14 napon belül gyógyultak be. Vádat emel továbbá nz áiümüZvév ugyanezek ellen •« r a f aj ®fft */, M-en reggel félkilenc LJ9"'’ ,ehr-’ir és rl>ég 2—300 taiiv kl®.r “Wane*«* »ein sikerült meztudnl nak’knek «vét hnü í a e,ott- azzal- a szándékká . hogy a községházából kidobják a jegyzőt es a többi községi alkalmazottit, erőszakkal megakadályozták őket, hogy a munkájukat elvégezzék", a jegyzőnek pedig azt kiáltották: Abzug! Takwodj ki a mi kőszegünkből! Kényszeritették a jegyzőt, hogy elhagyja hivatali helyiségét, aki aztán elmenekül a fenyegető tömeg elöl. Gyilkosság! kísérletek A vádirat továbbá szándékos emberölés kísérletével vádolja Neigl Vilmost, mert 1925 február 10-én elfogta Milovunov Voljkát, bevonszolta az udvarába, fölemelte és bele akarta dobni a kútba. Ekkor Neigl fivére közbelépett és megakadályozta a gyilkosság elkövetését. Szándékos emberölés vádját emeli az ügyész Reibl Jakab ellen, aki a vád szerint február 9-én vadászfegyverével rálőtt Zec Daniló pénzügyi szemlészre, aki azonban kigyógyult sérüléséből. Végül Schmidt Józsefet, Feibl Hanzot és Górta Johannt súlyos testisértéssel vádolja az államiigyész, mert Pásztorija Pétert botokkal úgy összeverték, hogy busz napnál tovább nyomta az ágyat. Anton Johann, Weissmüller Franc, Verts Péter, Neigl Vilmos és Reibl Miklós ellen az ügyészség a vádat elejtette. Ebben az érdekes ügyben a tárgyalást február hónap folyamán tartja meg \Búhlcs Ivó törvényszéki tanácselnök I ‘J'.ntetö tanácsa! A 'Vádlottakat tfr. Vá- i rady Imre ügyvéd védi; A tárgyalásra: 40 tanút idéztek meg, továbbá Serb István tnódósi föszoígabirót;1 Petrovics Nikola voit nincstcseVóL 'jégyzőt, Zec Daniiét, Magyar Károly törvényszéki orvost. Á tárgyalás iránt rendkívül nagy az érdeklődés. csegni kezdek. — Ha már olyan kiváncsi, llát . És erre ujjúimmal jelezve a szemöldökía repedéseinek rajzát, kiböktem az asszirus-isten titkát nekik. Természetes, hogy szemüket meresztgették és magukban nem sok sütnivalót tételeztek bele a koponyámba... És csak most jöttem igazibb zavarba. — Hol volna?... Egy ábrázat? Hogy az orra volna ott? .. Szakállas? . . . Én ugyan nem venném ki sehogy . . . Maga látja? . . . , — Hol látnám? ... Egy repedés. Azt látom, hogy tarka, mint a malter. Hümgettek, nézegették és sanditgattak egymásra, ahogy már nem akartam teljes félkegyeltnüségben maradni előttük és erőltettem a magyarázgatást, Persze, hogy ép az ellenkezőjét értem el egyre kínosabban vele. Már egy-kettőt vihogtak is, mikor tétován befelé indultam Es akkor, ahogy mégegyszer felnéztem a szemöldökfára. hát istenem!... Ha nagvképüsködnék, úgy mondanám, tényleg eltűnt egyszerre előlem is az arc. Nos, igen, úgy, a hogy rémlátásból ocsúdunk magunkra s ostobaságunkra. Vagy a mesék érzésével. Visszapillantott a szegény legény, hiába kötötte lelkére a jó öreg és abban a nyomban szétfoszolt a tiindérkastély és csúf varangy lett újra a tündér. Úgy van. Sohasem láttam többé viszont szakállas, rejtelmes barátortiat, tanácsadómat a szemöldökfábati. És ha mégis erőltetem, hogy visszaidézzem bölcs vonásait és átható pillantását, akkor legfölebb az ácsmester csikaróan jóindulatú képe vigyorgott vissza rám, elsavanyitóan, mint akik előtt kínosan és bosszantóan és nevetségesen ostobák voltunk.
