Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-05 / 333. szám
Erre számított ezt várta, gondolta magában Tihamér. Az orrom alá akarta dörzsölni szegénységemet szemembe vágni Nizzát, BiaritZot, melyekről tudja, hogy ott kisértenek vergődő álmaimban, fel akarta korbácsolni érzékeimet, hogy kigunyolva, szenvedve, megalázottan hagyjon magamra. Égő szemmel nézett a leányra, aki egy karosszékbe ült, keresztbevetett lábain magasra felcsúszott a szoknya és láttatni engedte a puha, tapadó, ingerlő husszinü harisnyákba bujtatott lábakat — Legyen eszed — mondta leckéztető hangon — nem azért Jöttem ide, hogy elölről kezdjük a szerelmeskedést Hála Istennek, életemnek ezt a részét igen jól elintéztem. Nem is hiszed, milyen kedves, drága ember az uj barátom. Becsületszavamra, szerelmes vagyok belé. — És azért jöttél, hogy ezt elmesé' nekem? — Ugyan, egy olyan okos, fölényes fiúnak, mint te, egy iró, aki annyi nővel van jóban, az nem szerető, hanem pajtás, kolléga, akinek nyugodtan elmondhatunk mindent. Különben hallom, máris szaladgálsz valami kis masamód után! Valaki látott a Kossuth Lajos-uccában, amint leskelődtél reá. Klári most valami leirhataílanul megvető mosolyra húzta a száját és minden szava viperacsipés volt: — Szereted? Remélem csinos, okos és elegáns. Kellően meg fog vigasztalni. Tudod, szinte egészen különös, ha arra gondolok, hogy valaha a tied voltam. Mintha nem is lenne igaz. Úgy hirtelen kizökkent az életembőL Talán mert csak afféle értelem és tartalom nélküli kalandocska volt. Szeszély, hangulat, utána kölcsönös kézfogás és alásszolgája. Oh, ez a mostani egészen más. Most érzem, tudom végre, mi az a férii! Ha csak látom, beléremegek. És ő megőrül utánam. Dúsgazdag. És mindenét reám költené. Képzeld, tegnap, mikor a Gundelnél vacsorázunk, odajön egy könyvügynök és éppen a te könyveidet kínálja megvételre. Józsi azonban kijelentette, hogy unja a magyar írókat Különben megkérdeztem az árustól, hogy fogynak-e a könyveid? Azt mondta, hogy nem. Hogy általában nem vesznek könyveket. Szegény fiú, miből 53 Forró Jr. Tihamér szelíd iróniával válaszolta: — Bocsáss meg, ha tőlem függne, szívesen mondanám, hogy semmi sem történt köztünk, de ezt ugy-e, legnagyobb előzékenységem mellett sem állíthatom! Klári elpirult és úgy csattant fel: — Biztositlak, hogy utoljára történt. Sohasem lennék többé olyan ostoba életemben. Ha meggondolom, hogy ugyanazokat a frázisokat fogod ugyanebben a szobában egy másik nőnek a fülébe súgni, amelyeknek én bedőltem, hát kedvem volna önmagamat elverni! Táblát kellene ide akasztani és ráírni: »Leányok, ne Üljetek fel az érzelmes szavalásoknak!« Tihamér váratlan gyöngédséggel megfogta a leány kezét: — Szegény kis Klári, igazán nagyon sajnállak! A leány elhülve nézett reá: — Miért mondod ezt? — Mert ez a nagy felindulás, ez a keserű támadás mind csak azért van, mert boldogtalan vagy. Szidsz, bemocskolsz, mert igy akarod elaltatni a nyugtalanságodat. Nagyon jól tudod, hogy nem igaz, amivel vádolsz. Én igenis szerettelek és te is szerettél. De most, hogy másé lettél, hogy pénzért adtad el magad, erkölcsi alapot akarsz magadnak teremteni. Hát megpróbálod beszennyezni a múltat és feldicsérni a jelent. Velem kiabálsz. De önmagadat akarod elkábitani és meggyőzni. Azt akarod, hogy igazat adjak neked, hogy átsegítselek ebbe a másik, gyalázatos világba, ahol nem egyenlő jogú pajtás, hanem megfizetett rabszolganő leszel. Sajnálom, nem állhatok rendelkezésedre! ... Klári elsápadt. Észrevehetően remegett. Zavartan simította végig homlokát és azután halkan, elcsendesedve mondotta: — Igazad van... ne bántsuk egymást. Most már magam sem tudom, hogy miért jöttem ide. Talán irigyelteim akartam magam... Talán nagyon sokra tartottalak, mindig felcsodálkoztam rád és most azt akartam, hogy te csodálj meg'egyszer. De nem vagyok boldogtalan, ebben tévedtél. Igenis, szeretem az uj barátomat és kívánom, hogy te is boldogan élj az uj 56 ZS molett nyelvtanárnő, akivel való szakítását nagy felindulással mesélte el a müvészklubban néhány nap előtt Tihamér. Klárira nem lehetett ráismernL Pasztellkék gyönyörű ruha volt rajta, drága, Ízléses kalap, selyemharisnya, uj cipő. Tihamér megrökönyödve bámult reá. Klári élvezte a hatást és szerényen, szendén mosolygott: — Búcsúzni jöttem. Ugyan komisz és hálátlan voltál hozzám, de mégsem akartam szótlanul elutazni! Tihamér összecsapta a kezét: — De milyen gyönyörű vagy. Mi történt veled? Betörtél? — Igen, betörtem, egy úriember szivébe! ... Az úriembert nagyon veszedelmesen és energikusan hangsúlyozta. És mikor látta Tihamér kérdő tekintetét, mosolyogva, könnyed gúnnyal jegyezte meg: — Tudod, mégsem bolondság a mozi. SemmiesetTe sem olyan fantasztikus hülyeség, mint amilyennek te mondtad. Amint látod, valóban történhetnek csodák a nyelvmesternőkkel. Holnap délután Nizzába utazom, onnan Biaritzba megyünk egy hónapra ... Tihamért vad forróság öntötte el. Gyűlölte és kívánta egyidejűleg ezt a nőt, akiről biztosan tudta, hogy nem búcsúzni jött, hanem bosszút állni, megmutatni magát, dicsekedni, fájdalmat okozni Most ott állt egészen mellette és féríidühe gyötörte, marta. Nem volt szerelmes Kláriba, de hiúsága, önérzete megrugdalva borzolódott fel Le akarta győzni ezt a gúnyos, fölényes, kegyetlen leányt. — Milyen szép vagy! — suttogta tikkadtan. — Köszönöm, hogy eljöttél. Látod, egészen megszédültem, egyszerre egész teljességében érzem, hogy mennyire szerettelek. Most mindig ilyen szépnek, kisértőnek foglak látni. Jobb lett volna, ha búcsú nélkül tűnsz el életemből... Megfogta a leány kezét és az ajka felé vonta. Klári hevesen visszahúzta karját és méltatlankodva mondta: — De hová gondolsz? Ki vagyok én? Szó sem lehet erről! Lohrnrrtn kha-rzom, Ismerhetnék? Hiszen a szeretem első feltétele az égés» ség! Ha két korcs egymás karjaiba robton, nem sze. retkezni, hanem bujáikodni akar. Aki mindig csak városban élt, nem is ismerheti a szerelmet Az uccák örökös lármája, füstöt és kormot okádó kémények, porf felhőző teherkocsik, benzingőzt puffogó autók, napfényt eltakaró sikátorok és bérkaszáruyák, szenycsatornák, uccasarkdkon hívogató rémületes örömlányok; kávéházakban terpeszkedő kövér, kifestett, rekedthan* gu asszonyok, akik ismeretségre vadásznak, reklámtábláknak, fénygömböknek, zenének, kiraicatoknaík, poshadt szagoknak zűrzavaros -káoszában, egymásra zsúfolt emberbordák örökös nyugtalanságában, hogyan is virágozhatna ki ősi szépségében a szerelem? A szerelem épen úgy az őserö kivirágzása, anyagba szökkenése, mint a virág, a fü és fa, a tenger és az erdők, a ligetek és patakok és épen úgy szomjazza a napfényt tág teret, levegőt üdítő csendet, mint ezek. A városban kihajtó szerelem olyan, mint az üvegházban sarjasztott virág. Van színe, gyönyörű kinemesedett formája, csak épen bóditó ülata, duzzadó törzse, kacagó életereje nincsen. Ki ölelt már tengerparton? Ki érezte, hogy mint válik eggyé a végtelennel és hogyan fiatalítja meg a csók, hogyan fokozza százszprosra fiatalságát és életkedvét, holott máskor az elcsókolt csók szomorúvá és bágyadttá tesz. A szerelem: az embeii élet kalásza, több, mint egy ernyedt sóhajtás, melyet egy villamoson szerelmes regényt olvasó, hivatalnoknö hallat, miközben hivatalába siet és egy pillanatra zavaros és nyugtalan sejtelmek zuhnnak rá. Átkozott az, aki a szerelmet csak szórakozásnak, idegcslllapitónak tekinti. Átkozott, mert az örök szomjúsággal és sivársággal jegyezte el magát és megölte magában a lélek muzsikáját, szivének legszebb érzését, agyárnak tegszikrázóbb szineit, ágyékának termékenységét Tihamér letette a tollat, kissé felizgul tan, -kipirult arccal felállt és sétálni kezdett a szobájában. Már megint irok, mormolta magában. Igaza volt Micinek: eleven testtel kell élni az életet és nem regényekben! Végre összetalálkoztam a nővel, az igazi-40
