Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-25 / 352. szám

T92Š. december 23 75. oldd BÁCSMEGTÖ IfAPLÖ ____ PUSZTOSICSTÓL JEGENJÉIG HONI FILM 1. Harminchárom haramiát legyilkolt már ez a csendőr, aki most belöködte az ajtón a megláncolt haramiavezért, ki már lemészárolt egy csomó csendőrt a sötét és keményrajzu hegyek között. Azoknak a hegyeknek históriája csupa vér és fekete elszántság, kikeletkor ki­­virit a tőr s lőporszagot lehel a május. Méltatlannak érezhette helyzetét a ha­ramiavezér és okkal, mert hiányzott az egyenlő erők nyílt szembenállása. Ki volt szolgáltatva és megalázva s azon­felül náthás volt szörnyen. Itt keresztülutazóban voltak csak tu­lajdonképpen, Pusztosics város pálya­udvarán, minthogy a szomszéd vidám városkában, finánc korában, kifosztott és a folyóba dobott egy sváb gazdát, most tehát odaszállították őt, hogy a bíróság legelőbb is ebben az ügyben hal­lassa az igazság szavát. Néhány félliter pálinka párája glóriázta körül a két hosszú figurát: a haramiát is, a csendőrt is, kinek különben erre a vezeklöutra in­dulása napján halt meg, szülés közben, a szeretője s ugyanakkor megmaradt az újszülöttje. Tetézte még ezt egy sür­göny, melyet az elhunyt leányanya édesanyja, egy élemedett macedón kofa küldött utána s amelyben tudatta, hogy a pap kevesli a kecskebőrt és a hat font mákot, kér még egy-két arany dukátot Novi-Kraj állomáson, az utazás ötö­dik napján kapta meg a sürgönyt a ko­misszártól. Ez a fiatalember, a lehető legvénebb autoritással és aranyszala­gokkal felruházva, elolvasztott előző éj­jel négyezerháromszáz dinárt a barban, borban, női hajban és amig jobbkezével átnyújtotta a csendőrnek a táviratot, balkézből lesurolt egy pofont valamilyen fagyoskodó, borzas, kiskorú csavargó­nak, akit éjszaka egy üres vagonban ta­láltak a javítóműhely közelében. Ebben a pillanatban, a pusztosicsi váróterem­ben, arra gondolt a csendőr, h.QKy a pópa azóta bizonyára összeült már a já­rási főnökkel, iddogálnak és vagy, na­gyon rendben lesz minden, mire ő haza­ér, vagy a veszedelmes jóég tudja, a nap, a csillag és a miniszterelnök. Viszont a haramia, érzéseiben keserű áramokkal, ennyit sem gondolkozott, hanem tüsszögött szorgalmasan, mind­annyiszor megrázkódtatva azt a szikár, kőarcu, íehérhaju hölgyet, aki mellé le­ültek. 2. Átsétált a vasutszagu szobán, amely­nek levegőjében valami örök füst és em­berpára keverék lágyította el az alakok vonalait, egy nyálas, zöldarcu és zöld­­zubbonyos ifjú orosz. Szemével a padlót kereste és a szája görbén szavakat mű­ködött elő: — Öngyilkos leszek, nem bírom ki. szalutálni mindig, az öregnek, sercegő­­s/.avu. méltóságos. koldus, rettenetes. i indig. itt is. Kosztrovótói kezdve! min­'s! végig! szalutálni! Szivemet hasit­ok ki. Oroszországban temessék el. a :! vemet. Amikor észrevette, hogy a haramia ■éli, ravasz könnyekre mosolyodott, os erőfeszítéssel csiholta az öklét a 'ragjához és az ajtóban elfütyülte, el­fogta: Kocsis, ne csapkodd a lovat! cm sietős az utam szerető engem seholse vár kocsis, ne csapkodd a lovat! Jamscsik! nye gonyi losatyi!... — Érdekes, ezek az oroszok. Én úgy advelem őket. Volga! Balalajkal Votki! szólalt meg a kőarcu missz, angolul. — Kóstolja meg előbb, azután beszél­jen — felelte a haramia undorral, szintén angolul. — Balalajkát? Hallottam már. Votkit? Azt még igazán nem ittam. — A yolgát gondoltam — mondta a naramia. A missz öt évig élt a déli országrész­ben, törökmultu. aszimetriális, hegyes­gödrös városkában, hagymaszag, bal­káni higiéné, avatag bizánci kolostor és templom, szertehányt, rozzant, szerte­­málló keretek közösségében azzal a nép­pel, amelynek lomha mozgása mélyén. évszázadok igája és keleti narkotikumai után is szent erő, szabadságvágy és szi­laj duhajság toporzékolt. Egzotikus él­mény volt missz Bornton számára a há­ború után ez a környezet, ahol megala­pította az Árvalányok Angol Jótékony Otthonát, a hadiszövetséges érzések to­vábbmélyítésére s a humanitás szolgála­tában. Akadt Londonban és némely vi­déki angol városban erre a vállalkozásra is egy-egy messzeérdeklődésü és jól­megfontolt agilitásu társaság, ahonnan évente pár száz font sterling jutott a tá­voli árvaJeányok otthonának, főképpen hölgyektől, kiknek miszterei vas, szén, ópium, ólom, bankászat és egyéb piaci adásvétel szempontjából viselték gondját ez árva országnak. És missz Bornton ügyesen, férfiúi eréllyel tudta adminisz­trálni az intézetét, bizonyos közönnyel viselve el a néha hozzáhajbókolt elisme­rést és alázatos ünneplést. Nyitott szem­mel élt s hideg szánalommal szemlélte, hogyan múlik végig a körülötte élő nép pislákoló lendülete, nótakedve, bujasága a szenny, a vérbaj, a malária, az Ínség és szellemi éheztetés rothadásában: ha­marosan tapasztalta, hogy nemcsak az ő árvaleányai az igazi árvák. Aféle an­gol úri vénleányok közé tartozott azon­ban missz Bornton, akik a szüzesség veszedelmesebb örvényein átcsónakázva, civilizációval, szilárd erényekkel, ke­mény cselekvőakarattal fegyveresen, tö­kéletes kalandorokká, avagy jótét lei­kekké katonásodtak. így végtelen hű­vösséggel tudta elviselni a dicséretet és durvaságot, a dicsőséget és veszedelmet, a kalandor tökéletes dezintereszmánjá­­val és a jótét lélek mindent megérté­sével. íme, milyen levelet kapott a múlt hé­ten barátnőjétől s hajdani iskolatársától, missz Happy tői: My dear! Most van az évfordulója annak az izgalmas emlékemnek, ame­lyet nem beszéltem ki neked eddig. Tudod, Vilná közeiében voltam, fenn, egy hegyi fáidban; magam se tudom már, hogyan rekedtem ott miután ka­tonáim, kiket a háborúban ápoltam« mind szerteszéledtek. Orosz-lengyel. vagy lengyel-litván határ ez, tudod, ez is ama vitás igénypontok közé tar­tozik, amelyek körül errefelé ezek a nevetséges kis népségek annyi vért folyatnak s annyi hullát termelnek. Mister Chamberlainnek még bizonyára lesz szava ebben. Jó, de egy ködmö­­nös, pálinkás parasztasszonynak ott a havas, istenverte faluban gyereke szü­letett. Közben éjjel-nappal másztak le és fel a csapatok: jönnek az elienfor­­radalmárok. korbácsolnak, rekvlrálnak ételt és szeszt, három nap múlva a : vörösök oífenzlváia. lekergetik az el­lenforradalmárokat, prédikálnak és élelmiszert követelnek, a hegyoldala-Uram, a két kezem Könyörgő szókkal kulcsolom imára, Ha ezzel vétkezem, Ha sért a bűnös dadogó imája: Messd el fohászom szárnyát röpliben. Ne lássa zuhanását senki sem, Ne kopogtassa csőre ablakod. Amikor kér: Eressz be, itt vagyok! Én nem imádkozom Magam javáért, nem egy porcikát; Nem esik már zokon Hordozni a kin szívbe tört nyilát; Nem Iái az ostor, bárha paskoljs még. Nem fáj a rongy és nem is bánt az Ínség, Nem kerget a Ma, nem üldöz a Holnap: Legyek csak én jegyese a Pokolnak! De tudván tudhatod. Hogy vannak, akik siratják a Má-t, Félik a Holnapot, Kiket megállít Útjukban a gát. Kiket a szégyen rongyokért pirít, Kiknek lelkében kin virág virít, Kik siketnémán és vakon loholnak Töretlen utján az Életrobotnak. Irta: MIKES FLÓRIS kon a hóban, mint a fenyöerdő, úgy csúcsosodnak már véres katonahulla halrnazatok (festői látvány volt, Iste­nem, milyen szomorú!) és a csapatok­nak ez a helycseréje, benyomulása és kivonulása igy tartott három héten keresztül. Gondolt el, három hétig nem mozdulhattak ki a ködmönösök: az újszülöttet nem vihették le a völgyi városkába, megkereszteltetni, a pap­hoz! Három hétig kereszteletlen volt jelen ezen a földön a kis lélek s végül az anya már nem akarta szoptatni: pogány kölyköt nem volt hajlandó táplálni a jámbor. Bőgött, óbégatott, ordított az éhes kis állat, azt hittem, megreped a szive és az enyém. Meg kellett szánnom s kétségbeesetten szop­tatni akartam, de — az én száraz mellem!... My dearl Az én meddő életem! Véresre szíttá szegényke és én beláttam, hogy itt van az a pont, ahol a mi minden elszántságunk és végezettségünk sem tud segíteni. Hidd el. ez a mi fájdalmas Achilles-sarkunk, my dear!... 3-Mindeközben a csendőr végigténfergett minden zugot az állomásépületben, ki­­vül, belül, földszinten, emeleten, a verej­ték ömlött rajta, a látása keringőzött, már nem tudta ltol van s még kevésbbé, hol a postahivatal. Halott inakkal, át­itatva pálinkától, ingott kilométernyi utat köröskörül, a kis, sötét állomás labirin­tusában; összemorzsolódott a papírlap a kezében, táviratszöveg volt, zilált, rossz betűkkel: kérj kölcsön adj pópának dukátot A főucca felöl lihegve vándorolt hozzá egy göndörhaju. filigrán fiatalember. Né­hány elipszlst sétált e szuronyos ember mentén, azután papirblokkot, ceruzát vett elő és megszólalt: — A Pusztosicsi Híradó munkatársa vagyok. Lehet interjút csinálni azzal á hires haramiavezérkari főnökkel? Rámeredt rökönyödő arccal a ripor­terre az imbolygó csendőr, a szó meg­égette a fülét és fellángolta az erejét Ugrott, rohant, jegyváltó asszonyokat felrúgott, kosarakat felborított, a váró­termen, perronon keresztül, síneken át, üvöltött valamit a haramiáról s fellendült a fütyülve mozduló nemzetközi vonat lépcsőjére, amely indult a szomszéd or­szág felé. — Hohó. hotió. mit keresel ottan? — kiáltotta vasutasok, fináncok, csendőrök, detektívek, vámtisztek kara, de a követ­kező pillanatban mindannyian a sin felé rohantak, ahol hanyattfekve, szétcafatolt tagokkal. vértócsában reszketett a csendőr teste. Melléből meredeken, ned­vesen villogott elő a szurony hegye. A vonat nyugodtan elrobogott. A ri-Én gyarló szemeim Könnyre faluidnak hu látom soruk', A Nyomor mezein Gizgazokért koválygó táboruk'. És kérdve-kérdem: olyan nagy az Ég És a Föld között tátongó messzeség, Hogy ódat önt r ól Te nem hallanád, Ha ordít a bűn, tort ül a gálád? A mennynek kapuja Mért (dija útját jajnak cs imának? Az Urnák Zsámolya Nem fogad el mást, csak ami imádat Azért, ami van, bárha kárhozat? Nem kell a sirds, csuk : z áldozat? ó, lehetetlen, hamár nincs a földön. Hogy az Igazság ott ne tündököljön. Uram, a két kezem Könyörgő szókkal kulcsolom imára, Nem magamért teszem: Az Igazságot küldd el a világra/ A pályás Krisztus ige-gügyögését. Hogy a pogányok végre már megértsék Egy újabb betlehemi éjszaka jöjjön a harcos Igazság maga! (Wien) Bujdosó Péter I Ima a szerP estén porter lázasan futott a szerkesztőségbe, útközben vett két kiflit és izgalmasan nagyokat nyelt. A csendőr utolsót nyö­gött a földön. Az Ifjú orosz Ott ácsor­­gott a kiváncsiak között és elszánta ma­gában, hogy egyelőre nem lesz öngyil­kos. Halálra g ízolt a vonat egy ürült csendőrt a pusztosicsi á tamáson ez a szenzációs riport jelent meg más­nap az újságban a haramia-interjú he­lyett. 4. — Hol vagyunk? Hiszen ez itt a je­­genjei határ, ez a vonat az ország belse­jébe megy! — riadt a misszre a hara­mia, amint szemügyre vette a vonat ab­lakából a homályos, kékfényü tájat. Pusztosicstól idáig a harmadik osztályú kocsiban, ahova szuggesztlv erővel be­vezényelte a haramia a misszt, már túl voltak azon, hogy ki micsoda. Missz Bornton az árvaháza ügyében fontos konferenciára igyekezett Londonba. Egy magasrangu tiszt kisérte Pusztosicsig és az a tiszt ott egyik jó sógorával ta­lálkozott össze, aki Genfből, delegátus! minőségben, repülőgépen Utazott vissza a szomszédország fővárosáig, onnan vo­nattal. Patakzott belőle a nagyvilág öröme, a grandszenyőri Illat, elujságolta jutányos vásárlásait, fényes mulatságait, kiadós nőkalandjait. Az államügy, a melyben tevékenykedett, némi nehézsé­geken akadt fenn, majd legközelebb új­ból kimegy a delegáció. A tiszt a dele­gátus sógorral autón ment tovább Pusz­­tosicsról s a missz igy magányosan, he­lyezkedett el a váróteremben, bogy a nemzetközi vonattal kiutazzon. Mihelyt a csendőr magukra hagyta őket, a ha- i ramia első szavai után a missz egyre kíváncsibb tetszéssel hallgatta ennek a bilincseskezü, dusszakállu tölgyfaember­nek tisztakiejtésü angol szavait A haramiavezér Becsben tanulta meg a technikai tudományokat és Angliában több évig egy acélipari és bányavállalat mérnöke volt. A háború kirobbanásakor hazájába rohant, harcolt, fagyott» ko­pott, gyilkolt úszott nyakig sárban a nemzet félszabadulásáért menekült, kop­lalt Párisbán, kijutott Oroszországba, csapatot szervezett' -gyalog, hajón, te­­hervonaton, négykézláb tett meg három­­negyedeurópányi utat, hogy ismét lejus­son a felszabadító frontra. És a győze­lem után uj elvekkel, alkotómániával, idealizmussal telítve addig gyűlt a baja a posztraugrott ügyesekkel, míg egy puccskísérlet után az erdőkbe kellett menekülnie és százezres vérdijat tűztek ki a fejéért. Haramiabandája a legüidó­­zöttebb és legrettegettebb lett minden ilyenek között és az esztendők zilált, ke­gyetlen küzdelmekkel múltak. Van egy bátyja, ma pénzügyi főtiszt, az finánc volt eleinte és egy ittas éjszakájának bűnét az öccs számlájára Írták, aki vál­lalta is a többi közé. Éjféli titkos talál­kozáson a völgyben mondta el haramia öccsének a sváb gazda meggyilkolását és akkor elbeszélte azt is, milyen embe­rek, nemzetségek laknak arrafelé, ahol ez az esemény történt, leírta pontosan, milyen a táj, a föld, a levegő. A misz­­szel való találkozás a pusztosicsi váró­teremben, a csendőr eltűnése ragyogó reményeket lobogtatott fel a mérnök­­haramiában, szabadulásról, uj életről, életről, messze külföldi országban, talán északon. — Eltévesztettük volna a vonatot? — kérdezte a missz. 5. Vincén kacérk dAa az ist*nlip ««a m r kimo dhatai'aa ocsiadnyadg d» • eüvei/eilA me ebh ragry. Lenin Gorkij Maximhoz. — Ugylátszik és az én életem Ismét csak egy köttlet ér — válaszolta a ha­ramia. Ahova most érkezünk, ott más nyelven beszélnek az emberek, mint az én szülőföldemen, de a keserűség, a béklyó, a kiszolgáltatottság itt is ugyan­az. Itt bővebben terem a föld és érzéke­nyebb az éhség, itt ezeréves méla álom volt és vastagabb láncok kellettek a kl­­nylltszemü monstrum uj haldoklásra fé­kezéséhez. Nagy, sárga, cifra és mozdu­latlan halotti köntös ez a róna és a te­metkező embereket egy idetoppant, uj isten se tudná kirázni a gyászból. — Nem bánom, hogy idetévedtünk.

Next

/
Thumbnails
Contents