Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-25 / 352. szám

74 oldal. bácsmegyei napló 1926 december 25. Uj bohémia Irta: Karinthy Frigyes Maga mit beszél, mondta a »hájhasu Polgár« a színésznek, aki panaszkodott, bogy nem tud megélni magáé az egész világ. Művész hazája széles e világ. A színész savanyúan nézett rá és a polgár kényszeredetten mosolygott Az egész beszélgetés úgy hatott, mint egy nagyon nem időszerű valami. Odakint transzformátor-fényreklám lövette szét a boxmérkőzés eredményét * A külső feltételek, ami azt illeti, meg­vannak. Megvannak a külső feltételei annak, hogy a művész ismét sza­badon, vagyis aljas pénzvágytól meg­­romlatlanul rajonghasson az ideálért Vi­lágszerte nyomorognak festők, színé­szek, poéták, csakúgy, mint a tizenkilen­cedik század közepén, mikor Murger hi­res könyve meglátta s ugyanakkor meg is teremtette az uj típust: a bohémet. Nincsen divatban a költészet s a polgár lakószobáját megint csak kontárságok »giccsek« díszítik. A szellemi arisztokrá­cia társadalmi tekintélye — politikai tekin­télye sohase volt — a kivételek olyan ke­vesek, hogy igazán csak a szabályt erő­sitik) proletárnlvóra sülyedt Üres a zseb és a bendő — lobogjon hát fel a szív, árassza el meleg barátságos fénnyel a világot, édes humor nedvével a keserű poharat • 4 Az ám, ha a dolgok ilyen egyszerűen és logikusan függnének össze. Sajnos az az átkozott Einstein meglóditotta a vilá­got és azóta két egyenlő feltételből nem lön ki mindig ugyanaz az eredmény: mozog a föld s ami itt nappal, az ott éj­szaka. Eltolódtak az arányok, a romok fölött nem nő fel mindig uj palotasor földrengés után — néha ott maradnak a romok s száz mértfölddel odább épitik fel újra az elpusztult várost: de csak vá­lyogból és facőlöpőkből mint szegény népvándorlókhoz illik—s a z Uj Város néha nyomtalanul pusztul el a föld színé­ről, mig a régi romhalmaz évezredeken át megmarad »kíváncsiságára iskolás­fiuknak«, ha Murger »Bedeker«-ével ke­zeiben megindulsz most, hogy Rodolphe Bohémtanyáját felkeresd .ugyancsak za­varba jösz, nem ismered ki magad. A ház, ahol a műterem állott, megvan még talán, de ablakából nem néz ki immár az édes Mind. A műteremben most autójaví­tó műhely van és Rodolphe nevére nem is emlékszik már a házmester. Valahol bent lakik a városban, albérletben vagy egy szegény rokonnál. Állást keres, sze­retne kimenni Hollywoodba, esetleg le­hetne a mozinál valamit csinálni. Vagy plakátot rajzolna, ha Kovács ur volna szives szólni a vezérigazgatónak. A bu­­bifrizurás Mimivel szokott még néha ta­lálkozni, de nem igen tudnak mit mon­dani egymásnak. Miminek egy uszóbaj­­nok udvarol, aki most gondolkodik rajta, hogy profivá lesz s akkor esetleg el is veheti. Hi­lgen, a feltételek megvannak. A mű­vész zsebe üres — nyomorognak a szí­nészek, festők, poéták. Uj Bohémia szü­letett meg, de bohémromantika nélkül, bohémkedéty, bohémderü nélkül. Mi en­nek az oka? Nagyon egyszerű, ebben az uj Bohé­miában hiányzik egy feltétel — a legfon­tosabb, valamikor úgy hitták, hogy: re­mény. Ezek az uj bohémek nem érkez­hetnek be, annál az egyszerű oknál fog­va, mert ők már egyszer be voltak ér­kezve. Nem rajongó fiatalokból áll ez az uj bohémtársaság, akiknek tarsolyában ott a marsallbot — lecsúszott Napóleon­jai ők egy boldogabb kornak, amikor egyszer már primadonnák voltak, ün­nepeit kedvencei a hálátlan közönség­nek. Nincs mód rá uj Mecénást találni, azon a címen, hogy »ez a név valamikor még ragyogni fog*, mert a név valami­kor már ragyogott és elvesztette fényét Az uj Rodolphenak csak lakcíme nincs — a nevét megtalálod a lexikonban. * éOUÜfit vonata sebesen száguld vala­merre — jó volna tudni hová. De ha nem is tudjuk az irányt, bizonyos, hogy sza­lad és nagyon naiv lélek az, aki vissza­felé haladva a vonat, a vonat folyósóján abban a boldog hitben ringatja magát hogy lassacskán majd csak hazaérünk. Aludj, Irta: Sz. Szlg Tudjátok-e, ml az, mikor az ember szereti m^gát megkinozni? Minden év­ben elmegyek a templomba, megnézem az először áldozó gyerekeket. Olyan büszkék fehér fátyolos ruhájukban és olyan ártatlanul tiszták. Mirtuszkoszoru a fejükön, de most még a Jézus jegyesei lélekben s nem földi halandóé, mint ké­sőbb, amikor az a disz töviskoszoru is lehet. Nézem őket. hogy a kis húgomra emlékezzem, aki az első áldozásra annak Idején fekete ruhában ment Néhány hét­tel előbb halt meg az apánk. Ma is el­szorul a szivem, akárcsak akkor, ami­kor hátrasimitott hajjal, fehér arccal, őzike tágranyilt szemével állt szomo­rúan a sok boldog menyasszonyka kö­zött. Ha nem szerettem volna ámugy Is nagyon, magáért ezért kellett, hogy az apja legyek, becézője, akivel soha az életben ideges szót nem váltottam. Ta­lán szeretett az életben más is, — ekko­ra távlatban összefut minden s ködbe omol — de föltétel nélkül tisztelni csak a Kató húgom tisztelt. Neki én valaki rendkívüli, jó, hatalmas voltam, féltett és íéltékeny volt rám. Közel férkőzni a leikéhez csak azzal lehetett, hogy elis­meréssel nyilatkoztak rólam. Aztán azóta, hogy fiatal asszony ko­rában a ravatalon láttam viszont, nem tudok bolondos, apró lelkiismereti fur­­dalásoktól szabadulni. Tudom, hogy ok­talanságok, de igy vagyok minden ha­lottammal, szeretném, ha sok minden nem történt volna meg: egy-egy szó ver bennem visszhangot hihetetlen erővel s magányos órákban beszélek velük, en­gesztelem őket, arpig le nein tapad ;a szemem, hogy az álom hozzon mindent helyre. ' '' ... Voltaképpen az anyámmal kell kez­denem, aki idegességben megelőzte a korát. Nem igen mondhatom, hogy tőle örököltem a magamét, mert még életé­ben megvolt mindegyikünké. Az élet megviselte, valósággal huliámvasutsze­­rüen hajigálta végletekben, hát nyilván ezért volt nyugtalan. Preciz és pontos a mániákusságig, akinek senki sem tesz semmit a kedve szerint. Az a jó, amit ő csinál. A gyereke főztét sem ette meg, csak a magáét s később is, amikor már nem volt rá szüksége, jobb körülmények között, lestrapálta magát vendégségben. Volt néhány specialitása, aminek az ize megmarad az ember szájában a ha­lála napjáig, de többé nem találkozik velük. A nővérünk, maga is kitűnő háziasz­­szony, megkérdezte: — Hogy csinálod, Qrószi? — Látod, igy ni. Hiába utánozták, mégse lett az. A ka­­varásban volt-e a titka, a keze mozdu­latában, másodperceken múlt valami lé­nyeges intézkedés? — nem árulta el. Ta­gadta, hogy titka volna. A világ legegy­szerűbb dolga ez! — De nekem csak megmondhatod, Qrószi! — Ugyan, ne járjon a szád. Ha mon­dom ... így csinálják a francia bencések Is a világ legjobb pálinkáját. így zárkózik be a szalámigyártás mestere az alkotás bizonyos pillanatában, csak a beavatott utódja tudja, mit csinál, miért lesz sza­lámi a szalámija. Szegény Grószinknak abban az időben a költözködés volt a mániája s ha a becskerekiek egyszer emléktáblával akarják megjelölni azt a házat, amelyik­ben éltem, ugyancsak meg lesznek akad­va. Esetleg annyi márványra lesz szük­ségük, amennyiből fölépíthetnek egy pa­lotát Voltunk ml váltakozva Ameriká­ban, annak felső, alsó, középső, szélső helyén, a Budzsákban, a Begaparton, az­után a Kigyó-uccában, a mellenceiben, a gradu ulicában, a magyarban, az úri­ban, az aradiéiban, csak éppen a nagy­fádon. túli részekben nem. Az messze gyalog, ha mindig visszafelé megy a folyósón. Az alkony hasonlít a hajnalhoz, de aki látta a hajnalt, nem fogja a kettőt össze­téveszteni. A hajnal Murger »Bohé alvi­lága« volt. Kató! thy Vilmos esett volna az atyafiaktóL Néha azt mondta az apánk: — Valami lakáshlrdetö cédulát látok a házon. — Mit tudom én... Ezt anyánk felelte, de valójában apánk volt az, aki nem tudta, hogy a Qrószi már felmondott s mi hattyúdalunkat tölt­jük a régi helyen. Ráunt, egy-kettőre talált újat, boldog idők járták, annyi volt a kapható lakás, amennyit akart az em­ber. Reggel nyolckor az öreg elment a hivatalba, öt perccel később pedig stráf­­kocsik jelentek meg a ház előtt. A Vizs­lák a bolondok táncát járták örömükben, épp annyira tetszett nekik ez a mozga­lom, mint nekünk, gyerekeknek, akik fel­használtuk az alkalmat az iskolakerü­lésre. De tetszett Lencsinek is, aki már halálos ellenségeskedésbe került a kör­nyék minden cselédjével s hartiasan szomjazott uj csatatérre, mert Itt ezidő­­re mindent learatott. Háromfertály tizenkettőkor azt mond­ta a Qrószi: — Menjen valaki az apátok elé, ne­hogy a régi helyre térjen haza. Vezessé­tek ide. Még nem tudja. Azt hiszem, az apám állandóan tűkön ült a hivatalban, mert sosem tudhatta, hogy ugyanott tér-e álomra, ahol teg­nap aludt. Csak megcsóválta a fejét, aztán jött. Feldeputálta az uj hajlékot amely akkor már felsurolva, teljesen be­rendezkedve várta az igénybevételt és kész volt az ebéd is. — Bolond vagy. Tóni, szólhattál volna. — Minek szóljak, csak felesleges be­széd esik róla. Nem tetszik? Tetszett. Nagyon jó, szeUd, élet-viha­rokban halk szavú ember lett az apám s a tájfunnal nem szeretett szembeszáll­ni Pláne, ha kert Is tartozott a lakás­hoz. egész le lehetett a lábáról venni. Mi, gyerekek, lázban égtünk. Uj cso­portosulások az iskolában, már nem arrafelé megyünk haza, mint eddig. Ba­rátságszálak szakadoznak és újak szö­vődnek. A piaristaháztól a Begapartra vezető ut volt a »Góbi sivatag«, — Isten veled! Milyen szokatlan lesz az, ha vé­letlenül erre vetődünk, pedig mennyi ideig száguldottunk rajta keresztül! Anyám egy nap alatt tisztába jött a környék minden nevezetességével, a sarki fűszeresnek megüzente, hogy sze­metet ne keverjen a füszefbe, Inkább egye meg tnaga, alkonyatra már Lencsi Is összepofozkodott a szomszédos cse­lédleánnyal és szemébe vágta minden rejtegetett titkát, amit akkorára sikerült kinyomoznia. Kiváncsi szemmel néztek ránk és mi is megbámultunk mindenkit. A lelkünkre kötötték, hogy számláljuk meg a szobák sarkát s ne feledjük el, mit álmodtunk az éjjel. Anyám papirost és ceruzát he­lyezett az éjjeli szekrényére, hogy nyomban följegyezze a megálmodott számokat. Reggel vitte is a lutriba, irá­nyítva Brünn, vagy Temesvár felé, a mely város épp soros volt a húzásban. A papir néha leesett a padlóra, anyám ilyenkor a számokat vaksötétségben a falra irta, — erős a gyanúm, hogy a hálószoba ezért volt állandóan fehérre meszelve. Nekünk ugyan azt mondták, hogy a fehér szin az egészséges. Azért a lutrin mindig más számokat húztak ki. ... A húgom a mellencei uccában szü­letett, ott terült el a Csáby-ház, amely­ben laktunk. Csáby ur Irattáros volt a vármegyén és kora egyik legtökélete­sebb férfia, aki egyedül Ismerte a sok mindenféle aktacsomag búvóhelyét Csá­by ur több száz főre menő aktaszámot is tudott kívülről, egyáltalában a köz­igazgatás boszorkánykonyháján ő volt a legjáratosabb, ezért dédelgették köp­cös kis alakját egészségi állapota felöl sűrűm érdeklődtek, mert ugyan mi tör­ténnék, ha egyszer betegségbe esik! Szabadságát is szívesebben megváltoz­tatták jutalommal s a nevezetes idő alatt elnézték neki, hogy későn jár a hivata­lába, igen, uraim, elnézték neki annál inkább, mert a tekintetes vármegye még nálánál is későbben kereste iöl a hivata­los helyiségeket De neki háza volt a mellencei-ucca elején, szemközt a Qerner-pékkel, akinek a boltjából egy fehér hajú, finom mivü matróna éi az emlékezetemben. Ott so­rakoztak egymásután az ismerős házak, a Vattay, a Rippka, a Bauer, a Molnár, a Várkonyi, a Pálffy-féle, aztán a Cséby uré. — valahogy ebben a sorrendben, legföljebb kitöröltek egyet az évek az emlékezetünkből Nagyon megcsodáltam Qerner urat is, aki törhetetlen ellenzék! férfiú volt s mint ilyen belekerült a kor­tesnótába is, amikor képviselőválasztás Idején a mandátumratörő Molnár Mihály diadalát igyekezett előmozdítani. Ne fu]d, Gerner pék a követ, Molnár Misi nem lesz követ. Molnár volt néha — váltakozva a pát­riárka szakállu Györgye vies ügyvéddel, — Demkó Pali bácsi ellenzéki ellenje • löltje s az a merészség az én gyermeki szememben fölért holmi hazaárulással. A Csáby-ház udvara hatalmas és ne­vezetes volt, itt tartott egyszobás laká­sán kívül istállót is Skribál gyolcsos tót, aki hatalmas szekerével járta az ország vásárait s szívesen csábította részletfize­tésre a vászoncselédekét Minfien vala­mire való asszonynak volt akkoriban egy tartalék vég-vászna, leginkább az ö előzékeny kereskedelmi tevékenysége révén, ő azonban külön téma lévén, ma­radjunk meg a szekerénél, amelyen — ha otthon volt — pompás hancúrozások estek a szinben, a s^énapadlással va­riálva. Anyánk elfoglalt asszony lévén, — (a háztartás gondjain kívül szemmel kellett tartania azt a csinos, de magányos nőt is, akinek életcélja láthatólag a Lona nevű kis lánya nevelésében merült ki, bár anyánk makacsul kereste a kapcso­latot közte és apánk között Is), — uta­sításokkal látott el bennünket, nagyobb gyerekeket ■f— Vigyázzatok a Katóra, hogy ki ne essen a bölcséből! Karó jóságos, sze'id gyerek volt csen­desen nézte az eget, mintha az joboan érdekelné a földi dolgoknáL Bizonyos, hogy nem történik baja, ha magára hagyjuk; azért nem árt az óvatosság. Meg kell várni, amíg elalszik. Odaléptünk hozzá, mosolygott — Aludj Katica. Ezen is csak mosolygott s kapkodot felénk az apró kezeivel. Szegénykéül tudta & magától Is, mi­kor mit kell tennie, most nem volt álmos. Azt hittük, hogy éppen akkor nem ál­mos, amikor ránk van bizva, hát siettet­ni akartuk. Lecsuktuk a szeme héját s immár szigorú hangon figyelmeztettük: —• Aludj, csukd be a szemed! Most izgalmas szünet következett, lestük, mi lesz? Az engedékvny kis lé­lek egy darabig mozdulatlan volt, aztán nagyon lassan, gyámoltalan félénkség­ben .kinyitotta a szemét, hogy vájjon kinozzuk-e még? — Nem alszol mingyárt! Nana! Ezzel megint lecsuktuk a szeme héját s kicsi vérünk erre komolyan elaludt, mehettünk játszani. __ Jaj, micsoda lelki kin rágon­dolni! Hát ostobaság, föltétlenül az, de mikor minden apróság olyan páratlan erővel tér vissza a múltból, meggyötör sokszor a gondolat, hogy ml siettettük a szeme örökös lehunyásával. Pedig senkinek sem volt az útjában, nem aka­dályozta mások játékát, ö játszott a kis fiával... Ott virrasztottam mellette egész éj­szaka, fekete csipkeruha volt rajta és mosolygott szelíden, mintha a mesevi­lágról ó maga intézné a mosolygását. Egyedül voltunk, ketten, mint az élet­ben annyiszor, meghitt szegénységünk­ben, játszva, gyerekeskedve s egész éj­szaka beszéltem hozzá, egzaltáltan vib­ráló idegrendszeremmel szinte agt érezve, hogy megérti amit mondok. — Kató, kis fiam, nyisd ki a szeme­det, ne aludj! Mondom, engedelmes jó gyerek volt mindig, csak most az egyszer nem fo­gadott szót

Next

/
Thumbnails
Contents