Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-25 / 352. szám

1920. december 25.

73. oldal

WILDE

Ez az angol Themze szentebb Itt, mint Róma.

A harangvirágok, mintha tenger árad,

Elöntik a tisztást s bakszakái, szélrózsa Fehérrel fodrozza a kékeid árat, —

Inkább van Itt Isten, mint ablran a tokban,

Mit sápadt pap emel drága gyémántokban.

Fényes-lila pillék, mint a kegyes abbék Fehér liliomok kelyhén sátoroznak.

S merre a nád suhog s merre naplény van még Csuka sütkérezik, henyél órahosszat.

Félszemét bezárva — süveges, agg püspök,

Zöld pikkelyén cifra aranyak, ezüstök.

Fák nyugtalan foglya, szél jár ide-oda.

Palestrinát látszik s mesteri kezekkel.

Úgy rémlik, ö maga nyomja az orgona Zengő billentyűit kék húsvéti reggel.

Amikor a Pápát sötét szobáiból Emeletes székén, mely mint a bűn bíbor,

A bronzkapuk fölé hozzák a Balkonra A tér fölé, min nép tolong véges-végig.

Szökőkutak fölé, mik láztól ullongva Fzüstdzsidóikat fölvetik az égig S Ö kezét kitárja Keletre. Nyugatra.

Hékétlen népeknek hiú békét adva.

Itt ez a narancsszin, kési fény kéve,

Mely dacol a holddal, sokkal édesebben F.g, mint Róma dicsei Beh furcsa, egy éve Egy vörös Bibornok előtt térdepeltem.

Az Esquilinuson vitte az Ur testét.

S most a vetés között e pipacs is szebb még

A kékzöld babföldbőt, min a nyári zápor Harmatja tündököl, illatosabb illat Száll a hűvös estbe, mint láng aranyától Ékes füstölőből, mit ministráns ingat.

Mikor az öreg pap az oltárhoz fordul S Igaz Isten lesz a kenyérből és borbuL

A szegény fráternek, ki a misén dalol.

Megszegne a hangja, mert énekel ottan Egy kis barna madár, hallom, a fü alól Csattogni a torkát, mint egykor hallottam Árkádia himes, csillagtényes ölén.

Hol egy lesz a tenger és a fehér fövény.

Édes, ha csicsereg fecske az eresznél,

Mikor az arató kaszákat köszörül,

VadgerUce zokog, béreslány feleszmél Szerény nyoszolydjdn, dúdolni kezd s örül.

Mert benn a karámban béget reá nyája S párázó, nagy nyelvvel várja már mindnyája

Édes Kent mezein a virágzó komló.

Édes a szél, mely friss szénaillatot hoz.

Édes a döngő méh, mely zúgva, kibomló Rajokban röpül a hársfa-virágokhoz.

Édes a kis üsző. mely csapa nyugalom.

Hasadó, zöld füge táros téglafalon.

Édes hallani a kakukkot tavasszal.

Hogy késő Ibolya nyílik az ér alján.

Édes hallani, hogy bug föl a panaszdal Árkádia táján, Daphins pásztor ajkán,

Hogy érik a búza s mentén az okolnak Daliás aratók fürge táncot ropnak.

Édes Lycoris-szal együtt heverésznl lUyria völgyén, mely az égbe vész cl,

Majorannds füvön levegőbe nézni.

Tölteni nyarakat semmit a se — tevéssel,

Páros fuvolánkkal fuvoláim versenyt.

Mig a bíbor tenger türemkedve berzeng.

De édesebb lenne, ha ezüst saruval Tapadná egy régi Isten e ligetet,

Hallgatni a nótát, ml nddslpon fuvall.

Látni a faun-fejet, mi a sziltyó megett Egyszerre kibukkan s ah az égi pásztor Fehérgyapjas nyáját hajtaná a pástról.

Zengő énekesem, hát dalolj már végre;

Bárha éneked lesz saját réouiémed!

Szegény krónikásom, hát kapj a mesédbe.

Bárha enszavadban tragédiád érned!

A mi komor angol mezőink ne vesd meg.

Vannak virágaink, mindennél nemesbek.

Mennyi virágunk van, amelyet nem is mer Keresni a fiú görög föld talaján,

Mennyi virág, melyet aeol tál sem ismer S Hí a sövényen nő dúsan, mint buja lány Pazarolva tékoz szépségét s liliom.

Mit llissos sem lát. a folyón, millióm.

Vetésbe kék rozsnak, ami délre csalja Fecskék fázó raját, de idegen nagyon Ott, hol Attikának lejt szelíd dombalja;

Vörösbegy kedvence, a piros, kusza gyom Árkádia táján szintén meg nem terem S mennyi elégia szunnyad édesdeden

Nádunkba, amelyik prémezi a Themzét,

Syrinrtél lágyabban szólana az ének.

Ha beléfognának és a bűvösen szép Barna orkidea, min ülnek a méhek,

Vénus hopüokára lenne méltó merész Fejékül s ott. ahol a bika legelész.

Kis, sárga nárcisz nyíl. egészen pöttömnyi.

De már jó messziről meglátja a lepke.

Pedig a nyári éj kétszer Is megtölti Harmattal a kelyhét, mielőtt remegve Feltűn az esthajnal csillaga s a pásztor Hazamegy; levele aranycsiUogdst szór.

Mintha fényes Danae. Jupiter arája Még égve a láztól megcsókolta volna Reszketeg szirmait fényt hintve redja,

Vagy talán súrolta Mercur szárnya-tolla.

Hogy lefelé röpült, a pázsit vánkosán!

Mi napjait tartja, a plrinyó kacsán.

____ BÄCSMEGYEX NAPLÖ ___________________

OSZKÁR: ITYS ÉNEKE

Akár az ökörnyál, oly vékonyka-hitvány Vagy mint bus Arachne szövöttes-ezüstje. Mondják ott fakadóit hajdan Annak sírján.

Kit egykor imádtam, de ma nekem büszke Emlékek keltenek, hellconi berek,

Víg faunok ligete, kéh-nimfás tengerek.

Magányos vidék kell. elhagyatott Tempe.

Hol a patak partján Nárcis ül borongva. Szemében a lankák véghetetlen csendje.

Halában az erdők kusza ága-lombja S udvarolja egyre a törékeny képet.

Mely mihelyt csókolná, azonnal elszéled:

Salmacls kell. ki nem fiú. lány, de kettő S két tűz melegíti és ki nem elégül.

Szenvedélye olyan halálos-rettenö.

Nem tud elszakadni egy a mástól s végül Belehal szerelme; azután oreád.

Ki holdas lombokon az erdőbe belát.

Ariadne, az kell, ki naxosi parton Látja a tengeren az áruló népet.

Rázza bíbor fátylát és hivja kitartón Hűtlen Theseusát s már mögéje lépett Sárga párducával Dionysus s várja:

Az a kép kell, amit Maeonia bdrdja

Látott vak szemekkel, magasfalu Trója, Elefántcsontszobán heverő Heléna,

Piros ajka Hu deli udvarióla.

Sisakja tetején lobogó bokréta.

Messze künn riadal, tompa nyögés, hadzal.

Ajax követ röpít. Hector var a pajzzsal;

Szárnyas Perseus keü. ki höslen-durván Levágja kardjával Gorgo ezer fejét:

S az a sok-sok mese. ml a görög urnán.

Mint gazdag rakomány meredezlk feléd.

Nem hoz ennyi kincset a dús spanyol naszád Kincses Indiából; csak ezt add vissza hát.

Mert tudva-tudom, hogy nem haltak végkép A görög Istenek, csupáncsak alusznak.

Ha dalolsz, ocsúdnak s Thessalla rétjét Látják meg azonnal a ml egünk alatt,

Themzénk Daulls-vize s hol hideg hegylánc volt, A sárga mező lesz. hol Itys viháncolt.

Ha te vagy a madár, ki jázmin-bölcsőben A leveles csöndből daloltál alant a Gyönyörű Ifjúnak, míg meghalld ö lenn.

Hogy tájjá a kürtjét messze Atalanta Cummor halmain át. maid szavára elment S este megleld az attikai csermelyt.

ó. kopott tatám lei-pici ügyvéd.

Aki a nap ellen véded meg a holdat!

Ha te vagy csakugyan, kinél\ hallva füttyét A pásztor kedvesét kereste s elolvadt Maga Proserpina lágy mámorba. ejtve Pázsltos Sandl or dón hazáját felejtve. —

Szárnyas, fényes szemű csodája erdőknekt Ha már énekeltél a barátainknak.

Azoknak a kevés rokon kesergőknek.

Kiknek sokkal több a toszkán hajnalcsillag Mint ragyogó napja dicső Rafaelnek.

Akkor dalolj nekemf mert igen szeretlek.

Dalol/t dalolj nekemf Ifjuljon a föld meg. ősi elemekre bomoljon a forma,

A Szépség, amelyet azóta megöltek.

Járjon a ligetbe, a szabad majorba.

Amint Letho fia, a gyereknek tetsző.

Juhot, kecskét terelt, kezébe füzvessző.

Dalolj! dalolj nekeml és Bacchus az indus Cifra himnuszára megjelenik újra.

Rázza bősz tigrisén botját, amit szindus.

Sárga repkény díszít, tobzok koszorúja.

Amig Bassarides részegen torozván Vadat üz s prédája gödölye, oroszlánt

Dalolj! s leopárdbőrt öltök majd magamra Ellopom Astaroth szárnyát, a fehéret.

Jeges szekerében sziláiul rohanva Egy óra alatt már Atheronba érek.

Mielőtt nem csordul habtól a boroskdd S faunok a fürtöket boldogan tapossák!

S a hajnal nem űzte még el a kuvikot,

Denevér halk szárnnyal ul kalandra rándal. Szőlőlombos mellel egy menddldny riog, Elcsenve a makkot a sok alvó Pántul.

Oly csöndesen, hogy nem rezzen föl a rigó. Csak aztán oson el, ugrálva, sipító

Kacallal a völgybe, hol a szilfa alatt Vastag már a harmat s megnézi a prédát,

A barna szatirok. egész vidám csapa}

Tiporja a filzény bíbor sarladékát S szarvas mesterének, aki díszbe terped Füzkosárba nyújt dl hamvas szilvát, epret

Dalolj s látni fogom ama halhatatlant.

Apolló gyermekét láztól áléit arccal.

A tyrusl herceg vaildsz sörtós vadkant. Gesztenyés ligeten zöld sűrűbe nyargal És az ivortestü, szürke szemű nő szép Lován üzi-hajtja hajtja bdrsonyzekés özét Dalolj! s a haldokló fiú elém tűnik,

Fiatalon csörgő bíbor vére indul,

Szennyezve a Ideint viaszk-csengetyüit,

Vénus elmeséli, leikébe mily kin duL Megcsókolom szemén, aztán ajakon is S myrtnsügetbe visz. hol fekszik Aáorúszl

Zengj hangosan Itys! mert az emlékezet, ez a tejtestvére búnak és önvádnak.

Mérget önt fülembe, — 6 majd szabad leszek, Pölgynjtom vén hajóm! aztán újra látlak.

Fehér hab csodája. S proteust. zsarnokát Leverem, elrablóm korállos csarnokát!

Aztán Medeát is, mákos büvét-bájdt!

Kolhiszi szekrényét, kincsérő titkait!

Fáradt Proserpina sápatag rózsáját.

Mely lankadt homlokán busán virágozik S oly harmatot izzad este. hogy 0 távol Ennáról álmodik és Szicíliáról.

Ahol aranykövcs kis méhét hajtotta,

Sima. kies mezőn liliomok felett Mielőtt zord ura azt nem óhajtotta,

Hogy a gránátalma magvát Ízlelje meg S fekete lovakkal levitette oda.

Hol virág se nyílik, nap se ragyog soha.

0,'csak egy éjjelre lehetne kedvesem Méloszl majorban az egyszerű Vénus.

O, csak egy 'órára ocsúdna csendesen Néhány antik szobor s nem lenne setét-bus A florenci Hajnal, közönyét felejtvén Nyugtathatnám fejem óriási mellén!

Dalolj nekem, dalolj! Vágytól legyek részeg.

Ittas ifjúságom szüretes bóráiul.

Felejtem a hiú harcot, az egészet,

Szörnyű Gorgo arcát, mely arcomba bárnál.

Imáltait virrasztást, tusázást s mostohább Meddő ajándékát, jajt, levegőnk dohát!

Még csak egy pillanat, zörren a lomb zengve, Endymion lép ki a rétre setéién.

Holdason a vágytól, megcsobban a Themze,

Pán keres nddsipot locsogó vizében.

Hogy kék barlangjából kijöjjön, a najád S rémtllve-örülve hallja dalos jaját.

Még csak egy pillanat, turbékol a galamb Es az ezüst tenger drága ezüst hölgye Karjába béklyózza a vadászt, kit kaland Csalt el oldalától és Dryope tölgye Szétnyílik, hogy nézze kedvesét vidáman.

Aranyos hajával a nehéz igában.

Még csak egy pillanat és fák lombja is Csókolja bus Daphnét, ki remegve ébred Reszkető babérból, magányos Salmacis Tárja kopár báját a halott holdfénynek.

Anttonus megy a völgybe, ámuló-bus.

Kéjes mosolyával, piros Nilus-lótusz

Lengedez csöndesen hullámos hajából.

Arnyazva bűvölő, álmatag szemhéját,

Szeplőtelen Artemis ott a lankán távol Magas tunikában ver riogó rálát.

Ebeit uszitjam vadat riaszt szóval.

Éles dárdaheggyel, érces halihóvál.

Csillapulj, heves szív, lázas panaszoddal! ó mélabu, zárd be hollószárnyaidat! ö zokogó Drydd, ne adj a hegyoldal Alján olyan választ, nielylől a sživ riad!

Apoljo nerp kedvel ily,gyászos épeket!

Alom vala pasztán, elhagyott a tisztás.

Jón kacagás nem zeng itt a levegőbe,

Lassan foly a Themze, ólmos tükre visszás.

Kopár ligetéből mulatozni dóré Népével elfutott Bacchus, csak az erdőn,

Nuneham lombjain sir a dal kesergőn.

Olyan szomorúan, mintha mindegyik hang Egy emberi szivet repesztene ketté.

Mert a zene néha emberien sikant,

Könny bűvöli s emlék igaz szeretetté;

Mért sírsz Philoména, mért remegsz, nem tudod. Hogy nincs itt Pandion s nem jár erre hágod?

Nincs itt a zordon Ur. sem a gyilkos penge,

Sem a szövet, melyen vérfoltból van a jel.

Pajtások /árkainak a lankán merengve.

A völgy ölén egy-egy fáradt diák hever Félig csukott könyvvel s a kanyargó mesgyén Szeretők tanyáznak este, csókot esdvén.

Az agyontaposott parton viháncolnak Apró nyulflakkal a hancuzó nyuszik,

Hol imént vig ifjak biztatták a csolnak Sebes haladását, mely cél felé aszik.

Boruló ezüst szálát pici szövőszékén Kötözgeti a pók, a majorba békén

Vöröstetös konyhán tompa fény kerlngél,

Bégető juhait a vesszős akolba I Terelte a pásztor, sandfordi zsilipnél Egy oxfordi ladik fut el zakatolva.

Fölriad a faldtyuk a szittyós berekben,

Hosszú, setét árnyék mint a fecske rebben.

Otthon van a kócsag nádlepett hajlékán,

A kékelö pára már a fák közé folyt.

Kel az aranycsillag, messze világ, némán, Tündökletes égen vonul a fehér hold.

Mint a repülő virág, amint a szél fújja,

Lázas gyászéneked hallgatag tanúja.

Nem törődik veled, a levegőn átszáll.

Tudja, Endymion nincs már nagyon távol;

Csupán az én lelkem olyan, mint a nádszál.

Mely dalra sohasem zendülhet macától,

Csak hogyha más fújja s mindegyik szél hányja. Dobálja a bánat széles óceánja.

Jaj, a barna madár hallgat; még egy trilla Sir a setét erdőn, halkan, elhalóan.

Máskép csöndes a lég, olyan csöndes, mintha A denevér szárnyát hallanám valóban S hallanám a harangvirágot a csendben.

Amint tele kelyhén a harmat kicseppen.

Távolban a róna. bokor borul rája.

Sürü. barna cserje, enyhe-szelíd füzes.

Itt van a kisváros hosszú főiiccdja,

Magdaléna tornya, mely aranytól tüzes.

Engem is fölébreszl; vájjon mire várnék.

Krisztus templomában csendítik az dvét.

KOSZTOLÁNYI DEZS<}