Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
1926, december 25. BÁCSMBGFTEI NAPLÓ 39. oldal LEVELESLÁPÁMBÓL RÉGI AKARÁSOK Irt*: BAEDEKER Neve az Írónak, akiről itt szó lesz, nem nagyon ismerős hangzású, — az elíeledettek közé tartozik. Korán (igen fiatal korban) halt meg s nem volt ideje, hogy oly müvet alkosson, a mely a szerzőjét túléli. De meleg talentum volt, eszmékkel és eszményekkel tele, s ha nem ragadja el tulkorán a halál (alig élt harmincnyolc esztendőt) nemcsak azok az öregek tudnának róla, akik vele együtt voltak fiatalok, de olyan fiatalok is, akik őt most mint veterán irót tisztelnék. A Pallas-Lexikon ennyit ir róla: Filó Lajos (Csáktornyái), költő szül. Szentesen 1858 szent. 5. Középiskolai tanulmányait Ui-Verbászon és Nagykőrösön végezte, s miután Heidelbergben Bluntschlit Kuno Fischert és Bunsent hallgatta. Pesten fejezte be iogi tanulmányait 1881-től Aradon az Arad és Vidéke mellett segédszerkesztő. maid Nagykörösön köziegvzőhelyettes. 1888. oedig Szentesen mint gyakorló ügyvéd működik. Költői és hírlapírói munkásságát korán, már mint joghallgató elkezdette. a legtöbb fővárosi és számos vidéki lapban jelentek meg tőle költemények. beszéivek és egyéb cikkek, s munkáiból felolvastak többet a Petőfi- és Kisfaludy-Társaságban s a Kölcseyegyletben. Megielentek önállóan: Költemények (Bpest 1879): A gyámoltalan (Vígjáték. Arad 1885): Szeressünk és megbocsássunk (Beszéivek és rajzok. U. o. 1883): Derült percek (Vig rajzok. Esztergom. 1886): Soha töVbé! (Regény. Arad 1881). Álneve: Csáktornyái Lajos. Ez a közlemény 1894-ben jelent meg s a kiválóan tehetséges fiatal iró már két évre rá meghalt Ami jót és ígérőt produkált, az se kelthetett Igazi érdeklődést, mert Szentesen élt s a könyveit vidéken adta ki. A »vidék« akkor —* Szegedet, Nagyváradot és Kolozsvárt kivéve — teljes sikertelenséget, jövőtlenséget és reménytelenséget jelentett az iró részére. A borús hangulat amely az Hy miliőből fakad, majd látható lesz ama levelek egyikéből, amelyeket alább közlök, s még a mai olvasó is szánakozással fog gondolni az Íróra, aki ily sivár területen próbált áldozni a Múzsáknak. Istenem, a Múzsák mindenütt ott vannak, ahol költők telepedtek le, de Szentesre még ők se szeretnek utazni... Velem Csáktornyái Lajos az irodalmi kávéházakban ismerkedett meg Budapesten, bizalmas barátom lett (fiatalkorban és irók közt könynyen támad és fejlődik intimmé a barátság) s abban a rövid időben, amikor lapot szerkesztettem Szabadkán. annak részére kéziratot is szívesen küldött. Első levele, amely alább jön, erre az összeköttetésünkre vonatkozik, s érdekessé az teszi, hogy leplezetlenül nyilatkozik meg benne egy a tehetségében bízó, de kevéssé méltányolt költőnek az elkeseredése az akkori »klikkrendszer« túlkapásai ellen. Ebből a szempontból némi irodalomtörténeti fontosságot is szabad tulajdonítani ennek az őszinte Írásnak. A 44 év előtt irt panaszos episztola nemcsak egyszerű tiltakozás az akkori »rendszer« ellen (amely persze csak a Csáktornyái érzékeny lelkében tükröződött olyan kegyetlennek), de egyszersmind hü képe a nehézségeknek, amelyekkel akkoriban a »nem szerencsés tehetségű« Íróknak az akarások és az érvényesülés harcában megküzdeni kellett. A derék fiatal iró — 24 éves volt akkor — nagyon is tragikusan fogta föl ezeket a nehézségeket, egyáltalában nem ítélte meg objektív szemmel a saját helyzetét s az irodalmi viszonyokat s keserűségében sok túlzásra ragadtatta magát, de a keserűsége őszinte volt és komoly s egy nemes törekvésű talentumnak 32 indivnáltságából fakadt. Túlbecsülte a befolyást, amelyet a levelében szidott Szana Tamás, a Petőfi-Társaság ak^xj íitkáía §s spit mbszedelmes ember) gyakorolt az Írók sorsára, de elég találóan jellemezte a szerepet, amelyet e nem nagytehetségü, de jóhiszemű és egyáltalában nem hóhértermészetü kritikus amaz esztendőkben az irók társadalmában játszott íróknak a sorsát épp oly kevéssé intézhette a jó Szana, mint a Csáktornyái által másodsorban inkriminált Dolinay Qyula, az írók és Művészek Társaságának a főtitkárja, bankett-, ünnepség- és kirándulásrendezője. Mindketten, s különösen ez utóbbi, inkább voltak Vergniigungsleiter-e k, maitre de plaisir-ek, mint karriereket teremtő vagy gátló potentátok. De az is, hogy kifelé — s főleg vidékre — úgy festettek. mintha Ítélnének elevenek s holtak fölött, s mintha tőlük függne a napsütés, eső és minden más idő, megijesztette a bátortalanokat és könnyen csüggedőket. Kisebb ügyekben se volt jól tájékozva a panaszos levél Írója. Csak jellemzésül említem —■ s mert kiinduló pontjául szolgálhat egy későbbi megjegyzésemnek —. hogy engem gyakorló ügyvédnek tartott. Manap lehetetlen volna, hogy fiatalemberek évekig barátkozzanak anélkül, hogy egymásnak az életét, az életemódját s a foglalkozását ismerjék. Akkor lehetséges és gyakori volt. Abban az időben egyszerűen barátkoztunk, szerettük egymást, mert ugyanazon ideáloknak hódoltunk, s nem tudtuk egymásról, ki fiai vagyunk. Akár hiszik, akár nem: még egymás vallása iránt se érdeklődtünk. (Képzelhető volna ez mostanában?) Az ötven év előtti irodalmi Magyarország hasonlított kissé a Kazinczyéhoz: leveleket, barátiakat és irodalmiakat küldött egyik iró a másiknak, amelyekben aziránt érdeklődtek, hogy a másik mit ir s nem aziránt hogy hogyan mit ir s nem aziránt hogy hogyan keresi a kenyerét Az iró t i. akkor még — egy-két kivétellel — másképp kereste a kenyerét, akár a házmester, aki mellesleg suszter vagy foltozószabó volt. S most átadom a szót az érdekes levél érdemes írójának. * Szemes. 1882 nov. 7. Kedves Barátom! Kellemesen érintett szeretettelles bizalmad. Bizony, úgy kellene azt nekünk íróknak! Ha már a közönségnek mostoha-gyermekei vagyunk, legalább egymásnak lennénk testvérei! Kívánságodhoz kénest szívesen küldök uira lanofok számára pár verset a régiekből, mert uiat már nem irok. Föltételem. hogy igv lassan-lassan leőrlöm a garaton, amdket irtam. azután felhagyok az irodalmi munkálkodással teljesen. Mi jutalma van aa Írónak ma munkáiéért? ... A közönség közönyös lett az irodalom iránt kell. hogy az irók is közönyösekké váljanak a közönség iránt Hülyeség az vagy üres frázis. amJt Jókai mondott hogy a költő »zengien a sivatagnak« s »daloljon, a tengereknek« egyéb hiányában . . . A költészet öncélú ugyan, de a kölcsönhatás mulhatlan létföltétele. A hol a költészet nem bir hatni. ott lehet ugyan játékjoga, de létoka nincs. — Könyveineket a közönség nem veszi, kártyára, agárra, taltékoipára azonban jut Irodalmi működésűnkben minket sem egyház, sem állam, sem intézetek. de még saját Irótársaink sem gvámolltnak. A »szobrász«, mfhetvt egy füles kancsót meg tud eszkábálnL a »festő*. mihelyt ezv szamarat irónnal lemázol. küldetik államköltségen külföldre, mód nvuitatik neki arra. hogy magát szakmáiéban tovább képezze, eszközök adatnak neld. hogy tehetsége el ne veszszen. kedve el ne hagyja. — Pedig eaek mik lesznek? Idegen föld művészetének oaoiai. kiknek legfőbb rondiuk — hálából — a külhonban megtelepedői, ott pénzt dicsőséget szerezni, hazáluknak leefoiebb azt méltóztatnak kegyesen jnezenr*LttLJfc*3F kát emlegesse a távolból, s ünnepelje leereszkedő látogatásuk alkalmából. De az a nyomorult Író ide van láncolva ehhez a földhöz», ahol mindenkinek »élni és halni kell«. — neki azonban csak meg halni szabad. Az irótársak közt? Alias féltékenység s irigvkedés uralkodik. Ennek hü klnyomatát lelhetni az irodalmi társaságokon is. legyen az kávéházi vagy megerősített alapszabályokkal biró. Hol keresse tehát az erkölcsi jutalmat ha a közönség is közönyössé lett iránta, t ni át felei is megtagadnak mindent tőle Az akadémiának? annak a hires, specialiter magyar-akadémiának uccakölyke csak a szépirodalom. Míg bármely falusi kosta egy iskoladolgozatszerü történelmi. filozófiai vagy természettudamányi gyarlóságot összeabrincsoL rögtön tagiául választatik. addig a szépirodalmi téren küzdő számtalan (elesünk kívül szorul. S az anyagi lutalom? Azt te magad tudod legjobban. Ha véletlenül angolnak vagy franciának születel. bizonyára nem kellett volna rászorulnod az ügyvédi pályára s azon falusi fiskálisok szamár szócsavarásaival vesződnöd féléleten át! ... De ha a legmagasbra nézünk is, a szépirodalmi munkássáe révén ugyan senki el nem éri nálunk, amit egy iárásbirósági imoksággal mégis Idővel elérhet: »Eev kis független nyugalmat. Ahol a dal megfoganhat*. Pedig az Élet elébe áll az embernek és kenyeret kér. nem keresve, hogy honnan vesszük azt. És a mai anyagias korban minden — a legcsekélyebb szolgálat is — a hordársáe. a másolás is — ervenértékesitést. viszontszolgáltatást követel, s azt olv természetesnek találják. Csupán az iró irton, dolgozzék, áldozza ideiét minden anvagi viszonzás nélkül is.. . . Csupán azért, hogy Dollnav Gyula maid küld a koporsó!ára koszorút?! Nem. barátom Az életnek komoly feladatai. a lövőnek várakozásai vannak az emberrel szemben. S midőn minden téren megfelelő jutalmazást találnak anyagilag mint erkölcsileg, csak a szépirodalmi téren nem. felnyílik végre az a mi ifjúkori aranvábrándoktól elvakitott szemünk is és azt mondiük: elég volt a mámor. legyünk iózanok. Néznünk »becsületes munka* után. Aláz’szolgáia Dolinav ur. aláz’szolgáia Szana Tamás! Valóban királyi adakozó kedvében kell lenni nálunk annak a ló bolondnak, annak a dicső őrültnek, aki itt ennek a közönségnek. ezek közt az Irodalmi viszonyok közt csak egy Hazafi-Veral-féle rigmust is megereszt Ezért mondok én és fognak velem együtt Igen sokan, mihelyt a mámorból eszőkre térnek, végbucsut mondani az Irodalmi munkásságnak, s ezért olvaistam keserű mosollyal leveled ama helvét. hol kívánod hogy uira tevékenykedjem az irodalom terén, »hol rám nagy szeren vár.« Barátom! Legnagyobb szerep ott vár az emberre, ahol uev magának mint a társadalomnak — együtt és egyszerre — leetőbbet használhat Bocsáss meg. hogy annyi dörmögéssel terheltelek, de iól esett előtted is kinyilatkoztatom magam, aztán meg valami humorisztlkus tárcádban még sikerültén applikálhatod is mint aféle Titániádát: — de légy meggyőződve, hogy e kinyilatkoztatás, illetve ez elhatározás nálam hosszú tűrés, hosszú várakozás s érett megfontolás keserű gyümölcse. Maradok szives szeretettel hived Csáktornyát Latos Szerencse, hogy amit az ember huszonnégy éves korában »komolyan« elhatároz, nem válik mindig valósággá vagy cselekedetté, s bár Csáktornyái arról biztosított, hogy elhatározása a íitteraturától visszavonulni »hosszú tűrés, hosszú várakozás és érett megfontolás keserű gyümölcse«, ez a föltevése csak rövid időre szólt Az irodalom nem olyan szerető, akit könnyen lehet a faképnél hagyni. Rendesen azok szakítanak vele. akik tehetetleneknek bizonyulnak, nem tarthatják a pozíciójukat s nehogy szégyenletes módon elkergessék őket úgy tesznek, mint ha ők unták volna meg a sovány koszton tartott muzsahölgyet s »önként« vonulnak vissza tőle. átengedvén őt tehetségesebb ember termékenyítőbb ölelésének. A most közölt levél Írója nem ebből a fajtából való udvarló volt s amikor menni akart az Irodalom erősen fogta & kabátja szárnyát áa ~ nem engedte. A »visszavonuló« és keserűen rezignáló iró nem sokkal e levele után két kötet rajzot és beszélyt ir s egy vigjátékot ad ki, s néhány év múlva még lázasabban dolgozik, akar és kutat Bizonyíték a második levél, amelyet szintén egész terjedelmében közlök, mint érdekes dokumentumát a szerzője ideális fölfogásának s a lelkes akarásának, s az irók akkori szolidaritásának, egymásbanbizásának s barátkozásának. Némi érdekességet az is kölcsönöz ennek az Írásnak és az akciónak, a melyet az megindított, hogy azt Magyarország egyik legparasztibb városából, a Sima Ferencéből, Írták s indították. Szentesnek s az ott uralkodó kulturközömbösségnek bizonyára nagy része volt abban, hogy jeles szülöttjét 1882-ben oly szomorú hangulatba hozta s a levelében foglalt kifakadásokra késztette. — nagyobb, mint Szanának és Dolinaynak s a budapesti irodalmi viszonyoknak. írónak, művésznek nincsen nagyobb ellensége, mint a körülötte terpeszkedő analfabétaság, — ennek a kontójára kell Írni az első levél desperátus kitöréseit. De mi történhetett közben? A rusztikus város változott nagyot négy esztendő alatt, vagy a költő ment óriási metamorfózison által? Vagy egyéb tényezők okozták, hogy az iró második levele tele van bizalommal s messzemenő, nagyszabású tervekkel, vérmes reményekkel? Higyjük a legjobbat Szentesről és tételezzük föl róla, hogy ebben az időben kezdte jobban megbecsülni a tehetséges szülöttjét, akit eleinte valószinüteg különös rajongónak, álmodozó versirónak nézett, aki értékben mélyen alatta áll egy sertéshizlalónak vagy marhakereskedőnek ... Mégis azt hiszem, hogy amikor e levelet irta. a lelke Budapesten időzött valamelyik iro-t dalmi kávéházban vagy egy vendégszerető szerkesztőségnek a bizalmas szobájában, ahol a nagy tervek és hatalmas nekilendülések úgy ugranak ki az irók elméjéből, azzal a játszi könnyűséggel, mint a kacagtató viccek és az elmés szójátékok. Ehhez a levélhez tán annyi kommentár se kell, mint az előbbihez. Csak annyi, hogy több kötetre tervezett munkája, sajnos, sohase született meg, amit ma is fájlalhat mindenki, akit a kultur- és folklorekutatások érdekelnek. Valószínű, hogy a szép terv azon feneklett meg, ami sírásója szokott lenni sok üdvös vállalkozásnak, amelyhez kollektiv munka kívántatik meg. Az ily munka a legtöbbször vagy rosszul sikerül, mert ahhoz, hogy jó legyen, nagyon is sokan csinálják, vagy egyáltalában nem jön létre. Itt az utóbbi eset következett be. Ki tudja, hányán hagyták válasz nélkül azt a felszólítást, amelyet ebben az ügyben irt: hozzájuk az én lelkes barátom? (A' mi elszigeteltségünkben is hány irodalmi terv és szépcélu kulturakarás bukott meg csirájában, s hány koncepció hunyt el csecsemőkorában, mert hiányzott a hivatottaknak együttműködésre való készsége!) Magyar ember, még ha iró is, nem akarja tudni, hogy a levélre, amelyet kapnak, csak úgy illik válaszolni, mint ahogy a kalapemelést az uccán hasonlóval szokás viszonozni. S ki tudja, hányán Ígértek kéziratot a munka részére, s feledkeztek meg nyomban az Ígéretükről? A kérdéses mü nem jelent meg soha, de én örülök, hogy megőriztem ezt a két levelet, s most előkotorhattam őket a levelesládámból. Okmányok ezek egy elmúlt kórszak vajúdó irodalomtörténetéhez. A második itt következik Szentes. 1886 aug. 21. Kedves Barátom! Egy általános érdekű s bizonyára hé* zagpótló irodalmi vállalat érdekében va^ gyök bátor Téged bizalomteliesen meg* keresni. Amivel más nemzetek, de különösen a németek dicsekedhetnek: a tanulói évdc képét a maga ifjúi kedélyességó
