Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-25 / 352. szám

1026 december 25.

35. oldal

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

KRRRC50HY

Irta: BOR 5ZRU SZTRNK0UIC5

Hogy aludtál öcskös?

Már egy hét óta nem alszunk. A karácsony Szkopjéból jön, most Presevóban van, aztán Bikácsba megy s igy jön közelebb és közelebb mihozzánk. A kampókra felakasztott füstölt verebeket már fogyasztják.') A gombos cipő, a jurnbaszmából *) készült mente, a katonai posztóból készült vállkeiidő inár régen készen vannak es rám várnak. Egymás mellett feküsznek a ládában. Kü'önösen a cipők, azok sehogyan se hagynak nyugton. Sárgás, fényesek és # a talpuknak még csiriz szaguk van. Mihelyt anyám a piacra megy, bezárom az ajtót és felöltöm az uj dolgokat. Sétálok a szobában és mustrálom magam, milyen is leszek karácsonyra. Karácsony! Eh! Nem is karácsony ez. Valami, ami az örvénygyökér és a száraz bazsalikom illatára emlékeztet, mely a szentkép felett fonnyad. Anyám nem pöröl, ha valamit eltörök, a »kis gazemberét pedig «világért se verné él, hiszen karácsony előtt vagyunk. Szinte máskép néz most rám. lsem mint anya, hanem valahogy másképen, szinte alázatosan, ahogy idősebb emberekre szokás. I

— Menjél »bevásárolni!« — igy küld a piacra, hogy egy-két apróságot vegyek, ami otthon ép szükséges és pénzt ad nekem anélkül, hogy megszámolná.

Elmegyek. Visszajövök. Elveszek a sok csomag és zacskó között, melyeket a boltos karomra és ővetnre akasztott. Anyám már a kapuban vár. mindent levesz rólam, csakhogy mielőbb könnyítsen rajtam. Még a visszajáró pénzt sem kéri, úgy látszik, nálam hagyja, hogy csörgessem zsebemben « hogy dicsekedjek vele pajtásaim előtt. És ő? Már egy hete, hogy nern ül le ebédre vagy vacsorára. Az egész ház. az ő vállán nyugszik. Népi hoz senki vizet neki, mások segítségét el nem fogadná, összemorzsolódík a nagy dologban. Csípői szinte átszűrjék a lelappadt btigyogókat, a szaflagok meglazultak. Minden percben megköti kötényét, mely nemsokára ismét lecsúszik, mert vagy a madzag oldódik meg, vagy pedig elpattant a nagy hajolásban. Az öregség már meggörnyesztette, de ő azért járkál és doldozik.

Ujjait feltöri, keze bemoeskolódik, a sok mosástól a körmök körül felhasad a bőr. Arra sincs ideje, hogy papucsot vagy fatalpu sarut Húzzon, hanem öreg, foltozott harisnyában jár és úgy gázol sárban, vízben, mely bőven található a ház körül. A polcon ragyognak a viztálak: a fa! mellé vannak támasztva az asztallap és a gyúródeszkák, hogy mielőbb felszikkadlanak. Sárgák és csikókban csorog le róluk a gőzölgő forró viz. A polc, az ajtó, az ablakrámák nedvesek és sárgák a friss zsurolástól. A házban vajami tiszta, nedves, megmosott fiat hullámzik. De Honnan imn szegény anyámnak ennyi ereje? cfcy dolgozik. mintha nem is aolgozna. Nem érez fáradságot. Egyformán, igaz, hogy nem gyorsan, de lassan, kitartóan tipeg és topog, egészen elmerül a munkában, hainaltól kezdve dolgozik mig csak a sötétség ránk borul.

Emellett velem is foglaiKozik. Nem engedi, hogy zsírosat ne egyek, vagy pedig abból a húsból torkoskodjam, ami még a tűzhelyen fői, avagy valami kalácsféléből, melyet ép az előbb vett ki a sütőből, még egészen puha és kendövei takar le — olyan bájos, csalogató illat terpeszkedik ilyenkor a szobában, ahol a letakart kalácsait alusznak.

— Ne egyél, fia*sk=> — mondja szeliden, mintha attól félne, hogy megsértene. — Anyád mindezt neked ké*) Karácsonykor füstölt v»(rebet enni Délszerbia egyes vidékein babonás néphit. Aki karácsony reggelén verebet eszik, az egész évben könnyű és vidám leszA Más helyen mézet esznek, hogy életük egész évben édes legyen.

a) Jumbászma = török selyem fajta.

szitette. Hát ki másnak? 1.. Ne egyél most belőle. Várd meg a karácsonyt. Holnap már itt lesz. Ma már Tekijébe jött.

— Kihez jött Tekijéber — kérdezem felbátorodva — hadd nézzem meg...

£s készülődök is.

— Ne, ne — tartóztat — Nem láthatsz ma ott semmit. Holnap úgyis eljön hozzánk.

És valóban a karácsony eljön, de hogyan?

Drága anyókám! Hajnal hasad és lassan nappalodik. A tarackok visszhangzanak és megrázzák az ablakokat. Az utcáról az uj cipők éles kopogása hallatszik. Fejem fölött es az ágy körül sorjában ki vannak teregetve a fehérnemű s ruhadarabok, melyekből az uj holmik tiszta szaga sóhajt félém. A szentkép alatt perceg a tuggő mécses és tömjénfüst tölti be a szobát. A szooa pedig meleg, minden frissen zsurolva és nyájasan elrendezve, minden már kitakarítva. És te a konyhában vagy; álmomban hallom, hogy dolgozgatsz, behozod a teknőt és egy oográcsban vizet melegitesz. Azután hozzám jössz, feltakarsz, feltüröd az ingujjadat, aszott karjaiddal alám nyúlsz és úgy mesztelenül, az álomban felmelegedve kiemelsz az ágyból, karodra Veszel és megcsókolod homlokomat:

— Gyere fiacskám, kelj fel, itt a kar rácsony . . . gyere drága gazdám.

És ennél a szónál »gazdám« érzem, irtint reszket ráncos meleg ajkad és könny csöppen forró orcámra.

Megfürdetsz engem. Erős fehér testem sok fáradságot okoz neked. A harangok pedig már megkondultak. Mintha nem b harangok lennének ezek, hanem valahonnan messziről halkan, de minden óidéról zúgna, hullámozna a hang. A leporoló csllimek*) eS a gyékény szalmája furcsa szagot áraszt. A mécses pérceg. Az uccáról érdes hangok érkeznek. A kékes szürkület áttör az ablakon és a gyertya lángjával viaskodik. Felöltösztetsz engem. De minden nagy rajtam, a cipő, a nadrág. Bosszankodom.

— Nem, nem . . . még kicsi is ez. neked. Hisz’ te vagy az én nagy fiam. Hadd lássam csak, milyen nagy vagy.És úgy térdepelve, széttárt karokkal odébbcsuszol, hogy lássad milyen nagy vagyok. Ha nagyobb és idősebb lennék, akkor még rám adnád jó apánk sötétkék selyem övét. Óráját igy is keblembe rejted, de kihúzod a láncát, hogy szebb és ünnepélyesebb legyek. Kis fezemre édesapám öreg bojtját teszed, melynek elefántcsont a foglalatja s mely a fülem alá lóg. Útnak indítasz. Gyertyát adsz, meg bazsalikomot, meg zsebkendőt Egész a kapuig kisérsz, minden oldalról végignézel és megigazítod ruhámat. Mikor kint vagyok az uccán és pajtásaim közé vegyülök, még nlindig látom fejedet kikandikálni a kapurésből. Nézel engem, kisérsz...

Ha más ünnep lenne, úgy szívesebben mennék a török temető felé, hogy lássam, miként gyújtják me* a tarackokat, mint a templomba. De most karácsonykor az eszembe sem jut. Zsebretett kézzel, övemben a gyertyával, szinte megdermedek az uj ruhában, a friss kemény ing szorítja a torkomat és én igy lépegetek, sőt elégedetten hallgatom, mint nyikorog az uj cipő, mint nyiszeg és nyögdécsel atz uj tarsoly a mentémen.

A piac tele van emberekkel. Minden uccából ide ömlik a nép. Főleg az öregek. Hosszú bélelt ködmönükbe takaródzva. aprókat lépegetnek. Cipőjükből kikandikál fehér harisnyás lábuk. Nyakuk körül erős kötött gallér fehérük, kezükön nagy meleg kucsma. Mindegyik mindkét oldcJán néhány unokát vezet, csitifja őket és vigyázz nehogy valamelyik lekapcsolódjon, elvesszen.

’! Csilim =; szerb szövött-szőnyeg;

Már messziről megérződik a tömjén szaga. A templom mennyezetén gyertya kör libeg, mely átcsillog a komor téli ablakokon. Halk ének hallatszik, time m káprázik a sok gyertyalángtól, melyet a templom körül gyújtottak. A templom ennyi fény között, melyek köves falait nyaldossák, szélesen és hatalmasan emelkedik ki a hajnal derengéséből. Már az ucca végén leveszem a kalapomat, jól begyömöszölöm a keblembe nehogy valaki kihúzza és meggyujtom a gyertyát. Mindenütt emberek, egyik a másik mellett, egymáshoz szorulva, öszszetömörülve, gyertyával kezükben, hajadonfővel, minden percben keresztet vetnek és folyton ismételgetik az imát, meg az éneket, mely kinyúlik a templomból. És bent a templomban csak emberfejeket látni, • melyek közt lángocskák lobognak és ezekből a lángocskákból lassan, tekerődzve, száll, szétolvad és eloszlik a füst a bolthaitások alatt. Szemben a szentkép felragyog, előtte a lobogó csillár és efölött mint csillagok, úgy csillognak és kandikálnak le kívülről a feszület körül meggyujtott gyertyák. Az emelvényen, háttal felénk a gyakon4) áll felemelt jobbkézzel, a szárnyas ajtó felé szegzett tekintette!, olvas, nem is olvas, hanem énekel, a jektániák“) hangján... Kívülről dereng már az éneklő székekről váltakozva indul el és száll fel az ének:

»Rozsdesztvo tvoje Hriszte Bozse naszDg)

Néha pedig elfulad a hang, a harangzúgásban, meg a tarackok dörgésében, melyek megrázzák a fagyott, meztelen földet.

*

Sehogyan sem tudok naforát7) kapni, az ambónong) álló lelkésztől. Ezért meg kelt elégednem azzal, amit a tányérhor- Öő tefftplomgonditok' ad. Hazatérek. A kapu tárva nyitva. Az udvar kitisztogatva. Az eresz alatti lécek a fal mellett állnak, a farakás a házon kívül került A lépcső alatti szemét, rongy és minden lim-lom eltűnt A polcon ragyognak a réztálak A hosszú széles abrosz, a mellyel a vizzel telt korsók vannak befödve, vakitóan fehérük. A tűzhelyen Totyognak a fazekak, a cserépfödő alatt sistereg a pecsenye. Belépek a szobába. Anyám úgy tesz, mintha nem venne észre. Valamit igazit a fogasokon és rendezi a csészéket, az almákat, az ajándéktárgyakat

— Krisztus megszületett!*)

Anyám megfordul és mikor észre vesz fezben, apám bojtjában, anyám övében, szinte el se hiszi, hogy én vagyok Hozzám lép.

— Valóban megszületett... — és oly nehezen nyújtja a kezét mintha csak neki kellene megcsókolni az enyémet, majd elkezdi csókolni homlokomat, a szememet, a szemöldökömet és orcáimat... Még akarna, de én elkapom az arcom. Oda adom neki a náforát és kérdezem: »volt itt valaki?« De milyen hangon kérdezem ezt! Oly hangon, a melyre anyám alázatosan Igy felel:

— Kumaslnék, fiacskám Tartóztattam őket, hogy maradjanak még, mig te hazajösz, de nem volt idejük. Itt hagytak neked egy narancsot és sok-sok üdvözletét... De te éhes vagy ugy-e? — rezzen fel. — Hogyne lennél éhés, te drága, bánatos, bánatos gyermekem.

4) Gyakon, (gör.) diakonusz = segédlelkész.

s) Jektenia (gör.) = szó szerint hosszú ének. a pravoszláv egyházban a miséző pap hangja.

4) ö-szláv karácsonyi ének. Fordítása: »Megszületett Krisztusod a mi Istenünk!«

7) Nafora (gör.) == szentelt kenyérdarabkák, apró kockára vágva.

*) Ambon (gör.) =, emelvény, amelyen a gyakon áll.

*) Pravoszláv karácsonyi köszöntés, meiyfe a válási: : »Valóban megszületett!« . .

És hamar szárított verebet hoz nekem,

hogy legeslegeiőször azt kóstoljam meg, hogy egész évben oly könnyű legyek, mint a veréb. Azután Jön a többi. Eszem, ö fáradhatatlanul szaladgál körülöttem vigyázz, hogy be ne piszkitsam uj ruhámat és mindjárt összegyűjti a morzsákat, nehogy rendetlenség legyen, ha valaki jön. Künt minden méla, csendes. Halkan hallani a zenészeket a »felső piacról«, ahogy az úri házakban muzsikálnak. Ha valaki jár az uccán. az is siet, csak, hogy befejezze a gratulációkat, hogy mielőbb otthon ebédelhessen. Én egy folytában eszem. Még akarok. De anyácskám nem ad többet:

— Ne egyél fiacskám, elég volt. Elrontod az ebédet. Meg aztán, jöhet is még valaki.

És elrakja az ételt előlem .Szeretnék az uccára menni, de ö nem engedi, máris leveti a fezemet, újból megfésiil, nyakamnál kigombolja a mentémet, úgy hogy látszik az uj ingem és egyedül hagy a szobában.

— Üljél le. Ki fogja a vendégeket fogadni? Azért vagy házigazda. Én nem érek rá. Van még dolgom a konyhában és nem is vagyok még felöltözve...

Egyedül maradok. Nagy lépésekkel mérem végig a szobát. A szoba illatozik. Meleg, tiszta, száraz. A mécses perceg A tömjénillat lassan, hullámosán kering terpeszkedik. A konyhából ételszag sző« kik be. Jönnek a vendégek. Már a konyha küszöbéről kiáltják:

— Krisztus megszületett!

Anyámnak kezet akarnak nyújtani, de

ő úgy tesz, mintha ezt nem venné észre; összerezezn, nem ad kezet, hanem hozzám, a szobába utasítja a látogatókat ök belépnek. Leülnek a török ke« reveire, kezüket térdükre teszik és máris mintha indulnának. Kérdezgetnek engem. Széjjelnéznek a szobában és mindjárt látják, hogy minden rajta nyugszik. Nem először, vannak itt.* Én kiszaladok, csak úgy hajadonfővel, kigombolt mentében kissé kidüllesztem a mellem és dohányt hozok a kis szelencében. Beszélgetünk, azaz én az ő gyerekeikről beszélek, pajtásaimról, hogy mit csináltunk, hogy hova mentünk a szánkóval és igy tovább. Ekkor belép az anyám. Görnyedt lejjel jön és kezét kötényébe dugja.

— Hogy vagytok? Mi újság otthon? — kérdezi őket és úgy rendezi, úgy fordítja a levetett cipőket, *”) hogy a vendégeknek le se kell nézniök, rögtön belebujhatnak a távozásnál.

Aztán feléjük megy, megcsókolja őket és ismét a konyhába megy, hogy kávét készítsen. Otthagy engem, de nem azért* hogy kiszolgáljam őket, hanem, hogy úgy viselkedjem, ahogy ez a házigazdához illik: üljek és beszéljek velük. És ö anélkül, hogy becsukná az ajtót, mindegyiknek külön hozza a kávét a fehér csészékben. Aztán pedig a falnál, az ajtó mellett vagy a kályha közelében meghúzza magát, az övén keresztbe rakja a kezét és várja, liogy a vendégek kiigyák a kávét és az üres csészét elvihesse. A vendégek szégyenkeznek, hogy ilyen öreg asszony, ilyen alázatosan szolgálja ki őket s ezért sietve kiszürcsölik kávéjukat, övükhől narancsot vesznek elő, leteszik az asztalra és elmennek.

Anyám kikiséri őket a kapuig. Az volna rendjén, ha én kisérném ki őket, de ő nem engedi, mert tudja, hogy mihelyt kilépnék a kapun és meglátnám az uccát meg az öreg templom előtti teret, a repedezett falakat, a törött, tarlott csereket s látnám pajtásaimat, akik az uccán csatangolnak és arról dicsekszenek, hogy mennyi kalácsot és pénzt kaptak — mindjárt oda mennék és akkor szegény anyám kínos keresés után még a másik negyedben sem találna meg, nem hogy a miénkben. Ezért ma nem megyek ki a szobából. Nem miniha félnék tőle, az ő pörölésétől, hanem nehezemre esne szomorú szemrehányó tekintete, ha végül valahol mégis megtalálna, ha kezemen fogna és anélkül, hogy megfedne, szépen hazavezetne. Még takargatna is. nehogy valaki észrevegye, hogy én elhagytam szegény anyámat ezen a »szent napon.« Akkor bizony nem terítené meg ennyi örömmel az asztalt

w) A cipőt levetni a látogatás alkal mával, szigorú török szokás.