Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
28. oldal RÁCSMEGYEI NAPLÓ 192ö. dece mber 25. ILLÉS PRÓFÉTA Irta: LUCIA A csengő berregve megszólalt A kis lány lölkönyőkölt az ágyban. Érdeklődéssel figyelt. A vékony, finom gyermek karja úgy támasztotta alá sötét fejecskéjét, mint egy tulipánnak a szára. A szomszéd szobában meleg ismerős férfi bariton zendült meg. Pjrkó arcát elöntötte a vér. Hirtelen hátra feküdt, leslmltotta a paplanét és eligazította a hajfürtéit A melej£ bariton közvetlenül az ajtó mögött zengett: »Bemehetek hozzá?« És anya hangja: »Hogyne, parancsoljon tiszteletes ur«. Az ajtóban megjelent a pap nyúlánk alakja. — Jó napot kis beteg! Hogy vagyunk? — óh, tiszteletes ur! Milyen jó... köszönöm, hogy eljött hozzám. A pap fesztelenül húzott egy széket az ágyhoz és megfogta Pirkő kezét. — Hogyne jöttem volna, mikor tudom, hogy az én kedves kis tanítványom beteg. Hiányzott ám a hittanórán. A Pirkó keskeny arca rózsás volt, a szeme csillogott, e percben cseppet se látszott betegnek. — Óh, úgy szerettem volna már iskolába menni tegnap, egész jól érzem magam, de a doktor azt mondja, még legalább két hétig kell feküdnöm. A pap elfordult egy pillanatra, aztán még szorosabban megfogta Pirkó átlátszó kis kezét. Meleg, szürke szeme nedvesen fénylett, ahogy a gyermekre nézett, akit szivéből szeretett és akiről tudta, hogy meg kell halnia. Gyorsan beszélni kezdett, a hittan óráról, az osztályról, hogy ki felelt és miből. Erőltette az agyát, hogy emlékezzék pont a negyedik fölsőben történt eseményekre, amik Pirkó számára a világ legérdekesebb dolgai voltak. — És mi volt a magjmrázat? — kérdette Pirkó a maga felsőbb-lány stílusában. — Illés prófétáról beszéltem. — Illés próféta. Melyik is volt az? Az most volt először? A pap örömmel kapott az uj témán: — ülés próféta, az a szent férfiú volt, aki... — a hangja mélyen zengett, mint mikor a szószékről beszélt Pirkó úgy hallgatta, mint egy szép mesét és közben édes bizsergést érzett A karcsú barna ujjaiban kezdődött, a kezében, amit átölelve tartott a pap erős fehér keze és végig borzongott a testén a paplan alatt Eszébe jutott, milyen sokszor vágyott erre, óra alatt, vagy a templomban. Elnézte a pap szép fehér kezeit és mindig úgy szerette volna, ha megsimogatja, ha valamiképpen hozzá ér, a hajához, vagy a nyakához. Néha meg is tette, ha jól felelt, vagy ha régen nem látta. Különösen az előtt, mig kisebb volt. Pirkó olyankor mindig nagyon boldog és büszke volt. De ezt..., hogy igy ül mellette és fogja a kezét... milyen szerencse, hogy beteg... ha meggyógyul, megint csak az iskolában fog beszélni vele. Egyszerre megrémült arra a gondolatra, hogy ez nem maradhat igy, hogy mindjárt, talán már ebben a percben, elfogja engedni a kezét és elmegy. Minden erejéből átszoritotta a kezén nyugvó kezet és barna bársony szemei könnyes ijedtséggel tapadtak a pap arcára. A pap beszélt Illés prófétáról, hogy tüzes szekér szállt alá az égből és magával vitte és hogy a nép mindig visszavárta és... egyszerre görcsösen átfogták kezét a barna ujjak. — No, Pirkó kislányom, mi baj van? — kérdezte ijedten, ahogy a gyermek könnyes szemébe nézett. Pirkó torkán nem jött ki hang. — Hogy szeretem, érezte, milyen borzasztóan szeretem! — és egyszerre odaszoritotta fürtös fejét a pap kezéhez. A pap félve keresgélte végig Illés próféta történetét. Vájjon mi izgathatta igy föl a kis beteget A halál, persze a halál gondolata. És már halálfélelmet vélt látni a Pirkó rémült szemében és az élethoz való kétségbeesett kapaszkodást a szenvedélyes mozdulatában. Akkor nagy, forró részvét ömlött el benne. Az ölébe szerette volna venni és vigasztalni és meggyógyítani ezt a szép barna gyermeket, akinek Isten kifürkészhetetlen akaratából meg kell halnia. — Pirkó, kis Pirkó, suttogta, nem szabad — és fölemelte és simogatta a kezébe fészkelt fejecskét. Az sápadt volt és lázban égtek a barna bársonyszemek A pap fölé hajolt és megcsókolta. Talán a Zola csodatevő püspöke jutott eszébe, aki megcsókolta a betegeket: »Si Dieu veut je veus« és a betegek meggyógyultak, vagy egyszerűen elfeledkezett papi és tanári tekintélyéről és ki kellett fejeznie a lelkében fölgyült szeretetet és jóságot. Vagy a beteg leány megint az a kis baba lett szemében, akit ő keresztelt és akit ha az uccán meglátott magasra emelt és összecsókolt. Egy pillanat volt csak, egy futó súrolása az arcnak az ajkakkal, de a másik pillanatban két karcsú barna kígyó szorította körül a pap nyakát hihetetlen erővel és egy keskenyre zárt lázas száj gyermekes ügyetlenséggel préselödött az ajkaira. Honnan vette a beteg gyerek ezt a vakmerőséget, 5 maga se tudta. A két karcsú kar lehullott, mint letört virágszárak, a szemek zavart félelemmel tágultak a fölemelkedő pap szemébe, de az arc rózsás volt. a száj nedvesen piros és a keskeny test a paplan alatt boldog izgalomban remegett. A pap lassan végighuzta a kezét a homlokán. Mit csinált 6 itt. . Az ablakhoz ment és fejét az üveghez szorította. Pirkó félénken figyelte. A pap arcát is halvány rózsaszínben futotta be a vér, de csak egy pár pillanatig. Mire visszafordult. már a szokott jóságos, nyugodt mosoly ült az arcán, amit tett, vagy ami történt vele, elintézte az ö Istenével. — Szóval — mikor Illés próféta meghalt — mondta mosolyogva és vissza ült a székre az ágy mellé és folytatta az Illés legendát. Pirkó úgy .nézett rá, mint egy szentre. * Másnap futó tüzként járta be a hir a hívőket, hogy a pap hirtelen meghalt. Vasárnap volt. Délelőtt még megtartotta a szentbeszédet és csak egynéhány közelálló vélt emlékezni, hogy milyen sápadt volt. Istentisztelet után a papiakba ment és az egyházfi, aki alig félóra múlva bekopogtatott hozzá, halva találta az íróasztala előtt a nagy karosszékben. Anya elakarta titkolni Pirkó előtt a szerencsétlenséget de csaknem rögtön megtudta a cselédek sirásából, az Izgatott telefonálásokból és anya meg apa földult arcából. A papot bálványozta az egész község és az egész várost betöltötte a jajveszékelö, pásztorától megfosztott nyáj panasza. Krisztust jósága, igazi, hivatott lelkipásztor volta, az a szinte szuggesztiv erő, amivel a jót sugározta és terjesztette maga körül, szavának meleg zengése, szellemének káprázatos gazdaságsága. melyek életében már osztatlan lelkesedést és bámulatot szereztek neki, most a tragikus esemény árnyékában legendaszerüvé nőttek és a nép kezdte úgy emlegetni, mint szentet, akit Isten azért vett magához, hogy jobb-, jára ültesse, mert nem erre a világra való volt Mindenki tudott róla valami csodálatos eseményt. A pap szegényeket kisegített a nyomorból, betegeket meggyógyított, ártatlanokat kiszabadított, gonosztevőket megjavított. Az események igazak voltak és mégis határosak a csodával. Pirkó merev testtel nagy lázban feküdt HARCI MIHÁLY: Emiéi A délután estbe szürkül. Már régen vágyom a rég nem látott Kedves ucca vad zuliatagába Máig a nőt vártam S megöltem, mert sokáig vágytam. Emlékek! Hűhók. Tobzódások. Az emlékezés kegyetlen önkinzás. Már azt sem tudom, merre lártam tegnap. S nem tudom lesz c még vidám, nagy álmom. A halált most elhessegetem, Mert tudom, az életem több mint vad kiáltás, Az életem több, mint örök tobzódás. Mégis hordom az átkot Mit elültettek a szivek, Várom, mig nem lesz senki, aki átkoz. Hiába kérded, mi volt? Lelkemben némaság volt Kérded, mi lesz? Nagy némaság lesz. Voltam s akartam lenni, Nem tudom jó volt-e, Nem tudom jó lesz-e. Réei. réei kérdés kínoz 5 megmondani csak néked merem, 6 jaj volt égy nagy szerelmem, Akit én szerettem s utána megöltem Megöltem, hogy ő legyen az egyeben, Hogy ő legyen a minden. Ki után már minden hiába lenne KI után soha senki se jön. És mindez mért volt? Mért néztem utána a zajból az árnynak Mért voltam mindig a szerelmes nyárnak Hús szeretője mért nem a váevnak A soha-halálnak, bárminek másnak. ó, csak még egyszer visszamehetnék Az életem nem lenne többé hiába, Nem lenne hiába s nem lenne gyáva Senki a halálra s nem halna hiába. — Én öltem meg, én vagyok az oka — mondogatta magában. Lázas fantáziájában egész másképen látta a tegnapi jelenetet: A pap, aki jó volt, szent volt, tiszta volt, miatta bűnözött, ö volt az, aki bűnre csábította, ö, aki szerette, aki szívesen meghalt volna érte', ö az oka, hogy a pap kiesett az isteni kegyelem» bői. Ez a büntetés, amivel Isten sújtotta, ez is azt bizonyítja, hogy nem volt földi ember, földi bűnökkel. Szent volt, próféta volt, akinek nem lett volna szabad bűnbe esni. Egyszerre hosszú szürke utat látóit. Lehajtott fejjel ment a pap és az ut végén várta Krisztus és Pirkó lázasan dobálta magát az ágyban, úgy szerette volna megmondani, hogy mindennek oka és sietni akart, hogy előbb oda, mint a pap és megmondhassa, akkor egyszerre a pap volt a Kriszti aki az ut vég n állt és Pirkó ment az feléje és mikor oda ért, letérdelt eléje és azt mondta: »Tiszteletes ur kérem, nem készülhettem Illés prófétából, mert beteg voltam.« Ekkor a pap lehajolt és ő megint át akarta ölelni a nyakát, mint akkor, de nem merte, olyan sokan voltak körülöttük és mindenki sirt és a harangok mind zúgtak. A harangok zúgtak és az egész háznép a temetésen volt. Anya megparancsolta a szobalánynak, hogy maradjon Pirkónál, de az egy darabig ott sirdogált az ablaknál, aztán, hogy a menet föltűnt a másik uccában. egy pillantást vetett a becsukott szemű betegre és kifutott a sarokra. Pirkó akkor egy sziklás hegyoldalt látott, ahol fáradtan, lehajtott fővel ment a pap. Fönt a hegyen állt az Isten. Most olyannak látszott, mint Zeusz a mitbológia első lapján. Jobbjából villámok pattogtak és Pirkó sietett a pap után. Előbb akart oda érni, högy megmondhassa, hogy ő, csak 6 az oka mindennek, őt kell büntetni. Kúszott a pap mögött a hegyre. Egyszerre észrevette, hogy az ágyában van. Fölkelt. Belebujt fehér flauen pongyolájába, meleg posztócipöibe, amik az ágy mellett voltak. Kabátot akart venni, meg kalapot, de a szekrény zárva volt, anya bizonyára elvitte a kulcsot Nem baj. Pirkó kilépett az uccára. Enyhe tavaszi nap volt Pirkó a kéklő levegőben maga előtt látta menni a papot és sietett utána. Előtte nagy tömeg ember ment sírva és énekelve. Pirkó a fal mellett suhant, mint egy fehér árnyék. — Megyek az Istenhez — ismételte magának. Egyszer csak kiértek a temetőbe. Pirkó már nem látta a papot Egyszerre tisztán tudta, hogy ott van a koporsóban, hogy el fogják temetni, hogy meghalt és hogy ez a temető, ahova neki nem lett volna szabad kijönni, mert ő beteg és otthon van az ágya. Egy széles tuia nőtt az egyik síron, amögé bujt el. A kék fellegek gyülekeztek, a nap elbújt és hűvös szél borzongatta meg a kis beteget Lába! remegtek, le kellett ülnie a sirra. A papok beszéltek, a kántorok énekeltek, de Pirkó nem hallotta, csak nézett a fekete koporsóra és úgy érezte, nem lehet, hogy ott benne van a pap. nem lehet, hogy úgy meghalt mint a többi ember és úgy betegyék a földbe és megszűnjön, mint mások, akik meghaltak. A felhők mind feketébben gomolyogtak. Egyszerre csak mennydörgőit' és a keleti égből éles villám szakadt ki. Pirkó kitágult szemekkel látta, hogy a felhők. mint nehéz szürke bársony függönyök, nyílnak szét és a kiömlő aranyfényben megjelenik egy tüzes szekér, négy szárnyas tüzparipa röpiti végig az égen. Nyugat felől kibukkant az alkonyodé nap és aranyfényt sugárzott a síró, gyászoló tömeg fölé és ebben a fényben Pirkó megint látta a pap alakját lebegni és látta a tüzes szekeret, amint nagy Ívben vágtatott felé az égem Akkor boldog kiáltás tört ki Pirkóból és hátra hullott a tuja lombok közé. * Mikor a gyásznép temetés után kifelé tódult, ott találták meg Pirkót az idegen síron. Édesen aludt, mintha salát ágyacskájában feküdt volna.