Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
HÁROM SZÜLETÉS —HÁROM HALÁL Irta: LÁSZLÓ FERENC !92ö. december 25.___________________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1. Aggódva várta és ujjongva fogadta megszületését egy ország. A királynő terhessége szentebb volt minden asszonyok anyaságánál, mert a jövő uralkodóját hordta méhébeu. Egy nagy ország figyelte féltő szeretettel a trónörökös megszületését, a nagy eseményt, amely a dinasztia fáradt testébe uj vért, uj erőt öntött A királynő ágyánál a királyi palota szülőszobájában az ország leghíresebb orvosai várták a döntő órát. A fehér porcellánfalak vakitóan világítottak az ivlámpák szikrázó sugarában, hófehér fényben úszott az egész szoba és a fehér ág von halványan, kissé lihegve feküdt a királynő. Az udvari orvos mellett négy kiváló szülész-professzor virrasztott a királynő ágyánál, a szomszédos szobában egy-két udvarhölgy és ápolónők vártak fojtott izgalommal. A szoba sarkában az odakészitett műszerek kísérteties fénnyel csillogtak és az izgalmas, néma várakozás nyomasztó csendje szinte hallható volt-a fehér szobában. Órák teltek el igy és időnként megjelent a szülőszoba ajtajában maga a király is. aki a szokottnál emberibb hangon érdeklődött az orvosoknál. Éjfél tájban aztán a királynő fájdalmasabban kezdett hánykolódni a hófehér ágyon. Az orvosok jelentősen néztek egymásra, egy-két fehér mütő-köpenyes asszonyt hívtak be és néhány biztató szóval nyugtatták meg a királynőt A hatalmas királynőt, aki most csak asszony volt Vajúdó, életet adó anya. A királynő hosszan és élesen sikoltott és a következő pillanatban már gyönge és mégis visító gyereksirás ütötte fel a palota csendjét A trónörökös megszületett Egy perc alatt nyüzsgő, izgalmas öröm zaja váltotta fel a királyi palota éjszakai nyugalmát. Szárnysegédek futottak. az udvari miniszter ezerfelé intézkedett, mint a megbomlott méhkas rajzottak az udvari emberek. A király boldog volt. ritkán érzett melegség öntötte el a szivét. Ágyulövések adták tudtul az országnak, hogy a trónörökös megszületett. A királynő fáradtan, szelíden mosolygott, az anyaság büszkesége tükröződött az arcán és féltő szeretettel kereste a gyermeket. Boldog volt mindenki a királyi palotában és azon túl is, az ország messzi zugaiban, ahová a tompa ágyúlövések nyomán pillanatok alatt elröppent rádión, telefonon és sürgönydróton az örömhír: megszületett a trónörökös. Csak az újszülött sirt keserves nyivákolással. mintha haragosan tiltakozna ellene, hogy akarata ellenére életre hívták és egy ország gondjait akarják a vállára rakni. A szülészeti klinika mütőszobájában feküdt az asszony. Nem volt már fiatal és most félve, ezer aggodalommal várta első gyermekét. Kispolgári asszony volt !az ura valami hivatalban görnyedt reggeltől estig. Örökös vendégük volt a munka és a gond, amely sokáig útját állta a gyereknek. Szerettek volna gyereket de féltek is tőle, mert kettőjük számára is kevés volt a pénz, amit a férfi elsején hazahozott Nagy gondot jelentett egy harmadik és félve néztek a jövő elé. a mely a gyermeknevelés tömérdek gondjával-bajával ijesztette őket Évekig küzdöttek a gyermek ellen, de most már hiábavalónak bizonyult a harc, a gyermek követelőén és erőszakosan jelentkezett A klinika sivár épületében az élet termékenysége ujjongott, óránkint uj emberkék születtek és olyan volt az egész üzem. mint valami nagy embergyár. Az inspekciós orvos álmosan és közömbös unalommal teljesítette kötelességét ’ és arra gondolt, hogy hol fogja tölteni holnapi szabad estéjét. A vajúdó asszony magárahagyva, ezer félelemmel a szivében várta a mindinkább erősödő fájdalmak beteljesülését a testéből kiszakadó testet, a gyermeket. Egész életét átgondolta, vagy inkább átérezte most pár perc alatt és már nem lázadozott a sors ellen, amely anyává teszi. Már szelíd megnyugvással várta a gyermeket, öregedő asszonyéletének nagy' megújhodását Az orvos néhány közömbös utasítást adott a szülésznőnek, a levegőben a fertőtlenítőszerek erős illata gomolygott és az asszony félkábulatban feküdt á műtőasztalon. A fájdalom eltorzította az arcát és nehezen lélegzett Néhány órán keresztül szenvedett igy. míg végül a felszabadulás őrömének és a fájdalom megmérhetetlenségének a hangja tört ki belőle majdnem artikulálatlanul. A gyermek, a jövő dolgozó embere már mellette pihegett Csönd volt a klinikán, amikor az aszszonyt a mütőszobából visszavitték a közös kórterembe. Néhányan kiváncsi pillantást vetettek feléje a szomszédos ágyakról, más fájdalmas anyák és aszszonyok. ö magához szorította a rettegett és most már mégis annyira szeretett gyermeket, féltő aggodalommal és ebben az ölelésben már benne volt a védelmező anyai kéz minden áldozatkészsége, a nagy elszántság, amellyel könynyebbé akarta tenni a küzdelmekre és munkára született uj ember életét. A műtőasztalon ekkor már más aszszony feküdt. • # A piszkos kamra zugában Ivódott meg a kis cseléd, mint a szégyen szimbóluma. Piszkos rongyokon feküdt gyötrődő sírással; megkínzott, fájó teste lázban égett Elhagyatva, mindenünnen elkergetve itt bujt meg ebben a döbbenetes órában a nagy udvar végén, raktárak és istállók mögött a bűzös kamra sötétjében. Nem tudta felfogni, mi bűnt követett el, hogy igy kell bűnhődnie. Szeretett és azt hitte, viszontszeretik és későn tudta meg. hogy hazudtak neki, becsapták, rászedték csúnyán. Á férfi ; cserbeniiagyta és ő magára maradt a terhességgel, ami átkot jelentett neki. Kaotikus összevisszaságban kavarogtak előtte a múlt és a jövő bizonytalanul összevegyülő képei és csak egyet tudott félelmetes bizonyossággal: gyereke lesz. Nem is tudta igazán, hogy mért kell szégyenkeznie. De elkergették hazulról, 1 megtagadták azok, akikhez bizalma volt, még az a férfi is, aki mindennek az oka és ő ösztönszerüen elrejtőzött ebben a piszkos és sötét zugban, ahol bizonyosan nem talál rá senki. Szörnyű fájdalmak tépték a testét és nyöszörgő, magába fojtott sírással gondolt rá, hogy más asszonyokat ilyenkor mennyire tisztelnek, hogy körülveszik őket becéző gyengéd szeretettel, mig őt megvetik, mint a gonosztevő^ és magárahagyják az anyává magasztosuló* órájában. A kamra' törött ablakaih besüvitett a szél és gyötrődő nyögéseire csak a lompos házőrző kutya figyelt fel. Ez az állat kitartott mellett ebben az órában is. mintha pótolni akarta volna az emberek szeretetét. A szenvedő asszony teste meg-megvonaglott a szalmára dobált ócska rongyokon és lázas gondolataiban már nemcsak magáért, a maga elrontott életéért aggódott, hanem az eljövendő gyermeke sorsáért is, a kis kitagadott, törvénytelen gyermekért, az ártatlan csöppségért, akinek nem lesz apja és aki támogatás nélkül, szerető szülői otthon nélkül fog felserdülni, névtelenül, mint a társadalom szerencsétlen számüzöttje. Tehetetlenül temette könnyes arcát munkától durva kezeibe. Óh, mit nem adóit volna, ha most meghalhatna itt elrejtőzve, még meg sem született gyermekével együtt, ha megmenthetné magát és azt a kis életet kivánó másik embert a szégyentől, szenvedéstől, szomorúságok légiójától. De az életet és halált nem lehet kormányozni, az Irányítja az ember-bábuk tétova lépteit és a szegény szenvedő cseléd ezt érezte. Később elvesztette az eszméletét és amikor magához tért, maga sem tudta; hogy percekig vagy órákig feküdt-e öntudatlanul. Csak azt érezte, hogy nagyin gyönge és maga mellett a piszkos rongyokon egy meleg, ficánkoló kis testet érzett; a gyermekét. A senki fia. a törvénytelen gyermek megszületett. A kamrában sötét volt és a törött ablakon sem hatolt be fénysugár. II. Félelmetes csend volt a királyi palotában. Mintha a szomorúság vára lett volna a h a talmas ház. az aranycirádás, biborfüggönyös termek bánattal voltak teli. Haldokolt a király. A magas ágvon, a selyemtakarók alól csak egy megkínzott sápadt fel jajdult elő. Hol volt most erről a fejről a királyi korona, ki mondta volna, hogy egy ország urának, milliók parancsolójának büszke feje ez? Csöndes öregember feküdt a halálos ágyán, végső óráját élő szánandó ember. aki már nem volt uralkodó, hanem csak tehetetlen, a haláltól félő, szomorú öreg. Az udvari orvos a napok óta tartó virrasztástól kimerültén ült a betegágynál. mellette még két orvostanár virrasztott öl^ jól tudták, hogy már hiába minden. eddig mesterségesen meghosszabbították a király életét de most már gyengék a hatalmas erővel a halállal szemben, a végső óra ez és semmiféle szerrel nem lehet a szívműködést tovább meghosszabbítani. Az orvosok is már csak a halált várták. A király tehetetlenül, esdeklő szemekkel nézett rájuk. Életében sohasem félt semmitől, csak tőle rettegtek milliók; sohasem kért. csak tőle kértek vagyont, hatalmat, életet. Most először rettegett a király és elsőizben könyörgött. A megsemmisüléstől. a nagy misztikumtól félt a fekete semmitől amit jönni érzett a haláltól, amely erősebb nála és mindennél hatalmasabb. És életet koldult az Istentől, az orvosoktól, lakájától, akárkitől, életet, csak még néhány esztendei nyugalmat, örömet, életet! Hány embernek adta vissza az életet, gondolta ezekben az utolsó percekben és most nincs senki, aki az ő életének megkegyelmezne... Megretnegett a félelemtől, amikor hirtelen tisztán érezte, hogy nincs menekvés. Félt. mint a megriasztott szegény kisgyerek, aki a sötétben küzköd láthatatlan rémekkel. A szemei előtt elhomályosult minden és az előtte kavargó végtelen sötétségben is félelmetes rémek incselkedtek. Az udvari gyóntató jelent meg a halálos ágynál, ima mormolása töltötte be a betegszoba csendjét és a király öntudatának utolsó fellobbanásával most megerősítve látta eddig még bizonytalan szörnyű félelmét: vége mindennek. Tehetetlen, kétségbeesett félelmet érzett, valami szörnyű borzadást egészen az utolsó percig. Aztán már nem érzett semmit Nagyot rándult és mereven elnyúlt a selyemtakaró alatt A király meghalt Nyüzsgés zaja, izgalmas intézkedések lármája váltotta fel a kővetkező percben a királyi palota csendjét. Szárnysegédek futottak, az udvari miniszter ezerfelé intézkedett. mindenki el volt foglalva. Az egész országban megszólaltak a gyászt hirdető harangok. Az élők futottak az élet után. A halott király egyedül, magára hagyva feküdt a kihűlt ágyon. ★ Asszonyi zokogás, gyermekslrás jajongott a polgári hálószobában. A dolgozó ember, az egyszerű szürke polgár a halállal vívódott. Az egymásmellé tolt családi ágyak egyikében feküdt, az arca szörnyű rémületet és valami furcsa csodálkozást tükrözött Tegnap még dolgozott, úgy mint évtizedek óta mindennap, még tervei voltak, kicsinyes bosszúságai és apró örömei és ma itt fekszik menthetetlenül. A halálos kór orvul, hirtelen támadta meg, a szakadatlan munka alatt váratlanul megroppant és az előbb tisztán hallotta, amikor az orvos az ajtón túl lemondó szavakkal készítette elő a feleségét arra, hogy legfeljebb már csak órákig tarthat az élete. A feleségére és a gyermekeire nézett búcsúzó szemekkel és a mellette álló másik ágyra esett a tekintete. Milyen rövid volt az élet... Mintha csak tegnap lett volna, amikor megesküdött az asszonynya) és azóta... Megállás nélkül dolgoztak és csak ezek az ágyak adtak néhány órás pihenést és örömet sivár, gondtlerhes ék tűknek. Itt fogantak meg gyermekeik, mintha csak néhány napja lett volna... és milyen nagyok már ezek a gyerekek. A robotos munkában nem volt ideje észrevenni, hogy az élet elmúlt. Gyorsán és meglepetésszerűen múlt el az élet még mielőtt megpihentett volna. Tompa szomorúság markolta össze beteg szivét Hogy remélte még tegnap is, hogy a szüntelen munka után nyugalmas, csendes öregség következik, jóleső pihenés, egy munkásélet szerény jutalma. Most vége ennek a reménynek is, ami a nehéz küzdelmekhez erőt adott. Meg kell halni, érezte kétségbeesve és lázongott az orvul rátörő halál ellen. A szegény küzdő ember most a leghatalmasabb ellenféllel szállt harcba, de tudta, hogy ebben a küzdelemben is alulmarad, mint egész életében mindig. Élni szeretett volna, sohasem érzett még ilyen életkedvet, mint most az utolsó órában. Görcsösen kapaszkodott az asszonya kezébe, mintha az életet szorítaná magához és sohasem akarná elengedni. Az asszony magábafojtott sírással simogatta a haldokló verejtékes homlokát. Aztán hirtelen felsikoltott, mert a férfi szemei mereven, üvegesen szegeződtek rá. A szive fölé hajolt ijedten, de az már néma volt A férfi még halálában is görcsösen szorította az asszony kezét, halvány arcán pedig a rettegés utolsó borzadálya rémlett. ' , * >fV A fülledt, rosszázagu ko '.ben magárahagyva hánykódott a., n a senki fia. A sűrűn egymás me, állított ágyakból nyöszörgések és sóhajtások szálltak az éjszakába, rossz kigőzölgések tették elviselhetetlenné a levegőt A kórterem sarkában homályos fénnyel égett a villanylámpa és egy apáca iárt nesz27. oldal telenül fel-alá. A szomorúság és a halál rideg házában, mint valami végső, vigasztalan raktárban, vártak a pusztulásra magukkal tehetetlen emberroncsok, mint kiselejtezett rossz lim-lomok. A szegény nyomorultnak, a cseléd fiának tüdeje veszettül sipoit A halálos kór, amely egyedüli öröksége volt, most végső bírókra kelt vele. Ugató köhögés tört elő horpadt melléből és a szomszédos ágyakból haragosan néztek feléje a többi szenvedők. ö lázasan forgolódott az ágyon és dobálta forró testét a csikós ágynemű fölött. Egész élete lemondás, nélkülözés és szenvedés volt és most mégis irtózott att^l, ami elkerülhetetlenül közeledett. Utolsó volt az utolsók között is, már kicsiny gyerekkorában megvetették t*s kiközösítették a társai, mintha tehetett volna arról, hogy ostobák a törvények, amelyek megfosztották a családi névtől. Törvénytelen gyermek volt és ez a szégyenbélyeg ott égett a homlokán még akkor is, amikor erről már kevesen tudtak. Elkeseredett, örömtelen ember lett. hajszolt igavonó. Senkisem akadt, aki szerette volna és sohasem hallott egy gyöngéd szót Rongyos, éhező nyomorult élete durva munkában őrlődött fel és még akkor is nehéz zsákokat cipelt, amikor a tüdejét már egészen kiköpködte. Most mégis rettegett a haláltól. Érezte. hogy azt, amit itthagy, nem kell sajnálnia, de mégis valamit várt még, valamiben még reménykedett ez a nyomorult élet Is. Egy kis szeretetet, valakit, aki megosztja vele a súlyos gondokat, egy jóságos kezet, amely ápolni fogja. Ehhez az utolsó reményéhez görcsösen ragaszkodott mindvégig és most, hogy tudta, hogy már ez sem válhat valóra, megcsalatva, kifosztva érezte magát. Utolsó órájában is a szörnyű igazságtalanság fájdalma marcangolta és rémülten eszmélt rá, hogy az élet adósa maradt mindennel. És most mégis a halál következik már. A félelmetes újabb rém, az utolsó. Miért kellett élnie és miért kell most meghalnia?... Hörögve átkozódott és a tüdeje, mint rossz fújtató ijesztő melódiákat sipoit Amikor később az apáca az ágya felé nézett ott csendes volt már minden. A kedves nővér keresztet vetett és letakarta. A kórterem többi betege megkönnyebbülten vette észre, hogy az ugató köhögés megszűnt A nehéz levegőjű szobában eggyel kevesebben lehelték ki a rossz, fojtó gőzöket Hajnalban érte jöttek, egy fekete targoncára tették és a hulláházba szállították. Mérő Margit: Minek is tovább menni? Nem szeretem a vánkost sem a füvet, perzsaszőnyeg selymét, vagy íróasztalom hideg mappáját ha rábomlok néha; sem a kályha cirádás csempéiét, vagy a strand parti homoklát arcomon úgy, mint a tenyeredet! Tenyered puhább a váskosnál és frisebb, mint a tü, selymes és hüs,* s a szeretet melege úgy árad belőler, hogy a meleghulláma kályha, meg a parti föveny elszégyenkezhetnek miattaj Tenyeredben arcom • olyan boldog! Szemem soha bátrabban nem hunyódik. Bizakodóbban sehová nem simul a bőröm mint a kezedbe, fejemet nem hajthatnám megadóbban a legnagyobb fáradtság után sem más pihenőbe... Halálos lóér zéssel csuklik belé az arcom úgy érzem: minek is tovább menni vagy kinyitni még valamire szemem?. Hiszen megérkeztem a nyugalmas célhoz s egy sóhallal elengedném már mint a további életet. Ilyenkor csúsztathatnád guillotin alá fejem;] Ilyenkor ölhetnél meg egy szorítással, ötletből, hirtelen, ösztönös cmberdllatsággall s hördülő védekezésemet ekkor tenné bénává] a pokoli gondolat, hogy egyetlen bizalmas menedékem tör igy rám.] Gyilkosabb volna e gondolat — szörnyűség kezednél] s hamarabb végezne velem! Vigyázz, mert megölhetsz ma is — bármikor J ha megütsz a kezeddel, vagy elhúzod egyszer felem alól a te* nyered!]
