Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-25 / 352. szám

I92Ö december 25. 25. oldal. BÁCSMEGYEI NAPLÓ fcSAí FELNŐTTEKNEK! Irta: TAMÁS ISTVÁN EGY ROMLATLAN IFJÚ TÖRTÉNETE Négy napon és három éjjelen meg­állás nélkül rohant vele a vonat, át vá­rosokon, kövér lolyókon. zöld mező­kön, fehér hegyeken és bozontos erdő­kön, amelyekben még paradicsomian szűz volt a természet és ahol marcona rablli. tanyáztak a virágos dombokon. A podgyásza két kofferből és egy tel­­jí'-en kész, háromfelvonásos drámából állott Pénteki reggel pillantotta meg először Párist. * A kiváló színigazgató csak ennyit mondott: — A darab kitűnő, szenzációs vígjá­tékot lehetne belőle csinálni, egyenesen Ivonne kisasszony testére szabott sze­rep, de Olivér ne haljon szörnyet már a második felvonásban, ide, inkább va­lami hatásos rtvüjclenetct... És abban maradtak ,hogy Mátyás majd átdolgozza a drámát a mai kor szellemében. * Uj barátai felháborodottan szörnyü­­ködtek: — Az a vén gazember prostituálta az irodalmat! Nehogy szóba állj vele! Az öszhaju, többszörösen akadémiai dijat nyert vígjátékiról jóságosán át­karolta: — Majd elviszem a darabiát az én színházamba. Mi is a témája? Mátyás lelkendezve mesélt a nőről, aki mindennek az oka, aki egy havas éjszakán kimegy a farkasok közé és a férfiről, aki jött a semmiből életuntán. A hófehér szakállu poéta figyelmesen végighallgatta, bravózott és kijelentet­te hogy ilyen siker még nem volt Pá­­risban. — Hozza csak fel hozzám holnap es­te —' ezzel búcsúzott és egy meleg öle­léssel. Mátyás dagadó keblekkel nézett kö­rül és nem értette, hogy mért föhög rajta az asztaltársaság. — Belédszeretett az öreg! — hahota­zott a kerekarcu festő — vigyázz, té­ged is elbuktat! Mátyás nem értette. _ A darabom Jó — mondta gőgösen — azt nem lehet megbuktatni! A fiuk szanaszét dülöngöztek jóked­vükben. _ Téged fog . elbuktatni te falusi ka­kuk! Tetszel neki. ő Így támogatja a kezdő írókat! Mátyás fülig vörösödön és a legszí­vesebben sírva fakadt volna. Nem a féri! háborgott benne, csak a drámaíró. A nagy színésznő, akinek nevétől visszhangzott egész Paris, selymek és orchidea Illatok felhőiében fogadta. — A női főszerep meséje? — kérdez­te óvatosan, mielőtt Mátyás a felolva­sásba kezdett. Egyébként igen közvetlen teremtésnek mutatkozott és a háztartási küzdelmek «tán hamarosan családi ügyeire terelte a szót. — Az a nyomoru't uram csak azzal a feltétellé! vett feleségül, ha lemondok a színpadról. Pedig milüószor jobban imádom a művészetet az uramnál. — Akkor mért hagyta ott mégis? fi, méltóságosan: — Hogy nevet adjak születendő gyer­mekemnek. Mátyás tiszteletteljespn összezsugo­rodott: — Oppardon! És mi lett a neve a bé­­bének? — Semmi. A gyermek nem jött a vi­lágra. * A nagy kiadó, érzéssel vakargatta á fejét. — Hiszen a dráma elten nincs is sem­mi kifogásom, gyönyörű franciasággal van megírva, csak az a baj, hogy mi nem adunk ki színdarabokat. Ha ön regényt irna belőle! Könnyed, kicsit lírai hangon, mondjuk Cocteau modorában, de azért ne legyen annyira pongyola. Összenéztek és ebben a pillanatban mindaketten tudták már. hogy földi ván­dorlásaik alatt nem lesz többé dolguk egym ássál. A kiadó mélyen meghajolt: — Tehát a viszontlátásra! * Rövidesen egész sereg kiváló mű­vésszel és Íróval ismerkedett meg. A fiatalokkal barátságot is kötött, komoly vérszerződést, hogy ápolni és gyámoli­­tani fogják a nemzetközi Szellemet. Ez elsősorban természetesen a saját mü­veikre vonatkozott, de szó volt arról, hogy más tehetséges írásokat Is átültet­nek a maguk nyelvére. Ám a befutott, európai viszonylatban ismert költők inár idegenek voltak a számára, a féktelen monornánia niegdöbbentette és elriasztot­ta a közelükből. Csupa desztillált lelkű ember, akik irtóznak átlépni a házuk kü­szöbét, menekülnek az események elől és a Véletlent kulccsal és patent lakat­tal zárják ki az életükből. Menetrend­­szerű pontossággal telnek a munkanap­jaik. A sikerből élnek, de boldogtalanok, ha az »olvasóval« kell érintkezniök. Dif­ferenciált agyvelők. Ha ketiő összejön, egyszaktnáju tollforgató, kinyújtják lelki csápjaikat és aggódva kémlelik egymást És Mátyás igazolva látta régi gyanu­­tát: a zseninek semmi köze ezekhez a nyavalyatörés, nyápic gerincesekhez, ők nem tehetnek róla, hogy a verseik, ké­peik vagy regényeik jók, tisztára vélet­len, hogy bennük van a csuda. Abnor­­mís lények,., akár egy érzékeny virág, amely miigégévef lélegzik. Látta meglepetéssel: ti bohém és u kispolgár szerepet cseréitek, A kispol­gár ma a fejetetején jár, kokaint szed, hajnalig táncol, piszkos afférokba és adósságokba keveredik. Míg a művész otthon ül az Íróasztala előtt, csendes, url miliőben —• feleséggel és gyerekkel a nyakán és forradalmat csinál, történel­met. Eszébe jutott Oeruláyva' való első ta­lálkozása. A költő, aki reggeltől estig robotol, az Íróasztala előtt finom merí­tett paplrhalom, csordultig tele apró be­­tüsereggel, amelyből aztán megmarad két sor, két meleg, véres, dobogó sor, mint az alkimistánál, aki katlanokban kotyvasztotta a hegyek érceit a gyüszü­­nyi aranyért. — Én is iró vasyok — gondolta Má­tyás és rémülettel mérte össze kez­dődő hisztériáját a költő idült elmeba­jával. Igen, őrültek ezek mind. csak ügyesen titkolják, a művészet kényszer­zubbonyában. A lefüggönyözött, néma dolgozószo­bában kínosan hatott a tüsszentés is, minden sarok a magántulajdon szentsé­­ségét zengte és amikor Mátyás meg’át­­ta a tenyérnyi sárfoitot. amit cipője ha­gyott hátra a pedáns poéta pompás per­zsaszőnyegén, abban a pillanatban tudta már, hogy irodsr’mi megértésről itt töb­bé szó se lehet. * Blaneheot a Ddm-kávéház terraszán hozta elé végzete, amint éppen gyűjtést indítottak számára a tehetősebb művé­szek között. A telivér szőke leány ékes germán akcentussal jajongott franciául: — Megöl az anyám, ha ilyen szégyent hozok rá! Agyonvág! A fáradt bohémek unottan hallgatták, de azért mindenki adó t pár frankot. A szerelem itt közügynek számit, közös bűnnek és ha kolleganőt ért a baj, baj­társai kötelességüknek tartották segíte­ni. Hisz egy kicsit valamennyien luda­sok voltak. Hogy melyikük a főbünös? Azt csak a jóisten tudná megmondani. Blanche Mátyás szemében látta meg­csülamíi a részvétet és neki öntötte ki vékányi bánatát. — Szüleim szájuktól vonták el a fa­latot, hogy kijöhessek Parisba szobrá­szait tanulni. Egész München ösmeri a családunkat és a Hanzi feleségül fog venni, amint letette a doktorátust Va­lami őrület ez, folyton látom < magam előtt az anyámat, ahogy varrja a sta­­firungomat, a gombokat erősíti a kabá­tomon, hogy egy évig le ne szakadja­nak. Aztán jött az a gazember, ó, ó, ó! (la dokió zokogás.) Kellett nekem a Szajna partján csavarogni! Gyalázatos teremtés vagyok! Bukott céda! És leszidta, lepiszkolta önmagát a sárga földig. Ezalatt a kis festőkisasz­­szony visszaérkezett a körútjáról: öt­száz frankot szedett össze az irgalmas burz.suj művészektől ás Foajiia, a csen­des japán magához iniette Blaneheot: — Nesze, itt van egy klinika címe. A főorvos jóbarátom, ő elvállalja a műté­tet. Még marad is pénzed. Blanche hálálkodni kezdett, aztán könnyes szemmel leült Mátyás mellé és egy csokoládét Ivott, három kockával és két tejeskaláccsal. * • Ezen az éjszakán München összes bű­neit, Blanche összes ellenségeit, szerel­meit és csalódásait megismerte Mátyás. Éjfélkor kocsiba ültek, de nem mentek haza. A leány kijelentette, hogy ilyen élvezetes estében még nem részesült so­ha, pecsételjék meg tehát a ritka barát­ságot egy pohár borra!. Mátyás aggo­dalmaskodott, mert a pénze erősen fogy­tán volt és a »Döglött patkányhoz« cím­zett mulató biza omgerjeszíő portáléja nem ígérkezett olcsó mulatságnak. Vele szemben terült el a vendéglő »A még tuyn döglött patkányhoz«, amely épp o’yan rablóbarlang, akár a vizavfja. Kü­lönbség csupán a patkányok között van, amelyek ott lógnak a bejárat fölött csa­­logatónak. Ugyanis ha az utóbbi cégér kiszenved, nyomban átkerül a konkur­enciához, amelynek elve, hogy csak szigorúan döglött patkányt akaszt ki a hórihorgas szegre. A harmadik üveg pezsgőnél zajos lel- Idösmeretfurdalásaj támadtak Mátyás­nak. A részeg nő eszeveszett költekezést vitt véghez, az ötszáz frank szemláto­mást olvad ozott és Mátyás úgy érezite, hogy alávalóság elmulatni a pénzt amit a leány becsületének megmentésére ad­tak össze pajtásai. Az ötödik üvegnél azonban belátta: missziót teljesít, ami­kor a faj szent parancsának enge Vme-s­­kedve megakadályozza, hogy egy induló életet megöljenek. — Prosit! — hörögte Blanche elborult szemmel és Mátyás felmagasztosult pózzal hörpintette ki a poharát. Hajnaltájban vetődtek haza. Mátyás ünnepélyesen kezet csókolt a hotel ka­pui óban és búcsúzni akart. Blanche az üstökébe csimpaszkodott: — SZERETLEK!! SZERETLEK!!! Mátyásnak semmi hajlandósága nem volt a dologhoz, de érezte: tapintatlan­ság lenne visszautasítani a finomlelkii leány felajánlkozását. És igy merő ud­variasságból vele töltötte az éiszakát. * Azt a buta és gondtalan életet élte, amit a grzdag léhütők, akik sarcolni jöt­tek Párist, örömöt és nőt áhítoztak, fényt és hirt, akár Tankréd vitézei a Szentföldén. Kereszt helyett csekkönyv a lobogójuk és mögöttük a gyár, vagy a bank irdatlan frontjai. Mátyás lézengett átkozott drámájával a szive fölött és közben tartotta a stí­lust: a taxis becsapta, a pincér becsapta, a portás becsapta, csak a nőket csapta be ó — gondolta elégtétellel és diszkré ten hunyorttótt egyet a szemével | Aznap feste a Montmartreon kóvály-1 gott Móst ősszel egész Párist elárasz-1 tották sátrakkal, lottói átékos bódékkal körhintákkal és verklikkel: egy nagy. bá­beli vurstli lett a Clichy, véges végig a kóbor művészet szellős templomaival felpupozva. Az egyik pult előtt Mátyás is megállt. Szerette a tömeget, a lármát, a tolongást, amelyben oly kellemes el­merülni, könyökölni és lelkesedni — Segítség! Megloptak! Mindenki a jajveszékelő nő köré cso­portosult és az emberek gyanakodva szemlélték egymást. A tolvajnak még Itt kell lenni! Mátyás részvéttel kér­dezte: — Mennyije hiányzik? — Tizenöt frank! -— sirta a leány — de lehet, hogy több is volt! És reszketve kapaszkodott a mellette álló nőbe. aki hangtalanul könnyezett Mátyás a kezébe csúsztatott tizenöt frankot A leány hálálkodni kezdett, az oszladozó kiváncsiak pedig azzal a meg­győződéssel mentek tovább, hogy Má­tyás volt a tolvaj, de megijedt az igaz­ságszolgáltatástól és ezért inkább visz­­szaadta a pénzt. * Hármasban sétáltak tovább. A két leány közre fogta, de csak a szőke csa- I csogott, a másik meg se mukkant. Má­tyás már unta a zsibvásárt csudákat ám a hálás megmentett húzta, cipelte ma­gával és amikor látta a fiú kedvetlen ar­cát lábujjhegyre ágaskodott, hogy elér­je a fülét. Ritka, titokzatos örömökről sugdolózott és Mátyás elneveíte magát Minden bolondságba benne voltak. Ök­rön lovagoltak, disznón lovagoltak, lég­hajóztak és tinikor egy hajasfcabát nyer­tek a lottón, a szőke macska majd mcí­­őrillt az örömtő'. — Nekem adod? Az enyém? — szo­rongatta a porcellánfcjü bábut elvan iz­galommal, mintha az életéről ,nnc szó. — A tiéd — mondta Mátyás az aján­dékozó fölénye nélkül és a leány egy vad rohammal orron csókolta. Langyos őszi este volt a város a leg­lehetetlenebb színekben égett és Mátyás meghaiottan elhatározta, hogy ezt a leányt megtartja szeretőnek, végig, mig csak Párásban marad. * Mátyás érezte, hogy őt itt számon­­tartják rá készültek, várták, aminthogy ez az egész város, a világ szerelem­csárdája, idegenekre van berendezkedve. A mulató, amelybe bevonultak, feke­tével volt öoritva, az ajtó felett cégérül egy koporsó lengedezett és a gyászje­lentésen ennyi állott: MIELŐTT BELÉPNÉL GONDOLD MEG: NEM KELL NÉKED EZ AZ ÖT FRAKK HOLKAP EBÉDRE? A dohos kripta zsúfolásig tömve volt vendégekkel. A mennyezetről halálfejek, lábszárcsontok és oldalbordák lógtak le, mint a szőlőfürtök. A sirboltszerü pá­holyokban öröklámpák égtek, mümisz­­térium, müpenész, müdoh és mestersé­gesen előállított hullaszag, ami a mű­trágya illatát juttatta eszébe és az egész miliő annyira borzalmasan hatott rá, hogy röhögnie kellett: igy palástolta íel­­induitságát. A lányok' csörömpölni kezdtek rz asz­talon egy sárga, félig már elrothndt kar­csonttal és a halálfejü pincér felvette a rendelést: három pár tormás virsli és égi- palack vörös bor. A zenekar gyász­­indulót játszott, valami furcsa, fejfájditó muzsikát, amire táncolni is lehetett a zöld reflektorok alatt. Kísérteties ala­kok bokáztak a parketton, nyers vad­alma és a salétrom színeivel az arcukon, némelyik lepedőt Is kanyaritott a vállá­ra, a ventillátor baljósán huhogott és két. oszlásnak induló asszony idönkint friss hullaszagot spriccelt szét a terem­ben. A Mátyásék melletti koporsóban vén kokott ült méla lesben. Úgy csinált, mintha csak smink, művészi preparátum lenne a feje, Pedig élethü volt, valódi múmia, akit a viharos párisi éjszakák balzsamoztak be az örökkévalóság szá­mija.

Next

/
Thumbnails
Contents