Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-01 / 330. szám

4. oldal. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 192Ö december 1. NRPRÓLNRPRR----■ " — Ahol a po ’osk t m >g tisztelik A távoli Indiából érkezett az az érde­kes hir, hogy egy gazdag bankár vég­rendeletében négyszázezer dollárt ha­gyott arra a célra, hogy az Indiában rendkívül népszerű és nagy tiszteletnek örvendő vörös poloskáknak menhelye­­ket létesítsenek. Bármennyire is hihetet­len ez a hir és bármennyire hihetetlen az a hir is, amely szerint már eddig két­száz menhelyet állították fel a vörös pó­lósok számára, az tény, hogy a polos­káknak a fakirok birodalmában nagy­szerű, sőt irigylésre méltó dolguk van. (Itt iegyzem meg, hogy mifelénk Euró­pában sem lehet okuk a panaszra. Itt is vannak menhelyek, csakhogy hoteleknek nevezik őket.) Indiában a poloskák vé­delem alatt állanak, saját kényelmes menházuk van, ahol szabadon mozog­hatnak, nem kell félniök a zacherlintől, mert elvi okokból tiltják a bevitelét, nem kell félniök a népszerű Ditrichsteintöl, mert nem adnak neki beutazási enge­délyt. A menhelyeken tanyázó poloskák ellátásáról is hatóságilag gondoskodnak. Közélelmezik őket. Óránként két dollárt kap az, aki hajlandó egy éjszakát a menhelyen aludni. Sőt, hogy tovább menjünk, biztosítják a szent áhítattal körülövezett ragadozók testi épségét is. Aki egy pólóst véletlenül a másvilágra találna küldeni, szigorú büntetést kap. Ravaszok ezek a hinduk. Menhelycket állítanak fel a polosok számára, szépen összeterelik őket és azontúl békében van tőlük minden lakás, minden hotel és vas­úti fülke. Mert majd bolond lesz valame­lyikük is elhagyni otthonát, hogy ide­genben falhoz kenjék. Akit Van Dyck fia te't jóvá A párisi lapok humoros történetet re­produkálnak, hogyan csapott be egy életrevaló párisi fiatalember egy ameri­kai dollármilliomost. Az amerikai nem­régiben érkezett Parisba és egy alka­lommal szállodája éttermében megismer­kedett egy fiatal párisival, aki mindjárt előadta nagy bánatát. Elmondta, hogy Van Dyck festőművész fia és hogy apja jelenleg Rómában él, ahol az olasz ki­rályt és Mussolinit festi. Jelenleg rend­kívül kellemetlen helyzetben van. Az el­múlt éjszaka halt meg imádott fiatal fe­lesége, aki szintén müvészfamiliából származott. Apjától már régen nem ka­pott pénzküldeményt és igy arra sincs pénze, hogy feleségét eltemethesse. Az amerikai ott a helyszínen átadott a fia­talembernek háromezer frankot. Másnap átadott neki háromezer frankot. Másnap délelőtt az ifjú Van Dyck ismét megje­lent az amerikainál és elmondotta, hogy a temetés 12.000 frankba került és nem tudja, honnan teremtse elő a pénzt. Az amerikai nem csodálkozott azon, hogy milyen drága Parisban a temetés, ha­nem átadott a fiatalembernek 20.000 frankot azzal a kikötéssel, hogy meg­adja, ha apja visszaérkezik Párisba. A fiatalember fedezet gyanánt átadta an­gol csekkönyvét és több aranygyűrűt. Néhány nappal később megszólalt az amerikai telefonja és jelentkezett Van Dyck festőművész, aki közölte az ame­rikaival, hogy szívesen látja este vacso­rára. Néhány óra múlva ismét megjelent az ifjú Van Dyck és elkérte a csekköny­­vet, mondván, hogy édesatyja este majd visszaadja. A jelzett helyen természete­sen sem az öreg, sem a fiatal Van Dyck nem jelent meg a vacsorához és az aranygyűrűkért Mr. London Hall, az amerikai dollármilliomos a Rue de la Paix egyik ékszerüzletében összesen két és fél frankot kapott. Az amerikai a pá­risi törvényszéken port indított úgy az öreg, mint a fiatal Van Dyck ellen, nem gondolva arra, hogy Anton van Dyck, a hires flamand festő 1641-ben elhalálo-Felrobbant benzinszállitó hajók Óriás tűz egy romániai kikötőben Bukarestből jelentik: Gyurgyevó dunai A rohanás- óriási károkat okozott. kikötőben katasztrofális robbanás tör tént. Négy benzinnel és olajjal megrakott uszályhajó érkezett a kikötőbe és való szinüleg egy vigyázatlanul eldobott égő gyufától a kirakodó állomáson szétömlő ben­zin felrobbant. A lángok percek alatt átterjedtek az uszályhajókra és hamarosan lángban állt az egész kikötő. Kétszáz vagonra rugó benzin és petro­­leum égett el. A robbanás leszakította a kikötői raktárházak tetejét, falak omlottak össze és még a városban is betör­tek az ablakok. A lakosság körében óriási pánik kelet­kezett. Egy román torpedónaszádnak sikerült elvontatni a kikötőből azokat az uszályo­kat, amelyek még nem robbantak fel, a Duna másik partjára. A robbanásnak tizenkét kikötömunkds és matróz esett áldozatul, hat uszály­hajó elégett, kettő pedig erősen megron­gálódott. Az anyagi kár százmillió lej. Lehet-e még megyei közgyűlést tartani ? ismeretlen fogalom volt, ma ezer százalékot vetnek ki. Felhívta a közgyűlést, hogy az alisnán jelen­tését fogadják el. Koszics Szlávkó módosi jegyző szólalt fel ekkor és kijelentette, hogy a községek veze­tőit nem lehet hibáztatni a nagv pótadók miatt. A községeket meg­fosztották földjeiktől, a községi épü­leteket állami hivatalok foglalták el, amelyek évekig nem fizetnek bért és sok más olyan előre nem látott újfajta kiadás merül fel. amelyeket csak a pótadó fokozásával lehet fe­dezni. Ä vármegye 1926—27. évi költ­ségvetésének tárgyalásánál újból felszólalt Ankics Bózsó és tiltako­zott az ellen, hogy a' közgyűlés a költségvetést elfogadja. Kijelentette, hogy Torontál-Temes vármegye törvényhatóságának nincs joga költ­ségvetést «idni arra az 1926—27. év­re, amikor már az újonnan megvá­lasztott tartományi gyűlés lesz hi­vatva költségvetést csinálni. A me­gye nem rendelkezhetik a beogradi tartomány vagyonával. Követelte, hogy a költségvetést vegyék le a napirendről és a közgyűlés oszoljon fel. Rajics Tósó nemzetgyűlési kép­viselő ellenezte Ankics inditványát. Belanics Makszó dr. kikindai városi ügyész védte a költségvetést és cso­dálkozásának adott kifejezést, hogy Ankics, aki szintén kinevezett tag, egyszerre a kinevezési rendszer el­len beszél. Krsztics alispán részle­tesen válaszolt a felszólalásokra. Becskerekről jelentik: Torontál- Temes vármegye törvényhatósági bizottsága kedden délelőtt tartotta közgyűlését Krsztics Vásza alispán elnökletével. A közgyűlés napirend­jén ezerkétszáz pont szerepelt, köz­tük a megyei költségvetés és a me­gyei útadó. A napirend előtt felszólalt Ankics Bózsó becskereki ügyvéd és köve­telte, hogy a közgyűlés oszoljon fel, mert a tartományi választások ki­írása folytán nincs joga többé a ki­nevezett tagokból álló törvényhatósá­gi bizottságnak a vármegye önkor­mányzati ügyében intézkedni. Az in­dítvánnyal szemben Krsztics Vásza alispán kifejtette, hogy a választások kiírása még nem jelenti a tartományi önkormányzati testület megalakulá­sát. Minthogy pedig a közigazgatási hatóságoknak kötelességük a konti­nuitás fentartásáról gondoskodni, ehhez szükség van a költségvetés megszavazására és a folyó ügyek elintézésére, igy a törvényhatósági bizottságnak joga van közgyűlést tartani. Az alispán válaszát a köz­gyűlés tudomásul vette és elhatá­rozta a közgyűlés folytatását. Ezután Zubkovics Pavle várme­gyei főjegyző ismertette a belügy­miniszter átiratát, amelyben több törvényhatósági bizottsági tagot felmentett és helyükbe másokat ne­vezett ki. Krsztics alispán jelentését az 1926. év eseményeiről és a köz­­igazgatás helyzetéről nyomtatásban osztották szét a tagok között. A je­lentéshez Weber János, guduricai plébános szólt hozzá. Megállapítot­ta, hogy a kitűnően megszerkesztett jelentés valóságos miniszteri expo­zéval ér fel. Csupán azt kifogásolta, hogy egyes községekben még min­dig túlságosan nagy a vő tadó. Olyan községekben, ahol a pótadó azelőtt Ankics beszédére azt mondta, hogy ahhoz nincs megjegyezni valója, mire a közgyűlési tagok egyrészt megtapsolta az alispánt. Ankics Bó­zsó ekkor Diktatúra! felkiáltással el­hagyta az üléstermet. A közgyűlés ezután letárgyalta $ napirendet, amelynek valamennyi pontját az állandó választmány ja­vaslata szerint en bloc elfogadta. Csupán a megyei árvapénzek elhe­lyezésének kérdése körül volt na­gyobb vita. Egy javaslat szerint az árvapénzeket ki kell venni azokból a pénzintézetekből, amelyekben el­helyezték. A közgyűlés úgy határo­zott, hogy az árvapénzeket tovább­ra is otthagyja a régi péhzintéze­­teknél. A rrjegyei költségvetés á pótadót az eddigi 55 helyett 48 szá­zalékban irányozza elő, a? útadó pedig 100 százalék helyett 15 száza­lékos lesz. Egy kritikus albumából Irta: Baedeker Az írónak — s különösen a költőnek — olyan boldogító érzései és hangulatai vannak mint senkinek a világon, de olyan szenvedései és fájdalmai is mint semmi­féle más halandónak. tg A költészet hanyatlásáról beszélt va­laki s azon aggodalmának adott kifeje­zést, hogy az lassankint egészen leány­ágra jut. Valaki megjegyezte: Nem kell félni. Ameddig a nők ki nem halnak, mindig lesznek költők a vi­lágon. tg Ha az iró jobb a könyvénél, akkor vagy az iró kivételesen jó ember vagy a könyv rendkívül rossz irás. # Az iró (és minden más művész is) csak akkor mondható függetlennek, ha nem gondol a közönségre s nem törődik vele. A kiválósága is sokszor ettől függ s az irodalomtörténeti sorsa is ezen lór­iiul meg. Az igazán nagyok teljesen emancipálták magukat a kublikumtól s n ég azt se lehetne állítani, hogy »fütyül­tek rá«, mert eszükbe se jutott, hogy egy ilyféle szörnyállat létezik — a ki­sebbek, a hatásrautazók s a momentán­­boldogulók állandóan alkuban vannak vele. tg Az iró éppen azzal a szisztémával te­szi a szépet a publikumnak, mint ahogy a férfi udvarol a nőnek: goromba vele, »odamondja« neki, szidja. S ezzel bizo­nyítja a legvilágosabban, mennyire sze­relmes beléje. tg Az irodalom akkor kezd igazán érté­kes lenni, mikor a könyveket már bevég­­zett, tökéletes, világos és minden finom­ság kifejezésére alkalmas nyelven Írják. E tekintetben az irodalom hasonló az or­szágokon végigömlő folyamokhoz, ame­lyek csak azon a ponton kezdenek fon­tosak lenni, ahol hajózhatókká válnak. tg Egy tízesztendős könyv sokszor ré­gibb mint egy százesztendős. Csakúgy mint az ember. Vannak nyolcvan­­éves aggastyánok, akik fiatalabbak mint a velük egyidőben élő negyven­esztendősek. r tg Az iró nemcsak könyvet, embereket is teremt. Vannak embertípusok; amelye­ket egyenesen az íróknak köszönhetünk s még több olyan, amely Írói mintán fej­lődött. Werther, Anyegin Eugén, Oblo­­mow, Nyls Liline, Hamlet, Hedda Gab­ler, Maria Grubbe, Madame Bovary, Tartuífe stb. több van amióta a szerzőik megrajzolták őket mint azelőtt voltak. Avagy jobban ismerjük fel s könnyeb­ben vesszük észre őket. Mindenképp a költőik termékei, mert az általuk lettek típusokká. tg Csak az az olvasó boldog, aki lelke­sülni s csak az az okos, aki kritizálni — azaz megkülönböztetni — tud. tg Az írónak, mint minden más művész­nek, első sorban az a föladata, hogy gyönyörködtessen s nem az, hogy tanít­son. Há emellett tanit is bennünket, ak­kor az különös érdeme neki és különös szerencsénk nekünk. tg Ha csupa jó könyvek jelennének meg (magasszinvonalu és örökbecsű müvek), a kritikusok boldogan konstatálnák, hogy az irodalom virágzik és örvendetes lendületnek indult, a közönség pedig el­kedvetlenedve panaszolná, hogy nem tudja, mi leli az írókat, már nem imák semmi olyat, amit érdemes elolvasni s hogy a litteratura napról-napra saj­nálatosan hanyatlik. tg Az az iró, aki a maga gyönyörűségé­re ir, a legkönnyebben éri el, hogy a kö­zönséget is tudja gyönyörködtetni. Az pedig, aki egyenesen a publikum tapsaha utazik — ha csak nem nagyon gyakor­lott »routinier« — ritkán éri el a célját. Man merkt die Absicht — gondolja az olvasó és más Íróhoz fordul. tg írók hiúságáról volt szó s valaki igy szólt: — Ez az A. távolról sem olyan hiú mint B. — Úgy van — felelte rá egy másik — de nem is olyan tehetségtelen. tg Aki uj formában tud megírni valami régit, az sokszor eredetibb Írónak bizo­nyul mint az a kollégája, aki egészen újat nyújt régi köntösben. S ez minden művészetnél igy van. Még a szónoklat­nál is. * Az olvasó (és néha valóságos gyűlö­lettel) haragszik az íróra, aki nincs vele egy véleményen. Az iró ellenkezőleg azt az olvasót keresi és kedveli, aki ellen­kező nézeten vart vele. Ez az ő igazi kö­zönsége. S ez-jogosítja föl arra, hogy Ír­jon. Mert mi értelme és mi értéke volna annak, ha azt írná, amit olvasója úgy is elgondol s ha arra akarná kapacitálni, a miről az már különben is meg van győ­ződve? tg Ha valaki jól ir és nem úgy mint má­sok, az már kitűnő iró. tg Ha az iró tizedrész annyi kellemetlen­séggel kedveskedne valamelyik ismerő­sének mint amennyit »odamond« a kö­zönségnek, bizonyos, hogy párbaj lenne belőle. Az olvasó nyugodtan tűri. Mert azt hiszi, hogy a szomszédjáról van szó. tg A lírai költő mindig s a legtöbb iró az írásaiban igen gyakran magával fog­lalkozik s az önportréját festi. De a ha­sonlatosság a legtöbször olyan csekély, hogy az arcképben senki se ismer rája. A piktorok önarcképei (tessék megnéz­ni őket a firenczei Uffiziákban!) azért si­kerülnek sokkal jobban, mert ők — hiába! — jobban tudnak festeni. tg Mikor az Írónak -nem sikerül valami, akkor annak — mint ő gondolja — so­hase az elégtelen tehetsége az oka, ha­nem valamely más körülmény. Az iró a saját szemében mindig tehetséges. tg írók és közönség sohase méltók egy­máshoz. Az egyik mindig ' jobb (vagy rosszabb) a másiknál

Next

/
Thumbnails
Contents