Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-19 / 346. szám

16. oldai

BACSMEGYEI NAPLÓ

1 r 26. dfcemher 19.

— All right — mondja amaz. — Megtartom.

Már át is nyújt a bolt tulajdonosának egy százforintost, amellyel fizetni kíván.

De ekkor váratlan dolog történt. Szana izgatottan ugrik Széli és az antikvárius közé és indulatosan kiáltja:

— Nem oda Buda! Ez a könyv már el van adva és meg van véve! A Boccaccio az enyém! Én rendeltem meg Flórencből! Nem igaz, Dobrowsky ur?

ö is a zsebébe nyúlt s ő is százforintos bankjegyet lobogtatott az ódondász felé, aki nem sokáig habozhatott a két vevő és a két bankjegy között Kénytelen volt a Szana kérdésére igennel válaszolni, a Széli Farkas banknótáját udvariasan visszautasítani s a Szanáéból tiz forintot visszaadni.

A könyv uj tulajdonosa selyempapirosba göngyöltette a zsákmányát és boldogan vitte haza a borz-uccába.

Egy órával azelőtt féláron se kellett volna neki.

.. Deltát ilyen a gyiljtő...

#

Mutatta egyszer a könyveit, helyesebben a ritkaságait. A könyvesháza nem volt nagy, de azokon a müveken kívül, amelyeket mint szerkesztő és mint kritikus a szerzők »különös tisztelet e jeléül« kapott, a szekrényében csupa szép dolgok pompáztak, számozott példányok, raritások, kézirat gyanánt megjelent Írások, khinai és japán papirosra nyomott könyvek, első kiadások és más, a gyűjtők örömét szolgáló nyomtatványok. A legtöbbhöz igen olcsón jutott, jól tudott vásárolni (mert jobban jutott, jól utdott vásárolni (mert több könyvkereskedő) s ez a körülmény csak fokozta az élvezetet, amelyet a birtőklásuk nyújtott neki. Szeszélyei és predilekciói is voltak, mint minden bouquineur-nek.

— Nézze ezeket a Czuczorokat — figyelmeztetett. — Ezeket különösen szeretem.

A három kötet, amelyekre a figyelmemet fölhívta, kollekciójának legkevésbbé feltűnő darabjai közé tartoztak- Heckenast Gusztáv kiadása 185S-ból, csinos sötétkék vászonba kötve. Nem láttam semmi Olyat rajtuk, ami — azonkívül, hogy könyvárusi forgalomban már nem fordultak elő — ritkasági vagy szépségi értékkel ruházta volna fel őket Csodálkozva és kérdőleg néztem a boldog tulajdonosukra, aki igy szólt diadalmasan: '

— Nézze ezt a címlapot! Alit szól hozzá?

Elébem tette a mü harmadik kötetét, a címlapnál felütve.

Nem találtam rajta egyéb nevezeteset, minthogy nem kevesebb, mint három sajtóhiba ékeskedett rajta. így: Czuczor költeményei. A kolto arcképével és életrajzával.

— Hiszen éppen ez az! — dicsekedett Szana sugárzó arccal. — A címlapon három sajtóhiba! A címlapon, ahol egyetlenegy ilyen hiba is a legnagyobb ritkaságok közé tartozik! A címlapon! Ez nem fordul elő minden században! S egy olyan könyvnél, amely a hiros Länderer és Heckenast-nyomdából került ki!

És váltig ismételte:

— A címlapon!

Aztán pedig, szinte súgva, mintha gondosan őrzött üzleti titkot, a diszkréciómban bízva, árulna cl, folytatta:

— Ezeknek a sajtóhibáknak az értékét nagyban emeli az a körülmény, hogy azok nem fordulnak elő a kiadás összes darabjain. Úgy látszik, nyomás közben észrevették, kikorrigálták őket, de tévedésből néhány példány mégis velük került a könyvpiacra s én oly szerencsés voltam, hogy ilyenhez jutottam.

Nem tudtam igazán szívből gratulálni ehhez a szerencséhez, amelynek jelentőségével nem voltam tisztában. A bibliofilnek egészen más a gondolkozása, mint az irodalomkedvelőé, aki ma már édeskeveset törődik a Czuczor Gergely költészetével, akár vannak, akár nincsenek benne sajtóhibák... Később, mikor én is kezdtem »gyűjteni« és ritkaságokra vadászni, megértettem ezt a rejtélyes mentalitást s mikor Szana szakított e passziójával, eladta a gyűjteményét s ezt a három kötetet nekem ajándékozta (kegyelettel őrzöm őket), megörültem velük. Akkor már tudtam, jobban mondva én is elhitettem magammal, hogy ezek a sajtóhibák bibliofil szempontból értékesebbek, mint a könyv, amelyet diszitenek.

Ilyen a gyűjtő!

*

Kis gallériája is volt, mert festményeket is gyűjtött, s szeretett olcsón venni képet Olyan tulajdonság, amety nála még természetesebb volt mint milliomos kortársainál, akik szintén szerették »lenyomni« a műtárgyak árát Velencének nem volt az a zugmükcreskedöje, ahol nem ismerték a »tanár« urat. (Itáliában a tanult vagy diplomás külföldi mind: professore.) Szenzálok, képhamisitók, tolvajok, orgazdák és egyéb gerrtleman-ek »a szakmából« pedig a hoteljében kutatták föl Szanát s kínálták a portékájukat neki. Ezek emberükre akadtak benne, — jobban értett a művészetekhez, mint ők, s igy sose tudta becsapni senki.

De olykor mégis megjárta.

A hires Florian-kávéházban szoktunk vclencés magyar Írók együtt reggelizni s a szenvedélyes képvadász ilyenkor érdeklődéssel kutatóit a Gazetta dl Venezia apróhirdetései közt, s ha talált köztük olyat, amely festményekre vonatkozott, rögtön fölkeresne a hirdetőt, nehogy gyorsabblábu gyűjtő elhalásszon előle egy eredeti Palma-t, vagy Giorgionc-t. Egy ily alkalommal majdnem eszeveszetten rohant cl, s aztán nem láttuk egészen késő estig, amikor dúlt arccal jelent meg a magyar asztalnál s fáradtan lihegte:

— Mégis csak abszurdum! Egész nap keresem a Calle Tommaso Santo-l (Szent Tamás-ucca) és nem tudtam megtalálni Ki tudja, kínok a kezében vannak már azok a képek?!

— Miféle képek? — kérdeztük.

Kihúzta zsebéből a reggeli Gazetta-1

s fölolvasta belőle, hogy a nevezett calle-n, az ottani egyetlen antikvitásboltban több Favretto és egyéb értékes 1 eredeti olajfestmény a tulajdonosuk családi körülményeinél fogva, minden elfogadható áron eladó.

Bosszúsan folytatta:

— A lap kiadóhivatala se tudott fölvilágositást adni, hogy ez a maledetto ucca merre van. Muszáj lesz a rendőrségnél tudakolni.

Nagyon bántotta a dolog, még 1—2 napig hajszolta a titokzatos uccuit s aztán — alapjában flegmatikus 'természet volt — belenyugodott, hogy nem akadt rá s hogy elszalasztott egy valószínűleg nagyon olcsó vásárt De valahányszor sajnálkozva szóba hozta az esetet, a társaságunk egy tagja, nagy kópé és tehetséges fölültető, mindig rejtélyesen s pajkosan mosolygott. — a hirdetést ő csempészte be a lapba s nem sajnálta érte (tizenhat kapucincrnek az árát, amibe a vicc került

Nevezetes, hogy a vicc érdeme még se az övé volt, hanem a lap szedőié. Ha valaki módosít vagy javít cgv viccen, rendesen lelövi azt Itt az az eset történt, hogy aki módosította, egyszersmind helyrelőtte. Ami imposztorunk azzal akarta megtréfálnl Szana barátunkat, hogy Tommaso Sana-ról keresztelte el a callc-t ahol a Favretto-kat árulták, s ha a hirdetés változatlanul jelenik meg, Szana mindjárt észreveszi, hogy valaki ugratja s a reggelije mellől meg se mozdul, de (a véletlen csinálja a legjobb tréfákat) a szedő — áldott legyen a szerencsés keze! — tévedésből Tommaso Santo-t betűzött össze, s ez>t a nem létező uccát mindaddig kereste Tommaso Szana, amig csak nem jött rá, hogy hiába keresi. Arany János szavaival élve: »ilyen apró dőreségek többször estek rajta.«

Néha igy jár a gyűjtő.

*

A velencei Campanile összedülését, amely nemcsak szenzációja, de keserű szomorúsága is volt az Itáliajáróknak, bánatos érdeklődéssel nézték azok a külföldi velencerajongók, akiket a dózsék városának a szépségei évről-évre a vizeire vonzottak, — legfájóbb szívvel talán a magyar írótársadalom ama tagjai, akik az Adria világszép menyasszonyának mindig a legodaadóbb hódolói voltak. Ezek közé tartozott természetesen Szana Tamás is, a lagunaváros főbérlőlc — abban az Időben oly sokat irt c városról hass. a, np&tL «dakciók»,

ban ezt a nevet kapta, — aki minden esztendőben, néha többször is, fölkereste a bclla Venczia-t. Azon az emlékezetes napon is alt állott a Márkus-térnek a templommal és a haranglábbal szemben fekvő oldalán, valahol a Naya szép boltja előtt és mélabusan szemlélte még néhány tró és művész társaságában a históriai eseményt.

Mert ez az összeomlás olyan volt, mint másfél évtizeddel később a központi hatalmaké, — nem jött váratlanul, előre megjósolták. A tudomány nem tudta az érdekes emlékművet megmenteni. de azáltal, hogy a megroppanását nemcsak jelezte és jósolta, de jóformán órára megállapította, lehetővé tette, hogy másban, mint magában (s a Libreria szomszédos palotájában) ne tegyen kárt A Campanile-t a haldoklása idejében bizonyos távolsági körön belül senki se közelíthette meg. s csak ez élvonalon túl helyezkedhattek el azok, akik gyászoló tanúi óhajtottak lenni a Bartolommeo Bon és Jacopo Sansovino által emelt harangláb halálküzdelmének, — köztük a főbérlö is...

Amikor az összeomlás megtörtént — a hatalmas alkotvány úgy esett össze, mint a leggyöngébb vályogépitmény, s a romjai aránylag csekély területet foglaltak cl, — Szana egy könnycseppet morzsolt le a szeméről, s ezt a közmondásszerü nyilatkozatot tette:

— Néha a Campanile is eldül

Nagy a gyanúm, hogy Velencének e lelkes barátja erre a viccre (!) már napok óta készült s azt nem minden előtanulmány nélkül rögtönözte. Meg is kapta rá a választ nyomban a társasága egyik tagjától, aki (szintén szentenciózusan) igy szólt:

— Néha a kapanyél is elsül..

Ami nemcsak jól rímelt a Szana ünnepélyes kijelentésére, de célzás is lehetett arra, hogy a szorgalmas iró egyáltalában nem volt szellemes ember, s jó viccet italán sohase csinált.

Amikor pedig mondásának a hire elterjedt Budapesten, Beöthy Zsolt, Velencének egyik legkiválóbb ismerője és specialistája, összecsapta a két kezét s szokásos fejcsóválásával kiáltott föl:

—' A Campanile-nek kellett ös'szedülni, hogy. Tamás ur viccet mondjon!

Mire egy másik velenceimádó mosolyogva jegyezte meg:

— Hjah, kleine Ursachen, grosse Wirkungen!

¥

Az adomák, amelyek valakiről fenmaradnak, nem szolgálnak mindig az előnyére s néha épen nem alkalmasak arra. hogy növeljék a hirét-dicsőségét, de mindig bizonyítják, hogy az illető nem volt teljesen értéktelen egyéniség. Abban a régi íróban, akiről ez emlékezések szóltak, mint emberben volt némi komikum — s a megirt esetekben individualitásának ez az eleme nyilvánult meg, — de mint derék kulturmunkás, elég komolyságot tanúsított ahhoz, hogy a nevét elismeréssel emlegessük s az emlékét tisztelőiben tartsuk.

Emlékezzünk régiekről

Mocsárv Sándornak múlt vasárnapi számunkban közölt beszédét folytatiuk és feiezzük be a következőkben:

Úgy tudom, hogy mindezen érzelenv nyilvánitáisnak. tmndezen frázisnak kútfeje csak az, hogy mily jó volna segíteni a bajon, hogy az a tizenötmillió lakosa e hazának nem tiszta magyar. Hanem ezt én részemről utópiának tartom. Én tudok képzelni magamnak Magyarországon népet, mely a közös hazaszeretet köteléke áJtal közösen törekszik a haza javának előmozdítására. De azt, hogy akár erkölcsi és hangsúlyozom e szót: erkölcsi, akár állami eszközökkel sikerülni fog-e valaha, vagy legalább is oly idő alatt, amelyet a kombinációba befoglalni lehet, un gyárrá változtatni át hazánkban a tótot, oláhot, szerbet s minden másféle nemzetiséget: én ezt, ismétlem, teljes lehetetlennek, az erre való törekvést hiú ábrándnak tekintem, melyet komoly politika alapjául felvenni nem lehet Nem tartom pedig ezt lehetségesnek először is azért, mert a hazában élő nemzetiségeknek valamennyije, ta’án az egy németet kivéve, amely, mint tudvalevő dolog, mndenütt és igy nálunk is könnyebben asszimilálja magái bármely más nemzettel a többiek a maguk nemzetiségéhez élénken ragaszkodnak. Valamennyeien azon stádiumban vannrk, hogy nemrégen ébredtek fel százados aléltságukból és midőn a nemzetiségek 11 v állapotban vannak, akkor azon erkölcsi eszközöknek, behatásoknak. ametvekkel nemzetiségük megtámadtatik, hasonló erkö'cst ha. tássat b’dnak el'entállni- ha nedig erő*7j»Vkal kóuvsae-re akarnak bn-»áfk

köreiben! egveneann visszapattannak és visszahatást szülnek.

De nem tartom lehetségesnek árért sem. mert1 tudvalevő dolog. — fáidalom bogv izv van. hogy a maevar fainak sem létsráma o—■ '”-ini hatalma.

kp-ében van. nem elvan boejv az a tűbbi n°mzet!«éveknek k»1'"en imnnnálien. nem elvan 'bo"v ők belássák annak kénvszerüsévét bogv ennek tulnvomó hatalma mellett ők fennállni, saindividuell tájukat fnnttartaui nem VZuesnk Fc mi”tán ezen nemr»+líé<reknek etrv'ke sincs en-n Vmlvre'lvn -tuplt-bpn mi vacvnk. hncv t i a hág” vtMcrrn C kívül n'npcpn e-ám'Srp bp'v ao cfit a e-remra^^batt fiaim.

ra4mu fnirrkcnfdrra frnarak, .rUh, pb. bői t ház, ők Wztns rem^nvf meHte—pV fu-ru fieurxjTtisőgri infii vitásra ti tá Sí:kát fen tarthatják. De ezen kivül igen jól tudják még azt is, hogy e tekintetben biztos támasszal bírnak a legfőbb hatalomban; igen jól tudják azt, hogy a magyar faj abban a helyzetben van,, hogy a legfőbb hatalom ellen magát védenie kell, saját nemzetiségét kell védenie az osztrák germanizáló törekvések ellen; amelyek soha sem nyugodtak századok óta- Igen jól tudják azt, hogy nekik biztps szövetségük van odaát és c tekintetben a 48-i események oly pregnáns bizonyítékot szolgáltatnak, hogy e tekintetben előttük semmi kétség fenn nem forog.

Ez. a helyzet t ház, és nekünk ezt, tetszik, vagy nem tetszik cl kell fogadni. El kell fogadnunk azt a helyzetet, hogy Magyarország egy poluglott állam, amelyben különböző nemzetiségek vannak, amelyek mindegyike saját individualitásához élénken ragaszkodik. És ebből a helyzetből nemzetiségi politikánkra nézve két dolog következek.

Az első az, hogy

ha békében akarunk élni, kényte’enek vagyunk kerülni nemcsak erőszakot, de még nyilvánítását is azon szándéknak, hogy mi a többi nemzetiségeknek létét aláásni törekszünk. Nekünk arra kell törekednünk. hogy minden nemzetiség, mely e hazát lakja, itthon érezze magát, a szabadságnak, a jólétnek részükre biztosításává, kell őket e hazához erősen leláncolnl úgy, hogy ennek élvezetében ne jusson eszükbe kalandos politikát követni és idegen istenekhez folyamodni. Nemzetiségi politika tekintetében feladatunk belterjes politikát űzni,

őrizkedni a germanizációtól, mert a németség» illetőleg az oszttrák germanizáció sokkal veszélyesebb ellenségünk, mint vpjamennyi nemzetiség, ame.y e hazában van. Igyekezzünk kivívni állami önállóságukat, hogy ebben az országban nzután, mint valósággal vezérnemzet szierepülhessünk, hogy ne legyünk az osztrák birodalom tartománya és ne legyen Magyarországnak, mint a birodalom kiegészítő részét képező tartománynak, fővárosa Bécs. Ne feledkezzünk meg arról, amit báró Eötvös József mondott, hogy t. 1.

a nemzeti szupremdclának kérdése nem egyéb, mint kiilturkérdés,

mert ez egyike a legnagyobb igazságoknak, melyet valaha magyar államférfin mondott Ezek azon eszközök, ame-