Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-19 / 346. szám
1920. december 19. 17. oldal. BÄCSMEGYE3 NAPLÓ lyekkel nézetem szerint sikeresebben lehetne a magyarságnak és a magyar nemzetiségnek gyarapításán és megszilárdításán működni; mint azzal, hogy különben is sikertelen kísérletek utján a magyarul beszélők számát akarjuk szaporítani. Mellőzve egyebeket. legyen szabad még azt a kérdést intéznem a t. házhoz, hogy vájjon alkalma-e a mostani perc arra, hogy a magyar állam részéről eélbavett akció meginditassék? Értem a mostani perc> alatt a keleti kérdésnek azt a stádiumát, amelyben vagyunk. Tanácsos-e a nemzetiségi viszályt feléleszteni most, éppen abban a percben, midőn a legnagyobb szükségünk van arra, hogy e hazának minden lakosa egy sziwel-lélekkel legyen azon, hogy ezen ország fentartassék. Azt hiszem, inkább örvendeni kellette azon aránylagos csendnek, mely e percben a nemzetiségi kérdésre nézve e hazában mutatkozik. Kötelességemnek tartottam mély meggyőződésem által parancsolt kötelességemnek tartottam nézeteimet egész nyíltsággal és őszinteséggel elmondani. • Es legyen szabad kijelentenem, hogy ! hizelgek magamnak azzal, hogy mégis I tesznek talán itt e ház körében, talán j ezenkívül is, akik azt fogják mondani magukban: ennek az embernek talán ! mégis Igaza van egyben-másban, talán [egészben, hanem a közvélemény áramlatával, mely kétségtelenül létezik, szembeszállani, nem mondom, hogy nem mernek, de opportumusnak nem találják. Én nem tartok attól, sokkal csekélyrlfbnekj tartom saját egyéniségemet, semhogy felszólalásommal- csekély szavammal a magyarság ügyét bármi tekintetben is komprotmittálnám, sőt azt hiszem, hogy nem fog ennek az ügynek sem ártani, ha látni fogják, hogy akadt ember, aki nyíltan és teljes objektivitással képes elmondani nézeteit, eszerint lelkiismeretemet teljesen megnyugtatva, tűrni fogom a kárhozitatást és csak azon egyet legyen szabad kérnem, hogy mindazok dacára, miket ellenem netalán felhozhatnának, tarhassam magamat oly hü magyarnak, mint bárki c házban ás e házon kivűl. (Helyeslő* 'ek). FEKETE LA JÓS A PIRKADÁS lila- vörös selyme végi; feszült a nyíló ég peremén s az erdőből kisöpörték a hajnalt a szelek. Az éj i orus feke e lovasát is szökni láttam s aligha érhetek utol a biblikus kukorékolásod, bár ilyentájt leheted, hogy Péter me Ja adta az Urat. A messzi akácosok alól éktelen nyögéssel gurultak alá a dombról a lomha szekerek s a bértelen bérest az álom lebu.atta arccal az ökrök farába. — Az tbredö jólukból most erre tériek szótalan szeoény Igái ai a gazdag ír erőknek. Távol, tüdővészes nagy eteg városok forró kürtjei ziháltak bele a rét e ni/argalt ficárikos szelekbe s hangjukat egész idáig űztek a lázak. A horizonton, mint a szétmosott rózsaszín vásznak, úgy ernyedtek a könnyű fellegek s csórom csodálkozással s piros süveggel '. • •' jóreggelt köszöntött réánk a nap. . í -. A cseka halálpincéjétől — a kényszermunkatáborig (Szemelvények a naplómból) Irta: Grób Imre A ruhamosás ismeretlen valami a tyurmában — Két derék magyar. Kivé zések. „Kapitány ur, ma este engem agyonlőne “ Csütörtök és vasárnap délelőtt 10-töl 12-ig »pereddcsl« volt a tyurmában. ami ugyanúgy folyt le, mint a csekán. Ahogy a pincéből kikerültem. Lovász Hódos barátom njra küldözgette részemre a kenyeret. Mást nem igen tudott küldeni szegény fiú. Neki sem volt mit enni. A jó öreg Kummer István hetenként kétszer, a pcrcdácsi napján, Pontosan megjelent a tyurma kapujában és addig ácsorgott ott amíg a kenyeret és a tiszta fehérneműt be nem tudta részemre adni. Ha ez a derék ember minden héten ki nem mosta volna a fehérneműmet, nem tudom, mit csináltam volna. Mert a tyurmában egyáltalában i;em volt meg a lehetősége annak, hegy tiszta alsóruhához jussunk. Mi magunk nem moshattunk. Nem volt hol es miben. A börtönigazgatóság jredig nem gondoskodott rólunk. Igazán megható emu k a két embernek, Lovácz Bódog hadnagynak és Kummer IsiYthw' k a vh< Ikedésé. A legnehezebb piti muaitrUnm is ot. ülitek mellettem és nem, engedlek e pusztulni. A’cin is tudom, hu ők nem támogattuk vu'na, m l csináltam volna. Mert idősebb barátaim nem tudtak r jtam segíteni. Ök maguk is túszok voltak, s a kényszermunka táborban Hitek. Solu:. ómig élek, e' nem felejtem, hogy ennek a két embernek mit köszönhetek! . . . Hosszú időn át, heteken keresztül semmi nevezetesebb esemény nem j zavarta meg a tyurma csendjét. Lassan, unalmasan múltak el a napok. Egyik úgy, mint a másik. Végre szeptember S-ika meghozna a maga szenzációját. Ezen a napon oly esemény történt, amely mindennyiunk idegeit súlyosan próbára tette. Délután 5 óra volt. li. emeleti folyosónk vasajtaját vaiaki a szokottnál erélyesebbben megzörgette. Á nadziratel rögtön rjtót nyitott, mi pedig, ahányon' csak odafértünk ajtónk rácsozatához rohantunk, hogy megnézzük mi történt. A folyosóra egy vérvörös ingbe öltözött. Iiorihorgus biiseviki lépett, bején a s: pka félre volt csapva, aló,a hosszú hajfürtjeinek a vége kikandikált. A két vállán és a derekán keresztül megszánt-' lá,hatalmi sokasága a. szíjaknak. Oldalán egy hatalmas revolvertáska. Benne egy, óriás revolver. Oly nagy, hogy egy kisclbszerü ágyúnak is beillett volna. Ezt a rettenetes embert, akit én már a cseka pincéjéből ismertem, két.állig felfegyverkezett varos katona kísérte. A katonák a cella ajtók előtt, a folyosón megállt: k, A vörös inges bolseviki kísérve a imdziratéltő, celláról-cellára járt. s a kezében tartott papírlapról neveket olvasón fel. Akt felolvasott, arra úgy fst patt le. mint a karvaly. Gál érőn ragadta, s valósággal kilóditolta a cellából Ki a folyosóra, ahol a két katona ücsörgött. A mi cellánkban csak egy nevet olvasott fel: Ptmow-tn. Még ma is a hideg fut át rajtam, valahányszor erre a jelenetre gondolok. l:z a szerencsétlen Panow 60—65 év körüli magasabb rangú hivatalnok volt. A krasznojarsaki élelmezési központnak-I egyik fötisztviselőie, aki a fehér uraj lom alatt teljesített szolgálatot. Ezt a ' szerencsétlen embert ez a fenevad torkún ragadta és a cehünk előtt ácsorgó két vörös katona karjába lökte. Le nem tudom írni, hogyan hatott ez a jelenet mindannyiunkra. Látni ott a folyosón azokat a szerencsétlen embereket, akiket a ccllából összeszedtek azért, hogy nemsokára végezzenek velük. Lehettek vagy negyvenen—negyvenketten. A Ioly őséről az udvarra vitték őket. ahol lovasok és gyalogos katonák várakoztak rájuk. Ezek kettős kordonnal vették körül a szerencsétleneket. Belül voltak a gyalogosok, kívül a lovasok. így kísérték a csekdba, a halálpincébe, hogy ott az él lolyurnán agyonlőnék őket. Közel nem mertünk az ablakhoz menüi, ne hogy az őr cellánkba lőjjön. De azért felálltunk az asztal és a padok tetejére és tisztes távolságban az ablaktól néztük, hogy kísérik ki őket a tyurmámából. De sok ilyen gyászmenetet láttam a csekától alig néhány száz lépésre lévő nemezüzemük előtt elhaladni, amikor még én is szabad voltam és a városban I dolgoztam. Még ma is előttem vannak, [amint lehorgasztott fejjel szomorúan lépkedtek az uccán, kisérve a sok gyalog és lovas katonától. Borsódzik az ember háta, ha erre a sok kegyetlenségre visszagondol. Másnap, szeptember 9-én ugyanez a j jelenet megismétlődött. Újabb 38 embert szedtek Össze a cellákban. Ezeket is a halálpincébe vitték és őket ott agyonlőtték. Ezek között a szerencsétlenek között [ voltak az én elsőnapi cellatársaim is. A permi tábornok és a lengyel lisztek. Az a lengyel főhadnagy is, aki az első napokban a baloldali szomszédom volt. Vele néhány órával agyonlövetése előtt még beszéltem. Ezt a jelenetet amig élek, soha el nem fogom felejteni. Teljesen az előző napi események hatása alatt, szmoruan, magamba mélyedve, egyedül sétáltam a börtön udvarán. Szeptember 9-ike volt délután. A/\ I. emeletnek a börtönudvarára nyíló ablakánál egyszer csak hangokat hallok. Mintha valaki »Herr Rittmcisicr«-\ kiáltott volna és hozzám szólna. Felnéztem az ;-ólakba. Az én lengyel főhadnagy barátomat pillantottam ott meg. Kabátjának a gallérja fel van hajtva, két keze a zsebében van, a hangja reszket, álig tud beszélni az izgatottságtól. Amikor látta, hogy észre vettem és az ablak alatt megálltam, így szólt hozzám: »Herr Rittmeister! Heute in der Nacht wird men mich erschessen/« Le nem tudom irni, hogyan hatották rám ezek a szavak. Hamarjában azt sem tudtam, mit válaszoljak neki. Alig tudtam idegeimen uralkodni. Végre is igy feleltem neki: »Es ist ja unmöglich! Reden Sie doch nicht!« Majd igy folytatta. Alig értettem meg remegő hangját: »Leider. die Sache ist schon ganz bestimmt. Sveben wurde es mir verlautbart«. . Erre már igazán nem tudtam mit válaszoljak. Minden érőméi) össze kellett szednem, hogy valamit. felelni tudjak. Csak ennyit mondtam neki: »Nein! Es isr unmöglich! Nur Hofuung/« Tovább nem tudtam íoiyutni. Le sem Írhatom, mennyire sajnáltam ez« a szerencsétlen embert. Még egy utolsó búcsút intette nekem, s azután távozott az ablakból. (Befejező közlemény a karácsonyi számunkban). varázsától megfosztott Marx ‘.......‘ ; : Ä Hajlókban jelenik meg Werner Sornbatt »Moderne Kapitalismus« cimii munkáidnak harmadik kötete: »Das Wirtschaftsleben im Zeitalter des Hochkapilallsmus« címmel, amelynek előszavában Sombort Marxszal szemben elfoglalt álláspontját magyarázza. A műnek különös érdekességet kölcsönöz a nagy német közgazdásznak a következő nyilatkozata: ■ Marxról és müveiről szükségesnek tartom pár szóval nyilatkozni annál is inkább, mert »Proletarische Sozialismus« cimü munkám megjelenése után sokak előtt úgy látszott, mintha teljesen ellentétes álláspontot' foglalnék el á zsenivel szemben. Erről annál kevésbbé lehet szó, mert ez a munkám nem akart más lenni, mint folytatása és egy bizonyos tekintetben befejezése Marx müvének. Amilyen éles ellentétben állok Marx világnézetével és mindazzal, amit az emberek ma Összefoglalva marxizmusnak neveznek. árinyira határtalanul csodálom őt, ■mint a kapitalizmus nagy teoretikusát és hisztorikusát — és munkámban ami érték van. mindazt az 6 szellemének köszönhetem. Ez biztosan nem zárja ki azt, hogy véleményem nemcsak egyes eseteknél, hancni a felfogásunk több pontban lényegesen eltérő. ' .. . . _ ____ Rendszereink különbözősége és az eredmények, amelyekhez eljutottunk, szinte szükségszerűen az időszakok különbözőségében rejlik! amelyekben munkáinkat irtuk. Amikor Marx a kapitalizmus elméletével foglalkozni kezdett (az 1840 körüli években) a kapitalizmus uj volt, ő fedezte fel elsőnek és a gondolatok és uj benyomások egész tömege lepték meg. Túlzás nélkül mondva: ahová nézett, uj és hallatlan problémákat látott. Kérdések sokasága várt megoldásra. És Marx legnagyobb talentuma volt, hogy oly nagyszerűen tudott kérdezni. Még ma is az ő kérdéseiből élünk. Zseniális kérdései mutattak utat egy évszázadra a gazdaságtudomány eredményes kutatásainak. Mindazok, akik nem tették magukévá kérdéseit és úgy akarták a gazdaságtudományt fejleszteni, eredménytelen munkába' kezdtek,-ezt ma már. teljes határozottsággal állapíthatjuk meg. Azonban Marx szisztémáját és megállapításait is jobban megértjük, ha ismerjük személyét és azt a kort, amelyben ezt életrehivta. Abban az időben a kapitalizmus káosz volt, egy lehetetlen összevisszaság, amelyről nem lehetett tudni, ml lehet és mi lesz belőle. ö meg tudta látni benne a legpompásabb dolgok keletkezését, a káoszt egy csodálatos világnak tekintette, amely szükséges lépcső egy jobb, ideális társadalom berendezkedéséhez. Számára jó anyag volt a kapitalizmus, amelyből a szebb jövőt épitette fel. Fejlődési teóriájában határvonalakat állított fel, amelyek szerint a fejlődésnek történnie kellett volna. És tényleg az állapotok még annyira rendezetlenek voltak, még anynyi lehetőség volt, hogy nagyon valószínűnek látszott megállapításainak helyessége. Ebből a nézőszögből kell a ritkán előforduló helytelen Ítéleteit: a produktivitás korlátlan emelkedési lehetőségeiről, az üzemeli általános »koncentrációjáról;:, a gazdasági szervezettség összeroppanásáról stb. megítélni, hogy vele szemben igazságosak tudjunk lenni. A kapitalizmusnak meghatározatlan lényege még alkalmas volt Marx kivan-' ságainak keresztülvitelére. Éppen azért, mert Marx a kapitalizmusnak ezt a magas feladatot szánta, hogy belőle azt fejlessze, amire ő vágyott, lelkében szerette a kapitalizmust: nem hangsúlyozható elég erősen, hogy a kapitalista világ lényeges kérdéseiben egy pozitív helyeslő álláspontot foglalt el. Hogyan is tudta volna, hogy saját hasonlatát használjuk, az anyát gyűlölni és megvetni. amikor ez ölében hordozta a várva-várt gyermeket: egy uj, egy jobb világot. Marx tehát teljes egészében kulturoptimista volt. Felfogásából azonban az következett, hogy az egész »tudomány« ily módon praktikus célok megvalósítására volt irányítva: szisztémáját úgy épitette fel, hogy a proletáriátusnak egy hatásos fegyvert adjon a kezébe szabadságharcának kivivására. Ha ezeket a körülményeket figyelembe 'vesszük, megértjük müveinek példátlan varázsát, sőt módunkban van annak tartós hatásait is megfigyelni.
