Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-07 / 306. szám
Tihamér felderült. Segítséget kapott a legválságosabb pillanatban. Elmosolyodott és nem is tagadta a dolgot: — Kisasszony, maga angyal. Talán szárnyakat is hord a blúza alatt. Hiába, ha Ámor forog játékban, nem lehet becsapni a nőket. Talán igen, keresek valakit. A gömbölyű szőke elégedetten és megértőén nevetett: — Igaza van, kérem. A magunkfajta szegény leányoknak úgy sincsen más öröme a világon! Tihamér jónak látta egy kis hizelgéssel egyengetni az utat: — És ha éppen magát keresném? — Oh, akkor már felismert volna. És különben is, én foglalt vagyok. De ha összeveszek a vőlegényemmel, csak egy ilyen kedves urat választok utódul! Szóval, mondja meg őszintén, kit akar megtalálni? — Ma délben egy fiatal, pepitaszoknyás, fehér bluzos leányt láttam kijönni az áruházból... A gömbölyű szőke arcocskája bosszús lett, az orrát egy kissé elfintorította: — Pasztelkék kalapot hordott és barna félcipőt? — Igen... igen... sötétszőke haja és kék szeme vol! — No, az ugyan kár volt ilyen nagyon megnézni! — Miért? — Mert a Mici alighanem a főnök ur babája. Alig egy hete jár ide, senkisem tudja honnan jött. micsoda? Úgy mondják, hogy a főnök ur rokona. Elszegényedett jobb családból való. Hát persze, meg kell indokolni, hogy miféle cimen lóg egész nap a főnöki szobában. És úgy öltözködik, mint egy primadonna. Annak ugyan nem fog elgyürődni a ruhája és az ujjain sem fognak tyúkszemek nőni a varrástól. Még a vak is látja, hogy azt teheti, amit akar. Ez a leány kalandokat keres itt. Csak olyankor jön ki a főnöki irodából, mikor elegáns férfiak jönnek az áruházba a hölgyek társaságában. Ilyenkor egyszerre csak ott terem a próbánál, modellválogatásnál és mo-Forró Pál ______ Lohengrin kisasszony akik az áruházban valamennyien testhez simuló fekete, egybeszabott ruhát hordtak, most mind elegánsan, színes szoknyákban és blúzokban, ajkukon friss ruzszsal, gondosan megfésülve, illatosán libbentek ki az uccára. Az arcuk csupa mosoly, hárman-négyen öszszeverődve hangos viháncolással bukkantak ki a kapun, beleszédültek a városba, az imádott tavaszba, a nagyszerű, langyos estbe. Ez az élet, a fiatalság, a fellélegzés az egész napi szürke unalom és munka után, remények, vágyak kigyuíladása, a vér felmuzsikálása, kacagó remények, megváltó csodák órája. Jöttek a férfiak, arcukon hízelgő mosoly, a levegő megtelt édes zsongással: Pá, pá! Hogy van, drága? No, mi újság? Hová megyünk! Nagyszerű tervem van! És hallatszottak a vidám tervek: Angolpark, cirkusz ... Margitsziget... Budai színkör ... De mégsem rebbentek szét türelmetlen • mohósággal, mint máskor, a leányok valamit súghattak a férfiak fülébe, mert azoknak arcán egyszerre nagy érdeklődés tükröződött és úgy forgatták a fejüket, mintha keresnének valamit. Rólam beszélnek, gondolta Tihamér és .a szive vadul dobogott, az arca pedig égett a kínos izgalomtól. Nem tudta, hogyan álljon, hová rakja a kezét, merre nézzen? Szeretett volna menekülni és majdnem sirós kétségbeeséssel nézett a kapu felé, hogy mikor jön már Mici? Végre!... A szerelmes párok között mozgás támadt, a házfalakhoz simultak, uccasarokra húzódtak és hallatlan izgalommal figyeltek. Tihamér észrevette Micit, aki e pillanatbn lépett ki a kapun, kíváncsian körülnézett és egyenesen a kávéház felé tartott. Tihamér utána sietett és megszólította: Mici bájosan mosolygott. Az arcán elragadóan kedves gödröcskék támadtak és miközben kezecskéjét nyújtotta (hm, valóban feltűnően fehér, ápolt, finom, manikűrözött kéz) kissé zavart vidámsággal kérdezte: — Már majdnem az oldalamat fúrta ki a kíváncsiság, hogy micsoda újságírói ügyben keres engem a szerkesztő ur? Lohengrin kisasszona percig beszélgetni. Boldog lennék, ha záróra után elsétálna a szemközti kávéház előtt. Kezét csókolja Bodzay Tihamér hírlapíró. A szőke elárusitónő olvadozott a gyönyörűségtől. — Nohát — mondotta fejcsóvlva — micsoda ravasz emberek maguk detektívek. És mondja, mindjárt le fogja tartóztatni? — De szó sincs róla. Az effélét a legnagyobb körültekintéssel kell intézni. És kérem kisasszony, nehogy eszébe jusson barátnőivel leselkedni, feltűnést kelteni, mert önt lennék kénytelen felelőssé tenni, ha Mici megneszelne valamit!. . A leány valósággal elsápadt, élénken tiltakozott: — Kérem... fusson ki a szemem, ha egy szót is elárulok valakinek. Hogy is merészelnék! — Jól van kisasszony, megbízom magában. Köszönöm. Tihamér elköszönt, lesietett a lépcsőkön. A pápaszems igazgatónő bosszúsan fordult utána és száraz, rekedtes hangon megkérdezte: — Nem tetszett semmi megfelelőt találni? — Nem, köszönöm, majd elhozom a hölgyet is! — válaszolta Tihamér és kisietett. A dlrektorné megvető tekintettel nézett utána és méltatlankodva fordult a leányokhoz, akik vihogva bújtak össze: — A kisasszonyok, ugylátszik, nemcsak az uccán bonyolítják le randevúikat, hanem az üzletbe is be bocsájtják udvarlóikat. Kénytelen leszek erről az ügyről jelentést tenni f. főnök urnák. A kövér szőke pedig, akit Bimbinek hivtak barátnői, az első szabad percében lerohant a harmadik emeleti“ Olga barátnőjéhez és nagy titoktartási fogadalom mellett elárulta neki: — Micit detektív keresi! A hir villámgyorsan terjedt el. az áruház égett az izgalom lázától, a leányok valósággal fejüket vesztették az óriási szenzáció hallatára. És valamennyien borró Pál úgy találták, hogy ez helyes és az erkölcsi igazság győzött. Mert miért gőgösködik velük ez a szemtelen kis teremtés, aki ilyen nyíltan paktál a főnökkei? Valójában azonban nem is Micire haragudtak annyira, mint inkább azon kárörvendeztek, hogy a mindig fennséges pózban tetszelgő, utált főnök ilyen csúnyán megjárta. Bimbi megleste a pillanatot, mikor a főnök egy előkelő hölgy kiszolgálására személyesen jött ki irodájából és akkor besurrant oda. Nem csalódott. Mici csakugyan ott ült a főnöki szobában es . csokoládéfagylaltot szopogatott. Ez valóságos tettenérés volt. Mici is érezhette ezt, mert kelletlenül, érezhető, elfojtott dühvei kérdezte: — Mit kíván, Bimbi kisasszony? Bimbi legalább fél kilót hizott boldogságában, hogy megint milyen érdekes pletykaanyaggal fog barátnőinek szolgálhatni, de elfojtva ndulatait, gyorsan előszedte Tihamér levelét és átadta Micinek: — Egy nagyon csinos fiatalember volt itt az előbb és azt mondta, adjam át Mici kisasszonynak! — Nekem? — Igen. Délelőtt látta a kisasszonyt és nagyon megtetszett neki. Átnyújtotta a levelet, melyet Mici egy pillantással átfutott és arcán kellemes meglepetés tükröződött vissza. — Bodzay Tihamér! — olvasta az aláírást — oh, hiszen ezt a nevet nagyon jól ismerem. Bimbi gúnyosan jegyezte meg: — Hogyne, hiszen olyan műveltnek tetszik lenni! Persze, itt a főnök urnái ráér az ember olvasni! Mici nem vett tudomást erről a szemtelen meg« jegyzésről. Hidegen biccentett: — Nagyon köszönöm, Bimbi kisasszony! Bimbi sietett vissza az áruházba. Az igazgatónő azonban bármilyen óvatosan is lapított a fai mellett, mégis észrevette és rászólt: i— Már megint traccsolni volt valahol, kisasszony! 20 21
