Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)

1926-11-07 / 306. szám

16. oldal.

BÁCSMEGYE3 NAPLÓ

1926 november 7.

TAMÁS ISTVÁN:

Páris Bonlevardjain

A föld szivén egy ökölnyi daganat: ez Bábel amely a tornyot még el se kezdte építeni, csak nyüzsö ■ érthetetlen szorgalommal és nyakába kapja életét, amint kinőnek a tejfogai.

Az ab okokban kalitka, hőmérő és dal, ó, a kanárinak csak dalolni kell, mig az ember ritkán dalolhat ha vágtat a kenyer után, amely menekül előle mindhalálig.

De fura csuda az ember, Istenem>

keze van, lába van, feje van, esze van,

vágya van és némelyiknek szive is van a pulóverje alatt, ám ez nem veszélyes,

Itt élnek nevetséges rohanásban, hogy nem győzők álmél'<odni;

komoly, felnőtt családapák számolatlan pazarolj :k az éveiket, mig a pénzüket kétszer is utána olvassák és elrejtik a ládafiába!

A föld színén egy ökölnyi daganat: ez Bábel, amelynek keresztmetszete iszonyúbb a hétnapos hullánál is:

a pincében a koldus lakik,

a kapu alatt a csavargó,

az udvarban a cseléd lakik,

a földszinten a tanár lakik,

az emeleten a bankár lakik,

a padláson a festő lakik,

a toronyban a harangozó

és a felhők fölött az Isten lakik, aki

nem tud aludni a szalámis boltok és mozik fényszóróitól

félszázad óta a kedvenc időtöltésük) — schocking-nek tartanák, s épp úgy a faképnél hagynák mint a liiberálizmust, amellyel valaha még jobban össze voltak esketve, szóval: e tehetséges, de keresztény körökben kevésbbé kedvelt emberekkel nem akarnának egy-párton lenni... Igen, igy van. A szegény zsidókat, még ha gazdagok is, nem szeretik azok, akik oly szerencsések, hogy nincsenek egy valláson velük, s nem óhajtanak velük semmit együtt csinálni. (Legfeljebb bankot, mert a pénznek nincs se szaga, se felekezete.)... A filantrópia is gyakoribb jelenség lehetne, ha a zsidók el nem vennék tőle azoknak a kedvét, akiknek kevesebb hozzá a szivük meg a pénzük ... Nem, nem, én nem sajnálom, hogy nem vagyok filantróp. Nem szeretem, ha mosolyognak fölöttem. Jobb. ha én mosolyoghatok az embertársaimon. S erre van alkalmam elég, mert attól tartok, kedves barátom, hogy emberismerő vagyok.

— Alig tudok ezen a téren nagyobbat Önnél, France ur.

— Köszönöm szépen! Azt hiszi, hizeleg ezzel a bókkal? Nagy csapás ez. kérem! Mit gondol? — lelkileg levetkeztetve kell látni a polgártársainkat! Micsoda csontvázak! Amilyen kedves és kellemesen csiklandozó dolog, szép nőket, j ólszabottakat, a meztelenségükben szemlélni, és én, nem tagadom, kedvelem az ily tanulságos látványt (óh, ez egészen ártatlan kedvtelésem miatt hányszor kellett hallanom, hogy buja és kéjelgő természetű immorális élvember vagyok!), épp olyan kínos és lehangoló, ha az embereket erkölcsi nuditásukban vagyunk kénytelenek látni. Hogy nem engedtem őket soha egészen a közelembe férkőzni, s hogy szokásos értelmű barátságot csak kevesekkel kötöttem annak a nyitja ebben a szomorú szemlében rejlik. Óh, nem szép az ember, a legszebb se, ha lehámlik róla az ál- I szenteskedés , az áludvariassá "• és még sokféle konveniencia formaruhája! Fájdalom, többet olvasok ki (s igy több rosszat is) a szemükből meg a lelkűkből mint nem egy irótársam, akár Bourget ur is, aki pedig specialista a pszikológiában és elsősorban lélekanalizisben dolgozik.

— Már látom, hogy a Mester se nem gyűlöli, se nem szereti eléggé az emberkollégáit, hanem egy kicsit megveti őket, ugy-e?

— Jól mondja, egy kicsit. A megvetésem ugyanis megbocsájtással jár. Nem haragszom rájuk, amért olyanok, minőknek valószínűleg lenniök muszáj.

— Igen, Ön megbocsájt nekik azzal a felsőbbséggel, amely mindent megért s igy mindenre talál mentséget vagy legalább magyarázatot. Mégis, mondja, kedves Mester, nem fáj Önnek, hogy ilyformán több rosszat kénytelen fölfödözni az ismerőseiben mint jót?

— Óh, tisztelt barátom, ez az életem legnagyobb fájdalma! De hát én a legszerencsétlenebb flót'ás vagyok, ha nem is a föld kerekségén, legalább a mi uccánkban. Igen kevés oly ismerősre akadtam, akiben tulnyomóak voltak a jótulajdonságok. De ne essünk kétségbe, — azért bizonyosan sok jó ember van a világon, de óh kárhozat, ezek nem kerestek föl a Villa Saidban... Ez mindig rosszul esett nekem, mert az emberiséget általában s a jóembereket — ha még oly kevesen vannak is — különösen sokra becsülöm. Az ismerőseim közül, az igaz, nem szeretek mindenkit; kevés köztük, aki méltó arra, hogy szeressék (ha még oly szeretetreméltó is máskülönben), de az emberiséget, ezt az én nagy családomat fájón szeretem és szívből — sajnálom. Ezen az érzésen alapszik a szocializmusom, amely őszintébb és becsületesebb sok üzletszocialistának a deklamálva hangoztatott társadalmi igazságérzetéfiél. Óik mint tudok búsulni a nagy

családom nyomorúságán s az egyes társadalmi osztályok szerencsétlen helyzetén!

— Tudom, drága Mester. Olvastam a Craimjuebille-jét.

— A mosolyom azért oly keserű, s az iróniám sokszor azért oly szomorú, mert az indignációmat az igazságtalan társadalmi rend fölött másképp ki nem fejezhetem. Elmúlt az idő, amikor Hugo és Sue mértföldhosszuságu regényekben emelték föl tiltakozó szavukat a kitagadottak érdekében, — ma nem regénykötetekkel kell ostromolni a szociálellenes törvényeket és intézményeket (mert ki olvas ma ily hosszulélekzetü Írásokat?), hanem fejezetekkel és argumentumokkal, s nem filippikáknak a frázisaival kell küzdeni egy szebb jövőért, hanem gunnyal-szatirával... Jaurés talán a legjobb barátom volt. Sokat vitatkoztunk, de csak árnyalatokon és minuciák fölött, — a kardinális kérdésekben mindig egy meggyőződésen voltunk. Nagyban és egészben egy-politikára esküdtünk fel, ha ugyan politika volt az az elmélet, amelyet a magunkénak vallottunk. Az ő szocializmusa, antimilitarizmusa. pacifizmusa és háboruiszonya az én programmom is volt Csakhogy én sohase voltam oly harcos természet mint ő, a békének e lelkes katonája. Én nem verekszek, csak irok és nagynéha beszélek. Mint irigyeltem őt (azzal a megtisztelő és hízelgő irigységgel, a mellyel a mintaképünkhöz vagy az ideálunkhoz tekintünk föl, aki oly páratlan mestere volt a szónoklatnak, hogy a legnehezebb elhatározásra is könnyen há tudott birni egy sereg azelőtt revánséhes és harcias embert: a béke szeretetére! A halála súlyos csapás volt rám nézve, de még többet vesztett vele a hazája és az emberiség. A vértanusága nagyon is korád jött s a nyomában nem tisztitó vihar, hanem pusztító orkán támadt ... A gúnyolódó kedvem, amióta e kitűnő testvéremet eltették láb alól, kesernyésebb lett mint a háború előtt vo't. De hát mit tegyünk? Franciaország nem volt hozzá méltó... És én? Én gyakran attól tartok, hogy én meg nem vagyok méltó a hazámhoz . . .

tér? Az ön neve nem hiába hangzik úgy mint a hazájáé. Ugyanazt jelenti, s külföldön az ön nevét jobban ismerik és becsülik, mint bármely más franciáét Itthon pedig a könyveit tizezerszámra fogyasztják a hálás olvasói.

— Igaz, de nem olvassák őket haszonnal ... Az a golyó, amely nemes barátomnak a mellét átfúrta, annak a bizonysága, hogy hiába Írtam.

— Ez már határozott diszkóba, drága Mester, mely rácáfol arra a megnyugvó és derült világnézetre, amellyel nagyszerű könyveinek azok az alakjai gyönyörködtetnek bennünket akiket megszoktunk az Anatole France jól informált szócsöveinek tekinteni.

— Nem én vagyok az egyetlen, akinek a világnézete módosult s a kedélye szomorúbb lett ama históriai esztendő óta, amelyben a világ megbolondult. Különösen mi öregek nagy csalódáson estünk által. Azt hittük, hogy az emberi nem haladása föltartóztathatatlan s hogy évrül-évre tökéletesedik körülöttünk minden, úgy hogy jó szájízzel hagyhatjuk el az életet, amely halálunkig folyton a fejlődés és nemesedés mutatványaival fog nekünk szolgálni. Ehelyett romlást, pusztulást, hanyatlást látunk minden vonalon s nekünk csúnya kaceniammer-rel, kétségbeesve kell sirba szállanunk... Mint szerettem volna akkor élni. amikor még nem volt olyan boldogtalan a világ! Vagy: mi jó lenne akkor támadni föl, amikor megint vidámabb lesz az ember és az élet! A jövőbe nem mnefcülhetek, mert annak a könyve hét pecséttel van lelakatolva, — a múltba sietek hát vissza, amely mindig rendelkezésemre áll. Gondolatban egy régmúlt században pihenek meg, amelyben a csábos-bájos Thais-om szeretett, s egy későbbiben, amikor az abbém okoskodott. Innen az előszeretetem régi könyvek iránt, amelyeket mint bibliofil kedvelek, de mint hálás olvasó is imádok. Mondhatom önnek, az akkori könyvek jobbak és becsületesebbek a maiaknál, amelyek se nem jók, se nem újak. Ha jó emberrel akarok társalogni, a múltnak történetébe

könyvet kívánok olvasni, beleásom magam a klasszikus irodalomba. Komolyan mondom: csak régi könyvekben találok olykor valami újat és meglepőt. Az újak: vieux jeu. S ha produkáltam valami eredetit, azt is, a régieknek köszönhetem. Barátóm. nincs vigasztalóbb, mint egy régi könyv.

_ — Ha szépen van nyomva és ízlésesen kötve.

— És jól megírva.

— Sa nők nem vigasztalják Önt. dicső Mester?

— Nem, de élvezetet még nyújtanak nekem . . . Félre ne értsen és ne gondoljon semmi rosszat, helyesebben: semmi jót. A nő pompás műtárgy és igen használható háztartási cikk, de nem vigasztal. Ha választanom kellene, mit tarthatok meg. a könyvtáramat vagy X. asszonyt, én habozás nélkül az előbbit választanám. A könyveim közt még sok van, amit nem olvastam, mig X. asszony ... De már kissé fáradt vagyok. Legközelebb folytathatjuk a beszélgetésünket.

A Balkán külpolitikája

Chamberlain és Mussolini livornói találkozása óta a beogradi napilapokban mindinkább több aggodalmaskodó hangok hallatszanak. A félhivatalos Samouprava a minap megjelent számában különösen Anglia külpolitikái magatartásán csodálkozik. A Samouprava szerint Anglia a livornói találkozáson hozzájárult ahhoz, hogy Olaszország még nagyobb befolyást gyakoroljon a Balkánon és Olaszország Angliával a balkáni érdekszférák tekintetében is megegyezett. Ezeket a riasztó híreket az angol és olasz hivatalos távirati ügynökségek már többizben megcáfolták, de Beogradban mégis hitelt adnak a híreknek. Olaszország az elmúlt hónapokban barátsági szerződést kötött Romániával. Burov bolgár külügyminiszter szeptember hónapban tett Rómában látogatást.

Olaszországról a diplomácia nyelvjá-, rása szerint azt szokták mondani, hogy Balkán-politikája átvette a volt központi hatalmak politikai hagyományait, Olaszország ma újabb kolóniákat, nj területeket akar megszerezni, hogy gyarapodó lakosságának mesterséges lecsapolását biztosítsa. Az olasz politika utjai ma egy vonalon haladnak a görög külpolitika céljaival és Olaszország támogatja azt a görög törekvést is, amely a kisázsiai területeknek a visszaszerzésére irányul. Olaszország a bagdadi kijárathoz akar eljutni, hogy a fejlődő olasz iparnak uj piacokat szerezzen. Anglia pedig olasz és görög fegyvereké kel akarja biztosítani a mezopotámiai és kisázsiai petrdeumforrásokat Anglia helyzete Kemal francia orientációja következtében Kisázsiában erősen meg-, gyengült és ezért van Angliának szüksége arra. hogy olasz és görög ágyutöltelékkel a megcsorbult kisázsiai presztízst helyreállítsa.

Ebben az uj konstellációban Olasz-, ország Földközi-tengeri hatalma rendi kívül megerősödne. Olaszországot ebben a politikai kérdésben jóakaratai semlegességével támogatná Bulgária és Románia. De kérdés, hogy mit szólna ezekhez az igényekhez az SHS királyság? A SHS királyság politikailag ma a Balkán legerősebb állama.

Bulgária barátságtalan politikája és macedóniai igényei, valamint az olaszok által támogatott aflbán aspirációk könnyen komplikációkhoz vezethetnének. Azok a tárgyalások, amelyek egy balkáni Locarno előkészítését kezdeményezték, zátonyra jutottak. Bulgária, Görögország ma még nem gondol semmiféle békemüre. A balkáni tűzfészek újra kigyulladhat. Jogosan kérdezi a beogradi Samouprava, hogy Anglia miért adja oda magát ehhez a kétszínű politikához? Az SHS királyság már annyiszor tanujelét adta békekészségének, miért nem támogatja Anglia Nincslcs békemunkáját? A bolgár revánsvágy és Görögország munkanélküli menekültjei, akik ma nem az olasz külpolitika intésére váriak, könnyen felfordithatják Középeurópa

— Öh. hogy mondhat ilyet, Mjss-I álmodéra. masamat isa ui