Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-14 / 313. szám
LZ A sratnmel vígan kurjongatott, a fő gajdos tört magyarsággal, sváb dialektussal énekelt, noha pesti fiú volt, de hát a srammel stílusához tartozik a német kiejtés, mivelhogy az első citerások és harmónikások valahonnan Tirolból vagy Bajorországból szakadtak el Budára. A kispolgárok röhögtek, a berúgott férfiak megbökdösték szomszédnöjüket és úgy Micinek tágra nyílt a szeme . . . Forró Pál Micike, itt a fülledt, poros uccán nem is tudnék erről beszélni. De odaát Budán, a Gellérthegy tövében van egy kis kertes vendéglő. Ott leülünk és akkor majd szép csendesen elmondom, hogy miért kellett nekünk kettőnknek ma találkoznunk. V. Bolond a harcsa, mert vizet iszik, Okos az ember, mert spriccerezik! Hulláré-lom, Az erdőnek mélyén hallgat a la, Nem mondja el, ki csókolt alatta! Hulláré-lom! <---— -------------------* Lohengrin kisasszony olyan sablonos, üres, lélektelen élet előtt állottam, mint a többi elkényeztetett gazdag leány. Én pedig a változatosságot, a kalandosat, érdekeset vágytam. Ám ezt a mi köreinkben neveletlenségnek és veszélyes lázadásnak minősitik. Szabad élete és választása, sorsa fölötti rendelkezési joga csak a szegényleánynak van. És igy történt, hogy mikor atyám tönkrement, én nemcsak nem estem kétségbe, hanem ellenkezőleg, egy kicsit örültem is. Amint látja, még elég fiatalon letem szegény, van még időm kiélvezni a szegénység rotmantikáját. De fájdalom, egy nagyon kellemetlen tapasztalatra tettem szert. A szegénységnek ezt a bűbájos romantikáját, ugylátszik, csak mi leányok érezzük, mert a férfiak nem nagyon lelkesednek érte. Pedig én mindig irigykedve gondoltam a kis midinettekre, mikor francia regényeket olvastam, Mourget, Daudet, Capus... és visszaemlékeztem bakíiskorombeli sétákra a boulevardokon és a Luxembourg-kertben... Miért nincs ez igy Pesten is? Miért nézik le a szegény leányokat? Csak gyorslejáratú, kis szerelmi kalandokra méltatják őket és nem veszik észre, mennyi szépség, ujjongás, csodálatos fiatalság virágozhat ki abból a szabadságból, melyet csak a szegény leány élvez, akit nem tart számon senki, nem kell az idejét, Ízlését, mulatságát száz nagyképü ismerős ízléséhez illesztgetni, nem harsogják minduntalan a fülébe, hogy »ez nem illik«, nem idomítják, gyalulják minden gondolatát, mozdulatát, életét, filozófiáját, ízlését az undok pénz zsarnoki parancsai szerint, érzések helyett nem merevítik meg arannyal a lelkét. Én, aki már voltam gazdag, én mondom: csak a szegény élhet igazán emberi életet, mert a gazdag élete a pénzért való örökös remegés! Megőrizni, szaporítani a pénzt, ez a gazdag családfő idegőrlő gondja, csillogtatni a pénzt, szédíteni vele: ez a feleség és a gyermekek nem kevésbbé terhes kötelessége. Mert a gazdagság legfőbb öröme és ingere abban áll, hogy hatalmasok vagyunk és irigyelnek bennünket. Gondoskodni kell tehát az irigyek karáról, a társaságbeliekről, akiket lefőzünk és az élet a kötelező ceremóniák, estélyek, gyűlölt össze______________________Lohengrin kisasszony — Nem szabadott volna megismerkednem magával. De tudja, kiváncsi voltam. Olvastam néhány könyvét és látni akartam a szerzőt. Most hát akár el is válhatunk. Legfeljebb egy autogrammot illik még kérnem! Tihamér megbántva nézett a leányra: — Hogyan? Azt hiszi, hogy már megismert? Mert látta az arcomat, hallotta a szavamat? Hát egy ember csak ennyit jelent magának? Mici legyintett a kezével: — Mi következhetik még? Most udvarolni foá| és később szerelmi ajánlatot tesz. Ennek a kitapasztalásához tiz nap is elegendő volt. Pedig látja, maga iró, hát magának bevallom őszintén, én egy kicsit örültem, amikor a nagybátyám ráfogott a masamódságra. Valami vidám kedves regényre, érdekes kalandra gondoltam... Oh, én nagyon, nagyon szeretnék boldog lenni, nagyon örülni valaminek! A szeme csillogott, a hangja szinte eltikkadt, amint vágyón, rajongva felkiáltott, a fiatal leányok nagy életmegkivánásávaL — Én nem ismerem a várost — folytatta — csak úgy felszínesen fordultam meg itt-ott kísérővel, úri leányhoz illő tartózkodással. De én pajtást keresek, vidám cimborát, akivel együtt szöknénk át budai kis korcsmákba, felrepülnék az Angolpark hulJámvasutján, színházba járnánk, sört innánk a Disznófőnél, elcsolnakáznánk a szentenderei szigetekre és sátorban laknánk vasárnaponként. A hangja elakadt, arcán szomorúság felhőzött és lemondóan intett: — De hát ilyen pajtás nincsen. A férfiaknak sem szivük, sem kedélyük, sem pénzük, sem idejük. Tihamér szembefordult a leánnyal: — És ha én azt mondanám, hogy mindezt elhozom magának? Midnek tágra nyilt a szeme és úgy nézett elcsodálkozva a férfire: — Elhozná? Mindezt nékem adná? De hát miért? Hiszen még nem ismer? r-! Ezt nem olyan egyszerű megmagyarázni, 26 Forró Pál jövetelek, kényszerű mulatságok szakadatlan láncolata lesz, amelynek az év egyetlen napján sincsen szünetje. Minden reggel undorral ébredtem, mert azokra a borzalmas emberekre gondoltam, akikkel aznap okvetlenül találkoznom kellett, mert igy kívánta atyám vagy anyám érdeke, családom társadalmi összeköttetése. Soha nem volt egy szabad délelőttöm vagy délutánom. Legalább kétszáz emberrel tartottunk ismeretséget és ez a kétszáz ember, mint egy kétszázkaru förtelmes polip, mindenhová utánunk nyújtotta szörnyű köpülyeit, szeszélye, kedve szerint rángatott színházba, tenniszpályára, cukrászdába, a Semmeringre, de sohasem akkor, amikor nekem kedvem volt, sohasem oda, ahova én akartam menni, hanem ahová a társaság, ez a gyűlölt csorda összeverődött. Megérti mi az, mikor az ember kissé elnyujtózkodik a kertben a nyugvószéken és lekiáltanak hozzá: Mici, sietni, azonnal itt lesznek Aporék, át kell öltöznöd! Vagy az Operába kell rohanni, mikor unjuk a zenét és a magányt keressük. Férfiak bókjait hallgatni, akikről tudjuk, hogy előzőleg pontos információt szereztek vagyoni álásunkról és akik buta módon azzal szórakoztatnak ' bennünket, hogy eldicsekszenek .azzal, milyen jól mulattak más leányokkal, a szeretőikkel, milyen elmésségekkel fűszerezték bizalmas kirándulásaikat. Hozzánk csak a nagyképűségüket, tűrhetetlen és hazug erkölcsi leckéztetésüket hozzák el. Mindazt, amire rácsábitják, erőszakkal kényszerítik a szegény leányokat, amiről százféle okoskodással, érvvel bizonyítják be nekik, hogy az megengedett dolog és hogy abban semmi sincsen, nékünk megtiltják. Mi a feleséganyag vagyunk, ez annyit jelent, hogy mindazt, ami bennük kedély, azt a másfajta leányokhoz viszik és mindazt, ami savanyu és dohos unalom, kibírhatatlan szertartásszerűség, nálunk teregetik szét. Megértheti tehát, hogy őszinte örömmel üdvözöltem a szegénységet, amelyről azt hittem, hogy a felszabadulást hozza. Csak egyről feledkeztem meg: hogy az emberek túlnyomó része nem Ízlelte meg a gazdagságot, mint én és igy a szegényeknek fogalmuk sincsen arról, 31
