Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-14 / 313. szám
ez s z hátradőlve székén belecsodálkozott az akácok lombjába, melyek a villanylámpák fehér fényében smaragdzöldeknek látszottak. És hosszú, fehér keze, amely a szék karfáján pihent, lassan odakúszott Tihamér kezéhez és hálásan megszorította: — Köszönöm, hogy idehozott! — Valaminek jönnie kellene most — mondotta azután halkan, mintegy maga elé hullatva a szavakat — a fák közül, a fekete hegyoldalból, uj életnek, amely a földbe, házakba, üzletekbe, uccák aszfaltjába befeültetné ezt a sok muzsikát, fiatalságot és nagy ölelkezésben uj, boldog korszaka keletkeznék az emberiségnek! — Mi az, amire vágyik, beszéljen álmairól és reményeiről! — kérlelte Tihamér. Mici kissé szomorúan mosolygott: — Amire vágyom, az most néhány percre megvalósult! — mondotta. — És ennek úgysem lehet folytatása. Az én bajom nem uj és könnyen találhatja pái j.it embermillióknák Szeretnék szeretni friss, jókedvű, kacagó szerelemmel. Remegni valakiért és együtt építeni vele az életet, mindennap elölről és mindennap más színekkel. Tihamér rosszkedvűen dörmögött: — A gazdagság után vágyik. Pénz... kényelem... gondtalan nyujtódzás! Mici szemében újra megvillant az a furcsa, rejtélyes, gúnyos mosoly. — Nem — mondotta — téved, én kiábrándultam a gazdagságból. — Kiábrándult? Hát megizlelte már? Volt valaha gazdag? — Igen. Apám dúsgazdag volt, amig mindene el nem úszott a tőzsdén. És azok a gondtalan évek gyötielmesen egyhangúak és unalmasak voltak. Meg volt előre határozva életem minden pillanata, az angol nevelőnő órája, a zongoramesternő, a délutáni séták, a zsurok, a nyaralás, sőt a fiú is, aki majd feleségül vesz. Olyan gazdag és körülbástyázott voltam, hogy még csak reményem sem lehetett arra, hogy életembe a legkisebb változás is bekövetkezhessen. Éppen Forró Pál ______________________Lohengrin kisasszony kacsintgattak az egyes pikánsabb versszakoknál: — Jól mondja, mi? A vendéglő kertjében virágba borult akácok állottak, édes, átható illatuk áttört az ételek gőzén és fehér virágjaikat behullatták a pörkölt levébe, mintha a tavasz igy akarta volna megmutatni, hogy előtte semmisem szent, mindenhová befurakodik, emberen, ételen, égen és földön csak az ő illata, ereje, mámora teljesedik el. A nők levették fejükről kalapjaikat, megsimogatták égő arcukat és ha érzelmes dalt játszott a zenekar, belenyujtództak a holdas, meleg éjszakába. Mind tortát rendeltek és édességet, izeken, habos fehérségen, sárga és rózsaszín krémeken keresztül a tavaszt habzsolták, forró, nyárba Ívelő álmokat. A Gellérthegy lejtőjén emberek sóhajtoztak a város titokzatos éjszakájába, kiszabadult rabok, aki ide hozták a fák és sziklák közé felhörgő akarásukat, haldokló reményeiket, fáradt, elkinzott szerelmeiket. Itt köszöntötték alázatosan, vérszegényen, rongyolt tüdővel, könnyes elérzékenyüléssel a nagy feltámadást, a füvet, virágokat, fákat, a föld nagyszerű csodáit, melyek beüzentek a városba és hívták őket. Itt a szabadban csillagos égbolt alatt, lampionos kertekben, zeneszó mellett akácoktól bódultán tenni kellett valamit... és ittak nagy, súlyos korsókból, metszett poharakból itták a mámort, feledést, szerelmet, veszett dalokban őrjöngött ki belőlük a maguk siratása, nem élhető Élet duhaj temetése. Itt voltak a pestiek, az üzletekben megfakult, irodákban géppé lélektelenült, bankokban elfásult férfiak, akikben felnyögött a régi frisseségek, gyermekkori nyaralások emléke és megpróbáltak felrázódni mosolygó hangulatban, a tavasszal való édes összeölelkezésben. Csintalanságokat súgtak a nők fülébe legénykedő hetykeséggel és rendeltek, egyre rendeltek, gyűlölték, utálták a pénzt, robotos munkájuk átkozott gyümölcsét, melytől igy akartak megszabadulni. Pénztelenül, szerelmesen, az életnek újra nekilendülőn akartak bolyongani ezen a boldog éjszakán... hogy érzéseiket ne szennyezze semmi, ami szomorú nappalokra emlékeztet. — Milyen szép mindez! — sóhajtotta Mici és __ Lohenprin kísasszong hogy ők boldogok. Ellenkezőleg, felülnek annak a szélhámos játéknak, melyet a gazdagok eléjük kápráztatnak és ez megrontja látásukat, megkeseríti az életüket. Én azt hittem, hogy boldog és elégedett leszek, mert végre megismerem ennek az uj életnek a poézisét és ehelyett minden férfi, aki elém kerül a gazdagságot utánozza torzul, ahelyett, hogy őszinte, vidám, könnyelmű pajtásom akarna lenni! Szegény ördögök, akiknek alig néhány korona húzódik a zsebükben, el akarnak kápráztatni, hazudnak, utálatosak, züllöttek, csak a testemet akarják, óvakodnak szivüket a játékba vinni, cinikusak, durvák és ostobák. Mind szégyenli, takarja szegénységét, holott ez a nincstelenség a kedves, a teljes szabadságot biztositó kincs. Egyik sem érti meg, hogy az anyagiakon felül ezernyi más nagyszerűbb érték van, ami a boldogság biztosítéka. Ez olyan magától értetődő és egyszerű filozófia és senkit nem találtam, aki ezt megértené! Folyt, patakzott belőle a vallomás, az érdekes, lázas megnyilatkozás. Tihamér felizgultan, boldogan hallgatta. És megfogta a leány kezét: — Felajánlom -a barátságomat és szövetségemet. Nem akarunk egymástól semmit, csak a jókedvünket visszük el egymáshoz. Két szabad, független ember, akinek nincsen előítélete, babonája, akik megpróbálnak boldogok lenni. Magának nincsen égető kenyérgondja, a bácsija ellátja a legszükségesebbel. Én sem hágtam még egészen a nyakára atyai örökségemnek. Tekintsük magunkat úgy, mintha az emberi lelket vizsgáló tudósok laboratóriumának két kísérleti nyulacskája lennénk, akiken keresztül azt akarják megállapítani: betöltheti-e egy férfi egy nő fantáziáját teljesen, megvalósithatja-e annyi vágyát, örömét, hogy ne kívánjon annál többet. Bevallom, a boldog embert keresem. Vagy szabatosabban: a boldog nőt. Mert a férfi, akit esetleg művészi becsvágyak, problémák izgatnak, magában hordja az örök kétkedés, a kielégíthetetlen nagy akarások nyugtalanító mérgét. De a nők, akiknek életét túlnyomóan érzések, hangulatok kormányozzák és akik éppen ezért bölcsehbek is, Forró Pál Tihamér érezte, hogy mint önti el arcát újra a pirosság és megint szidta magában az idegességét. — Egy kis interjúról lenne szó... De talán sétáljunk el innen, a kolléganői nagyon is idefigyelnek! Mici nevetett: — Egy kicsit haragszanak reám és persze, egyébként is érdekli őket minden uj ismeretség. De miféle interjúról beszél maga? — A Színházi Újság számára irok egy riportot a pesti masamódokról. És magát, mint a legbájosabbat szeretném megszólaltatni. A leány szemében valami pajkos gúny villant meg, azután megrázta fejét: — Azt hiszem, tévedett. Nem vagyok alkalmas az interjúra, mert én még csak olyan műkedvelő masamód vagyok. Mindössze néhány napja kerültem az áruházba. Tanítónői diplomám van, dehát mihez lehet azzal ma kezdeni? A nagybácsim, aki az áruház főnöke, ajánlotta, hogy tanuljam ki inkább a női divatkonfekciót. Afféle régiszabásu ember az öreg, aki ragaszkodik ahhoz, hogy közlegénységen kezdjem a dolgot, mert amint mondja, ő is kifutógyerek volt és a boltot öntözte, amikor a szakmához került. Egyébként ö a gyámom is, mert nincsenek szüleim. Kénytelen vagyok mindenben a szeszélyéhez alkalmazkodni, hiszen ő tart el és ő ruház. — Még pedig nagyon csinosan és Ízlésesen! — jegyezte meg Tihamér, akinek már előbb'is feltűnt, hogy Mici a délelőtti masamódruha helyett most nagyon Ízléses rózsaszín mousselineruhát hordott. Hát persze, gondolta, könnyű egy ilyen nagy áruházban valami maradékot találni. — Egyébként — folytatta Mici — nem éppen tűrhetetlen a helyzetem, mert hiszen a bolton kívül teljes szabadságot élvezek. Nagybácsim tökéletesen megbízik bennem. Képzelje, azt mondja, hogy én egy komoly, intelligens leány vagyok, aki tudom, hogy mit cselekszem. •— És igaz ez? — Talán! Most például bolondot cselekszem. — Miért? 32 25
