Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-03 / 273. szám
20. oldal. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1926. október 3. A Alakok Mosóné (Az a budai ház, ahol a dicső emlékezetű Martinovics apát élt, aki elvérzett a Vérmezőn. Van itt az udvarban egy szederfa. Valamikor belecsapott a villám, törzsét kettéhasitotta, de a fa csodálatosan életben maradt, kettészakadva is lombokat hajtott s — itt legalább azt mondják — azóta még édesebb gyümölcsöket terem. Legenda. 1926-ban Budán. A mosóné bevezet albérletes szobájába. Lányok, fiák ülnek itt, kicsinyek és nagyok, rokonok, kik mind itt laknak, öszszesen kilencen. Késő este.) ) — Talán mosni kell, nagyságos ur? — Nem, Vargáné. De nem zavarom? — Kérem. Munkából jött? — Onnan. t— Meddig tart ez? — Héttől-hétig. Mindennap? •— Hála Istennek, most mindennap *- Mióta dolgozik? — Tizenhároméves koromtól fogva. Akkor az apám elvált az anyámtól, szolgálni mentem, a grófékhoz, konyhalánynak. Nagyon szerettek. Ott ismerkedtem meg az urammal, lovász volt, iskolalovas, cilinderben lovagolt a gróf után. De elcsaltak bennünket, az uramnak nincs állása. Tetszik tudni, olyan, kihalófélben levő szakma ez az iskolalovaglás. Most este a moziban jegyeket árusít. A gyerekeim szintén keresnek. Ez a két lányom takarítónő. A másik, az nem lakik itt, próbakisasszony. A kisfiam szegény (egy fiút mutat, aki szilvát eszik) nem lát a félszemére, négyéves korában megvakult a vörös-betegségtől, nem is lehet iparra adni, a festékes boltba jár segíteni. Itt ez a legkisebb lányom még iskolás, ha nincs előadása, velem jön és a teknő mellett eljátszódik a babájával. (Most is baba van a kezében.) — Szóval már húsz éve mos? — Több mint húsz éve, mert tizenkilinc éves koromban mentem férjhez. Nem rossz foglalkozás. Mindig mondogatom a gyerekeknek, inkább három hétig mosok, mint három napig vasalok. Öröm az a tisztaság. Csak nem szabad kapkodni. A ruha úgy szép, ha megadják neki a bő vizet. És sok mosóné nem szereti a ruhát. Szereket használ. Én csak lugkövet. Ettől is félnek az asszonyok, pedig nem árt a ruhának, csak a kéznek. —• Mutassa a kezét. — Tessék. (Kezembe veszem a kezét. Érdes, mint egy sebész keze, ki folyton mosdik s vékony, mintha a sok áztatásból már elolvadt volna belőle valami.) — Mossa evés előtt? — Minek? Mindig tiszta. Csak este kell kezelni, glicerinezni. —• Fáradt ilyenkor? — A csavarástól fájnak a csontok. — Mondja csak, nagyon piszkosak vagyunk? — Nem. — Sohase bókoljon. Maga tudja, maga látta Budapest összes szennyesét. — Hát a békében tisztábbak voltak a népek. — És most mikor a legpiszkosabbak? — Télen, a sok füsttől, koromtól. — A szegények? — Vannak kérem nagyházak is, ahol óriási a szutyok. Nem a pénztől függ az. — Hát mitől? — Az érzéstől. Némelyik embernek nincs hozzá érzése. — És mondja — de őszintén — kik tisztábbak: a férfiak, vagy a nők? — Ugyan nagyságos ur. (Mosolyog, szabódik.) Ne tessék ilyent kérdezni. (Hivatalos titok.) — Igen... (Nézem a szobát.) Mit szeretne? Mit szeret? — (Félreérti s megindító egyszerűséggel): A zsebkendőket. — Á, a zsebkendőket. Miért? — Nincs szebb, mint egy zsebkendő.. (Valóságos Urikus, aki a kis műfajt kedveli.) — Télen is? A csipkés, batiszt zsebkendő. Úgy elgyönyörködöm benne, mikor mosom, ha nem is az enyém s a teregetésncl mindig a kötél szélére aggatom, hogy könnyen belehessen rántani a kosárba. Meg a szép ingek. Meg ft .szfejestt tuba- Csak a lepedőket nem nagyon szeretem. (Ez már a nagy műfaj, az epika, a regény.) — Mit olvasott? — A Robinsont. — Verseket is? — Petőfi összes költeményeit. — Melyik tetszett legjobban? — Az »Apostol«. Még sírtam is rajta... (Csak negyvenkétéves, református, komárom-megyel. Kék ruhát visel. Kis konty a feje búbján. Arcán nagy nyugalom. Fülében két halványpiros korálfüggő, amilyent a kislányok viselnek. Hanem ez a szoba. Kilencen együtt, mondom, kilencen. Krisztus Jézus jut eszembe. És künn Jókai. Apját leütötte a hajókötél, anyja mosóné volt...) Kosztolányi Dezső a fiatalember találkozása a tanítóval. És gy megértjük gimnáziumi tanárainkhoz való viszonyunkat. Ezek a férfiak, akik közül sokan még apák sem voltak, pótolják számunkra az apát. Ezért van az, hogyha bármily fiatalok is voltak, mégis utolérhetetlenül érettnek, utólérhetetlenül »felnőtteknek« tűntek előttünk. Orcájuk ruháztuk gyermekéveink minden tekintélytiszteletét, minden várakozását, amelyet előbb apánkkal szemben éreztünk. És később ugyanolyan álláspontra helyezkedtünk velük szemben, mint apáinkkal szemben. A családi életből eredő érzelmi ellentétesség áthárult a tanárokra és tudatalatti beállításunk eredményeképpen velük küzdöttük tovább vérbeli apánkkal folytatott küzdelmet Ha nem vennénk tekintetbe a családi házat és a gyermekszobát tanárainkkal szembeni viselkedésünket, nemcsak lehetetlen volna megérteni, de lehetetlen volna e viselkedés megbocsátása. Szeniai vázlatkönyv 1 • Szentának az uj államalakulás, tehát nyolc év óta, most van hatodik polgármestere, a szentai járásnak tizenötödik főszolgabirája. Pedig bármily bizarrul is hangzik, még mindig lehetne Szárics Géza polgármester és Sztriios Béla főbíró. Szárics megbízható, lojális állampolgár, különben annyi rostálás után nem volna a város kiszélesített tanácsának sem tagja. S te Sztrilfcs jó országgyűlési képviselőnek, jó volna főbírónak is. Mennyi végkielégítést, nyugdijat, ide-oda költözködési pótlékot takarított volna meg a város. Akkor sem volna kevesebb a pótadó. Akkor sem vettek volna el több városi és járási földet. S ha erején felül is dolgozik Cetina, a mostani polgármester és Vucsetics, a jelenlegi főbíró, mihelyt tisztában lesznek a város és járás helyzetével és megismerik a lakosság kívánságait, sérelmeit, jön helyikbe a hetedik polgármester, a tizenhatodik főbíró. Nem mozdult annyi lomb a birnami erdőből, mint ahány deputáció és ellendeputáció járkál a tisztviselők le- és felváltására. S nincs az a belgyógyász, aki jobban ajánlaná betegeinek, mint ahogy ä monstre küldöttségek raja ajánlja a belügyminisztériumban a tisztviselőknek a légváltozást. 2. Pártok, felekezetek, egyletek Szentán nem egymás ellen harcolnak, hanem önönmagukat tépik belső viszályaikkal. Dr. Ludaics, a radikális párt elnöke, nagyon szívesen invitálja ki a párt- . ból Sztrilicset, Sztrilics szerint viszont a Jovanovics pártbeliek az igazi radikálisok. A Davidovits pártban minden héten elismerik, vagy megsemmisítik dr. BeleszWn, vagy Kerepesy elnökségét. Csak logaritmussal lehetne kiszámítani hogy például ezen a héten kettőjük közül ki az elnök. A katolikus hitközségben dr. Keczeli és Kerepesy képviselősége miatt folyik a kultúrharc. A zsidó hitközségben legalább életbevágóan fontos probléma miatt háborúskodnak. Balbates Izsák , vagy Mdacsek Aladár legyen e a tiz év múlva felépülő kullturház könyvtárosa? A. magyar pártban szundikálva is harcol a két párttöredék; az egyik frakció még tiz, a másik még húsz évig akar pihenni a nyolc évi nyugalom után. A Szenta—tornyospusztai Gazdakörben is nagyon puskaporos volt a hangulat az elnökök közt. Ezen az egy helyen oldották meg legesztetikusabban az elnökválságot; Egyszerűen kidobták a körből a diszelnököt. 3. Szentán majdnem mindennapra esik egy-egy pofozkodás. Ha Amálkát Charleston köziben nem adja át táncosa Ritter urnák, azért olyan flemmet kap, hogy az megér legalább nyolc napi fogházat. Már a választottbiróság ítélethirdetésébe is belecsattant egy-két Klepp. A jazzband is játszott miár... ütemesen. A családi egyensúly megbontóját kalapelvevéssel büntetik, nyaklevessel jutalmazzák. Úgy, hogy ezt a szép közmondást: Hódié mihi, eras tibi, Szentán így fordítják magyarra: Ma nekem, holnap neked verés. Latinra pedig: Hódié mihi. írás tibí. A gimnazista lélektana Irta: Freud professzor Freud professzornak ez az értekezése a bécsi psziehoanalitikai könyvkiadó vállalat legközelebb piacra kerülő almanachjában fog megjelenni. Tiz évvel ezelőtt még voltak pillanataim, amikor ismét fiatalnak tudtam érezni magamat. Nagy szürke szakállal és a polgári exisztencia sok terhe alatt görnyedve a szülőváros uccáin kóboroltam és hirtelen szembejött egy tiszteletreméltó öreg ur, aki előtt majdnem alázatosan került le a kalap a fejemről, mert valami hirtelen kelt érzés a gimnáziumi évek régi tanárját vélte felismerni a szembejöttben. De azután megálltam és elgondolkodva pillantottam utána. Vájjon tényleg ő-e az, vagy csak valaki, aki a megtévesztésig hasonlít reá? Hiszen milyen fiatalos a járása, mozgása és milyen öreg lettem én! Vájjon milyen öreg lehet ma? Vájjon lehetséges-e, hogy azok a férfiak, akik egykoron a »felnőttséget« képviselték szemükben, csak ilyen kevéssel voltak öregebbek minálunk? A jelen mintha felhőbe burkolózott volna, az emlékezés rejtett sarkaiból életre támadtak az ifjúság évei, az évek 10-től 18-ig, a sejtelmek és a tévelygések évei. Azok az esztendők, amelyek telve voltak fájdalmas csalódással és boldogító sikerekkel, melyekben először tárult fel előttem egy letűnt kulturvilág. amelyből később az élet komoly küzdelmeiben annyi vigasztalás sugárzott felém. Felébredtek az évek, amikor először találkozott az ember a tudományokkal, amelyek között — úgy vélte — szabódon választhat és ettől a választástól függ, hogy melyiknek fogja áldozni bizonyára »felbecsülhetetlen értékű« szolgálatait. Azt hiszem, jól emlékszem, hogy én esetemben mindezeket az éveket holmi sajátságos sejtelem szőtte-át, amely először halvány volt és felismerhetetlen, mig végül érettségi dolgozatomban szavakká formálódott — ez a sejtelem azt parancsolta, hogy későbbi életemben hozzájáruljak az emberi tudás fejlődéséhez. Azután orvos lettem, vagyis inkább pszichológus és megteremthettem egy uj lélektani tudományt, az úgynevezett pszichoanalízist, mely jelenleg a közeli és távoli országokat egyaránt foglalkoztatja, tudósoknak és orvosoknak szolgáltat problémákat, hol dicséretet, hol kárhoztatást arat. Persze, legkevésbé saját hazámban foglalkoznak vele. Mint pszichoanalitikus, érdeklődésem természetesen inkább az érzelmi, mint az értelmi jelenségek felé fordult s jobban énekel a tudatalatti, mint a tudatos lelki élet Hajdani gimnáziumi professzorommal való találkozásom áhitatos hangulata uj vallomásra késztet. Ma már nem tudom, mi vonzott bennünket jobban, mi volt jelentősebb számunkra az iskolában: az előadott tudományokkal való foglalkozás, vagy tanítóink egyénisége? Annyi bizonyos, hogy mindnyájunkból tanáraink felé egy soha nem nyugvó tudatalatti áram zuhogott és a tudományokhoz vezető ut sokunk számára csak a tanár személyén keresztül vezetett. Egynéhányan megakadtak ezen az utón és egynémelyikünk számára — miért ne valljuk be — ezért örökre zárva maradt az ut. Küzdöttünk tanáraink szeretetéért vagy elfordultunk tőlük, rokonszenveket és ellenszenveket képzeltünk beléjük, amelyek talán nem is léteztek, tanulmányoz» tűk a jellemüket és a jellemükön keresztül fejlesztettük — vagy rontottuk — saját egyéniségünket. Tanáraink felébresztették bennünk a forrongó ellenálás legerősebb érzelmeit, majd rákényszeritettek a teljes behódolásra. Mohón für» kiestünk apró-gyengéik «tán és büszkék voltunk nagy előnyeikre, a tudásukra, az igazságosságukra. Alapjában véve azonban — ha csak erre módot adtak — nagyon szerettük őket, de nem tudom, hogy ezt valamennyi tanárunk észrevette-e? Tagadhatatlan, hogy állásfoglalásunk velük szemben egészen különös volt. Olyan különös, hogy talán egy kicsit kellemetlen is lehetett számukra. Egyaránt készek voltunk gyűlölni és szeretni őket A psiziehoanalizis megtanított bennünket arra, hogy érzéseink iránya más egyéniségekkel szemben már nagyon korán érik meg bennünk. A gyermekkor első hat évében már megrögzödnek a hozzánk hasonló nemtiekhez és a másnemüekhez való viszonyunk módjai és e viszony megnyilvánulási formái. Az ember ettől kezdve fejlesztheti vagy más irányba terelheti ezeket az adottságokat, de többé ki nem küszöbölheti őket. A szülők és a testvérek azok a személyek, akikhez kiltörüllhetetlenül hozzáfüződüek ezek a képzetek. Mindazok az emberek, akiket a későbbi években ismer meg, csak pótolják lelkivilágunknak első tárgyait és az apa, az anya, testvérek ösképzetét. Életünk későbbi ismeretségei már egy érzelmi örökségkomplexumot vesznek át és szimpátiákra, vagy antipátiákra találnak, a melyeknek feSdézésében semmi részük sincs. Minden későbbi barátkozás vagy szerelem tulajdonképen az első példákból maradó emléknyomok alapján fejlődik. Az emlékezetben elmosódott gyermekkor képzeteiből azonban mindörökre a legfontosabb marad az ifjú és a férfi számára az apa képzete. Az apához való viszonylatot az a természetszerű ellentétes világ jellemzi, mely legmegragadóbb kifejezését az Ödipus királyról szóló mítoszban nyerte el. A fiugyerek kénytelen szeretni apját és csodálni benne a legerősebb, a legjobb, a legbölcsebb teremtményt, hiszen a kora gyermekség lelkivilágának Isten alakja sem más, mint az apa képének felfokozása. De cskahamar az érzelmi viszonylatoknak másik oldala is megnyilvánul. Az apa ekkor már mint a saját ösztönéletnek döntőhatalmu megzavarok lép fel mint az a példakép, a melyet már nemcsak utánozni, hanem megsemmisíteni is akarunk, hogy a helyét mi magunk foglalhassuk el. Az apa iránti gyengéd és ellenséges érzelmek az egész életen át egyforma erővel élnek az emberben, anélkül, hogy az egyik érzés a másikat valaha is megsemmisíthetné. Az érzelmeknek ebben az egymásmellettiségéből ered lelkivilágunknak az ellentétessége, amelyet érzelmi ambivalenciának, kétértéküségnek nevezünk. A gyermekkor későbbi felében az apához való viszony, melynek hatalmas jelentőségét alig tudjuk elképzelni, fontos változáson esik át. A fiú gyermekszobája ablakából a realitások világába pillant és olyan felfedezésekre kénytelen ráeszmélni, amelyek az apa iránti ősi hódolatot aláássák és hozzájárulnak ettől az első ideáltól való megszabaduláshoz. És mikor a fiú úgy találja, hogy apja már nem a leghatalmasabb, nem a legbölcsebb és nem a leggazdagabb, felébred benne az elégedetlenség s megtanulja, hogy -bírálja és a szociális ranglétrába beossza apját. És az apa nagyon gyakran súlyosan lakói azért a csalódásért, amelyet akaratlanul gyermekének okozott Az uj generációknak minden reményteljessége, dp egyben visszataszító volta is az apjától való elszakadáson alapszik. A fejlődésnek ebbe a fázisába esik
