Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)

1926-10-03 / 273. szám

la oldal.

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

1926. október 3.

„Európa fegyverben"

Megjelent Poincaré diplomáciai titkokat leleplező memoárjának harmadik kötete

Közvetlen miniszterelnöki kinevezése előtt fejezte be Poincaré nagy memoárgyűjteményének — amelynek Franciaország szolgálatában« címet adott — harmadik kötetét s az uj kötet Plon kiadásában már meg is jelent a könyvpiacon, ahol azzal a nagy érdeklődéssel fogadták, amellyel az első két kötetet.

Poincaré nagy államférfiul « ügyvédi, főleg védőügyvédi kvalitásait ma már senki sem v-onja kétségbe s kétségtelen az is, hogy az ő személyisége azok közé tartozik, akiknek legfontosabb szerepük volt a XX. század első két tizede európai történelmében.

E memoárok is kétségtelenül elsősorban azzal a célzattal készültek, hogy igazolják a történelem s a közvélemény előtt szerzőjüknek jóhiszeműségét s a béke fenntartásának érdekében kifejtett fáradozásait.

A memoárok harmadik kötete az 1913. év eseményeit tárgyalja, amikor Poincaré már köztársasági elnök s véget ért a balkáni háború, amelynek az a veszedelmes következménye mutatkozott az európai béke fentartásának szempontjából, hogy Ausztriának presz-\ tizse abból csökkenten került ki. így j Ausztriára kellett elsősorban figyelemmel lennem — írja Poincaré —. Izvol- j szkij ellen is sokat kellett küzdenie Poincarénak, mert veszélyeket rejtettek magukban a balkáni háború eredményei I Oroszország szempontjából is, miután ! attól lehetett tartani — Írja Poincaré — j hogy Oroszország erőteljesebb akciót fog indítani a Balkánnak saját képére; való formálása érdekében, ami megint | az általános európai békét veszélyeztet-! hetné.

Lássuk csak, mit ir azonban Poincaré j Izvolszkijról?

Mint az eddigi kötetekben is, a legantipátikusabb hangon emlékszik meg a cári orosz nagykövetről —■ hogy őszinte vagy nem, azt csak Poincaré maga tudná megmondani — azt írja róla, hogy Mayer és Schoen német követekkel sokkal gyakrabban tudott egyetértést teremteni s normálisabb körülmények ; között tárgyalhatott velük, mint az érzékeny és hiú Izvolszkijjel.

Előkészítő intézkedések háború esetére. Ez is egyik fontos passzusa az emlékiratnak, bár, Poincaré szerint, köztársasági elnökké való megválasztása óta — amellyel mindenki elégedett volt, mint írja — csupán egy törekvés hatotta át minden ténykedését és ez a béke fentartása volt.

Lássuk, hogyan festettek a gyakorlatban e törekvések megvalósításai.

A Poincaré által kinevezett első kormány megbukott a választói reformon, de az uj Barthou-'korm&ny megvalósította' elnökségének egyik legfontosabb vívmányát, a katonai szolgálatnak három évre való felemeléséi, mert — si vis pacem, para bellum — mondhatta volna Poinccaré.

Az előkészítő intézkedések szisztémájába — Poincaré szerint mindig a béke fentartása érdekében — beletartozott a Spanyolországgal való viszony rendezése.

Elnöki minőségében tehát látogatást tett Pichon külügyminiszter kíséretében a spanyol királyi udvarnál — ez a könyv legérdekesebb - s legizgalmasabb része — s két napig tartó tárgyalás után, amelyen ő, Alfonz spanyol király, Pichon külügyminiszter és Romanones gróf akkori spanyol miniszterelnök vett részt — mint írja — »tisztába jött« a spanyol királlyal.

— Határozotan kötelezem magam a semlegességre egy európai konflagráció esetén — mondotta XIII. Alfonz Poincarénak — nincs ok arra, hogy Franciaország egy hátbaatámadástól tartson.

— Sőt Alfonz még tovább is ment —

Írja Poincaré — kilátásba helyezte, hogy háború estén esetleg beleegyezik abba, hogy a XI X-ik_f randa hadtest Spanyol- j országon keresztül vonuljon át rendeltetési helyére. Hogy honnan s hová — erről Poincaré nem nyilatkozik. I

S mindeme tárgyalások a béke fentartása s megőrzése érdekében...

Mint ismeretes, XIII. Alfonz egy év múlva megtartotta ígéretét. Spanyolország semleges maradt a nagy háború alatt, de a XIX. hadtest átvonulásából, ismeretlen célok felé, semmi sem lett...

De közben a németek közeledtek Franciaországhoz ebben az eseményektől terhes 1913-ik évben s Poincaré jónak látja megmagyarázni, ki és mi akadályozta meg e közeledési tervek megvalsóulását. Gondolhatja mindenki, hogy nem ő.

A Charles René-féle akcióról van szó. amelyet ez a német követségi tanácsos a francia kormánnyal kezdett félhivatalos és bizalmas tárgyalások keretében akart megvalósítani. Ekkor még anna számítottak, hogy Franciaország és Németország őszintén kibékülnek. Franciaország véglegesen lemond Elzász-Lotharingiáról —• ha a német kormány tökéletes autonómiát biztosit e hét tartománynak. (Locarno 1913-ban!)

Poiíncaré szerint a francia kormány komolyan tárgyalt erről a tervről, ellenben azt a maga büszke modorával Kiderlen-Wächter, német külügyi államtitkár hiúsította meg, aki az autonom Elzász-Lotharingiáról s igy a valódi francia-német megbékülésrőV hallani sem akart — s leintette Charles Renét.

íme, a németekkel nem lehetett valódi megbékülésről s közeledésről tárgyalni — konkludál könyve végén Poincairé — s ez eseményeknek igy háborúra kellett vezetni.

A nagy háborúról szól majd a negyedik kötet. Hogy ez mikor jelenik meg, az attól függ, meddig marad Poincaré miniszterelnök. Egyelőre megint történelemcsináJásal fotglalkozik, hogy utólag ezt könyveiben kénye szerint magyarázhassa.

dr. Gölner Aladár

TERE-FERE

— nm*—

Arséne Lupin — meghalt. Meghalt, tehát csakugyan élt, Leblanc regényeinek a hőse?

— Nem, nem élt soha, de élt egy em; bér, aki az ő nevét viselte és aki a re- I gényirót annak idején arra ihlette, hogy I készülő munkájának hősét ő róla nej vezhesse el.

Arséne Lupin közhivatalnok volt, a párisi városháza egyik alkalmazottja. Sohasem törekedett az első helyre, de mindig- tanujelét adta kötelességérzetének. Nevét halála után bizonyára csak családtagjai, barátiai emlegették volna, De a véletlen folytán neve most világhíres, nyilván túl is éli őt sok évtizeddel.

Ez a név körülbelül húsz évvel ezelőtt óriási betűkkel ott ékeskedett a városi választást elrendelő falragaszokon, mikor a még fiatal regényíró sétálgatott Páris uccáin s egy jó nevét keresett megírandó regény hősének.

Tudnivaló, hogy a nagy Balzac is igy járt el. Minekelőtte elkeresztelte volna alakjait, a' városi cégtáblákat nézegette, hogy olyan neveket leljen, melyek összhangban állanak alakjainak jellemével. 0

Maurice Leblanc a becsületes, derék közhivatalnok nevét alkalmasnak találta arra, hogy rokonszenves, lovagias kalandorának adja. Ez többet beszéltetett magáról Mint Shrelock Holmes, az agyafúrt, merész műkedvelő detektív, ki játszi könnyedséggel bogozza szét, a bűnügyek összegubancolt szálait. Arséne Lupin vele ellentétben az úri rabló, ki a legveszedelmesebb csapdákból menekül meg elmésen, kedvesen sérti a törvényeket, úgyhogy az olvasóban rokonszenvet kelt. Iparlovag, de lovag is.

Kalandjai ma már tizenkét kötetre rúgnak, de Írója, ki a lélektani regényt művelte valaha,sohasem ontotta a könyveket. Passy villájában, messze Páris lármájától nyugodtan dolgozott, csak akkor irt, amikor múzsája parancsolta. Leblanc, kinek húga — Georgette — Maeterlinck-színházának egyik kiemelkedő tagja volt, ezt rz alakját színre is vitte a kitűnő megszemélyesítőt talált számára’ Brulé személyében. ,

Ez a szinész karcsú, fiatalos, noha haja má. deresedik, szikár, sápadt, hangja behízelgő és tekintete bűvölő. Ha frakkot ölt és az úri rabló fekete köpenyét,, oly megnyerő külsejű, hogy a nézőtéren lévő hölgyek szívesen rábíznák gyémánt fülbevalóikat és nyakéküket.

A színdarabot többször végignézte az eredeti Arséne Lupin is és szívesen tapsolt neki. Nem haragudott, hogy nevét egy úri betyár bitorolja. Hiszen az többre vitte, mint ő, a szerény városi alkalmazott.

*

Nueville, egy drámairó és egy esőköpeny. Alfredo Testoni, a bolognai szindarabiró most megjelent emlékirataiaiban kedves történeteket mesél el a

régi olasz színészekről. Az egyik a nagy Novellira vonatkozik.

— Egy napon — írja Testoni — ajánlott levelet kapok Novellitől, melyben arra kér, ránduljak át Velencébe darabom bemutatójára, egyúttal útiköltségül száz lírát küld. Azonnal vonatra ültem s bőröndömmel kezemben a Goldoni-színház színpadára siettem. Karomon vadonatúj esőköpenyemet tartogattam. Észrevettem, hogy az esőid

I peny szemet szúrt mindenkinek. A prójba után Novelli azt indítványozta, hogy próbáljuk ki, vájjon jó-e az esőköpeny. Ö azt állította, hogy nem áll ellen a víznek, én pedig kijelentettem, hogy egy búvárruhánál is többet ér. Öt lírába fogadtunk. A színészek, Novellivel együtt, fölmentek első emeleti lakásunkba, én lenn maradtam az uccán, vitás esőköpenyembe burkolózva. Egy adott jelre az összes ablakokból megindult a zápor, a színészek kancsókból öntötték rám a vizet. Novelli egy óriási mosdótálból, de száraz maradtam, mint a puskapor. Diadalmasan tértem haza,

! egy székre teregettem esőköpenyemet, mely megmentett a megfulladástól. Nem hiába fizettem érte negyvenöt lírát. Másnap Velencében eső szemerkélt, bolodgan néztem, tudván, hogy itt az esőköpenyem. De éjszaka a fullasztó hőségben úgy összeszáradt, úgy odaragadt a székhez, hogy csak cafatokban tudtam letépdesni. Mit tehettem? Novelli s a többi szinész nem kis örömére esernyőt vettem, azon az öt lírán, melyet az esőköpenyemmel nyertem.

Manapság már nincsenek sem ilyen vidám szindarabirók, sem ilyen vidám színészek.

*■

A gyorsaság múzsája. A Comedia körkérdést intézett a jelenkori írókhoz, hogy a tudomány, uj, nagy fölfedezései mennyiben befolyásolják a mai irodalmat. Marcel Prévost erre igy felelt:

— Apáink jármüvei eltűntek, nem jár többé a régi hintó, mely oly alkalmas volt a szerelmes vallomások megtételére. Mi csak száguldozunk a maii élet ütemét a gyorsaság diktálja. Ez a gyorsaság megváltoztatta a regény szerkezetét, formáját, anyagát. Pierre Benoit egyik regényében az autó legendás lénnyé változik. D’Annunzio regényében repülőgép a főszereplő. »Az Apokalipsis négy lovagjában« a főhős egy német hajó, mely a háború előestéjén elhagyja a newyorki kikötőt. A nagy, nemzetközi vonatok a mai regényíró számára megannyi forrásai az ihletnek. Akarnak egy kézzelfogható példát? Emlékszem Maupassant egy elbeszélésére: a tiszt, aki egy helyőrségi városban parancsnokol s egy ottani polgár feleségét szereti, hogy a férjet távoltartsa, egyszerűen becsukatja a városka kapuit. Képzeljük el azonban ma ezt a kalandot, mikor már vége a kocsik és vitorlások korának, micsoda lázas ütemben kellene haladnia ennek az elbeszélésnek, micsoda aeroplánokkal kellene megközelite{nie a szerelmesnek a kedvesét. A vág-I tatás ez üteme jelképe modern életünk-J nek. Az irodalom Einstein törvényeinek ! engedelmeskedik.

Próbaházasság és biztositás a válás

elíen. Karin Michaelis, a dán írónő, ki annakidején könyvet irt a veszedelmes életkorról, melyet Balzac-cal szemben, aki még harmincéves korhatárt emleget, a huszadik század igényének megfelelőleg az ötven évig tolt ki, most már túl a veszedelmes életkoron előadást tartott Berlinben a házasság legégetőbb kérdéseiről.

— Az álszemérem — mondotta — a háború előtt mindenütt sokkal inkább uralkodott, mint ma. Angiidban nem volt szabad kimondani jobb társaságokban ezt a szót: nadrág. Dániáb'an pedig illetlenség volt emlegetni a hálóinget.

A dán írónő azt követeli, hogy minden nő szabadon rendelkezhessék önmagával. Minthogy pedig a rossz házasságok abból származnak, hogy a házasfelek unem ismerik egymást, próbát, házasságot ajánl három hétre.

Másrészt sürgeti a válás ellen való biztosítást, melynek az lenne a formája, hogy a házasfelek bizonyos ideig kötelességszerüen befizessenek megfelelő illetékeket. Ha nem válnak el, az összeget visszakapják, húsz év múlva; Ez a biztosíték egyenlőséget teremtene a nemek között. Ha a nőnek nincs vagyona, vagy foglalkozása, koldulni kénytelen attól a férfitől, akitől elválik. Ez megalázó.

Másik megoldás lenne az, hogy minden nő válasszon magának egy foglalkozási ágat s igy biztosítsa függetlenségét. Karin Michaelis bevallja, hogy ő ezekhez a nőkhöz tartozik, de nézete szerint a nő nem a munkára született. Igaz hivatása az, hogy megszépítse az életet, hogy hozzájáruljon az emberiség szellemi és művészi fejlődéséhez.

*

Az utolsó orosz költő. Tavaly halt meg Leningradban Jessenin Szergiusz, akit a mai oroszok az »utolsó orosz költőnek« neveznek, talán azért, mert a régi cári uralom s a forradalom tragikus átmeneti alakja volt s millió és millió ember kétségbeesésének adott hangot. Annak idején, mikor Isidora Duncan iránt szerelemre lobbant s Párisba is elment utána, sokat írtak róla az újságok.

1895-ben született egy vidéki paraszt házaspártól, zárdában nevelkedett, a vallás titokzatos levegőjében. Majd felkerült Szentpétervárra az egyetemre. 1916-ban a cárné elé vezették, aki megkérte, hogy szavalja el néhány versét. A cárné el volt ragadtatva tőlük, de azt mondta, hogy nagyon szomorúak.

Erre az ifjú költő igy válaszolt:

— Oroszország is szép és szomorú.

Gyűlölte a várost, de nem tudott falun élni. A cári uralom börtönbe vetette őt, mert költeményeit a cárhoz címezte, viszont a bolsevikok sem szerették, mert megvetette a pártfegyelmet s a forradalomnak csak regényes színeit énekelte meg.

Verseiben visszatükröződik a pusztulás minden rémülete. Leírja a felperzselt falvakat, a gazdátlan lakóházakat, a kihalt tanyákat. Miután a bolsevikok földulták egész Oroszországot visszatért falujába, de itt se találta meg nyugalmát. Leningradba utazott s egy szállóban vett magának nyomorúságos szobát.

Utolsó versét, minthogy nem volt tintára való pénze, tulajdon vérével irta egy barátjának:

— Isten veled barátom. Ebben az életben meghalni nem: valami uj dolog, de élni sem valami uj dolog.

Aztán a börtön je szíjával fölakasztotta magát. Több nap múltán akadtak rá holttestére. Dús szőke fürtje egészen szürke volt már a portól s a cigaretta hamujától . . .

Veszek I

P é c s—B arcs i-kö tvény t

osztrák Schillingért Öt# darabonként.

Veszek továbbá legmagasabb áron mindennemű záloglevelei, vasú i kötvényt és coűpont.

BankkommlssloiiBnescliatl G, Gilléri Wien I.-Wappllnger tr. .Tel. 0Í-1-8B. Tel. Adr. „Gellerieo“.