Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-03 / 273. szám
1926. október 3. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 15. oldal A revanche alkonya Irta: Dr. Seltmann Rezső A nagy világfergeteg, amely több, mint félévezerdes dynastiák fejéről ütötte le a koronát s amely a csataverő hősöket az ész világánál sokszor a közönségesség meztelenségében mutatta be: mindenről leszedte a leplet, ami nem őszinte. Uj eszmék látnak napvilágot s a régiek lomtárba kerülnek, vagy pedig átformálódnak, átértéklődnek. Az utat, amely az ui gondolatok diadalát jelenti, nem járják gyors és modern közlekedési eszközök, de a béke utján való haladást többé feltartóztatni nem lehe, ez bebizonyosodot újból, Locarno után Thoiryban, ahol az Alpok magaslatán a két vezető államférfiu a békés egyetértésben élő kontinens horizontjait láthatta kibontakozni. Csupán egy kórokozó bacillus volt eddig is és maradt meg minden államban, megérve a teljes kiirtásra: a szélső nacionalizmus, az üvöltő patriotizmus, az internacionalis ébredés, melyet hol igy, hol fascizmusnak, hol »Union nacional«-nak, hol irredentizmusnak neveznek s melynek értelme mindenütt ugyanaz s fedi egy újonnan alkalmazható társadalom — pathologiai műszónak, a »patriotitís«-nek fogalmát. Ennek alapja kétségtelenül az emberekbe belénevelt és magukba szuggerált revancheeszme. A háborút megelőző békeidőben, mely tulajdonképen céltudatos előkészítése és megszervezése volt a bekövetkező néptragédiának, sehol ezt a revanche-eszmét tudatosabban belé nem nevelték az emberekbe, mint Franciaországban. Ott, egy ma már öregedő generáció abban a gondolatban lett felnevelve. Hiszen csak kezünkbe kell venni a világszerte elterjedt »Tour de la France« c. francia tankönyvet, melyet a legtöbb franciául tanuló gyermek használt egykor s amelylyel a francia könyvpiac elárasztotta az egész világot. Itt láthatjuk, hogy a kis francia gyermek szellemét mily csodálatosan és müvisziesen állították a revanche-gondolatával. Két francia nebulóval utaztatja át gyalog a szerző az egész Franciaországot s nemcsak a mini den müveit embernek kötelező hazaszeretet — mely sehol nem jogosabb, mint épen Franciaországban — hanem a németek elleni izzó gyűlölet, mely megbocsátást és határt nem ismer, szinte beleszuggerálja abba az ifjúságba, mely ennek a veszedelmes eszmének a következményeikép ma Iperntől Verdunig a korai sírban porlad. Ezt a veszedelmes gondolatot senki szivósabban és nyakasabban nem hordta magán, mint Raymond Poincaré, a háborús elnök és a mai miniszterelnök. Poincaré a bölcsőben magával hozta a revanche rémes, de nála feltétlenül őszinte gondolatát. Bölcsője egész közel ringott ahoz a faluhoz, Domrémyhez, ahol az Orleansi szűz, Jeanne d’Arc született és nevelkedett s ahol ennek házát máig mutogatják. Poincaré lorrainei, ami a francia Lotharingiához való közvetlen közelséget jelenti, valamint azt, hogy sehol nagyobb mértékben nem hódított a németek elleni gyűlölet, mint épen itt ezen a franciáknak szent vidéken. Kis gyermek volt akkor, midőn a szomszédos Lotharingiát a néme'ek esztelenül elfoglalták, nem látva annak irtózatos következményeit Poincaré egész életén át kitartott a revanche mellett hűségesen, nem törődve azzal, hogy abból a háború utáni Franciaországnak többé haszna már nem lehet csupán kára, mert európai konfíagrációra vezethet. Még az a Poincaré, aki 1924-ben miniszterelnök volt. az szintén a revanche kérlelt hetetlen államférfia volt, de a mai vájjon az-e még mindig? Erre a kérdésre a közeli jövőben magának Poincarénak kell megadni a kézzelfogható választ, de mielőtt az még elhangoznék, már is köztudomású az egész világon, hogy a mai, öreg Poincaré már nem a régi Poincaré. A revanche már meghalt őnála is. Abban a pillanatban, amikor egy valódi honmentő minisztérium élére állott, amelyben Briand, Locarno Briandja maradt a külügyminiszter, nyilvánvaló lett, hogy Poincaré feladja eddigi kérlelhetetlen, gyűlölet és bosszuállástól átitatott politikáját $ szabad kezet engedett Locarno békeszelleméneL Az egykor ellenséges két vezető kontinentális állam közeledésének ma már nem állja útját nagy akadály. Persze, ha közelről nézzük a dolgokat, akkor a szentimentálizmus meglehetősen leapad a szemlélő lelkében, mert a béke hangoztatása mögött szerényen bár, de a frank húzódik meg. A frank ma már égőbb sebe a franciáknak, mint az egész Elsasz-Lotharingia és Saar-vidék. A frank szanálásának lehetőségéért sok minden áldozatot meghozna ma már akármelyik kormány is Franciaországban. Ez a magyarázata annak, hogy Poincaré nem fog rést ütni Briand politikáján s hogy úgy ő, mint minisztériumának konzervativebb része sem fog ez ellen tenni, csupán a közeledési etappe lesz talán lassúbb Német és Franciaország közt. Még egy megjegyzést azonban nem hallgathatnak el akkor, amidőn a szentimentalizmus mellőzésével nagyon is a rideg reálpolitika szemüvegén át látjuk az eseményeket. Nemcsupán a frank stabilizálásáról van szó ma már, hanem arról is, hogy a két nagy állam Belgium belevonásával erős gazdasági egységet képezzen. Habár ma még nem írták meg. Az özvegy, akin nemcsak a mostani jómód, hanem a hajdani szépség is meglátszik, a régi emlékei közt babrál. Evek óta ez a kedvelt időtöltése, amiért a barátnői eleget gúnyolják, s kérdezik: mért kotorász folyton az avult lomokban. amelyek nem jelentenek értéket s csak azt adják tudtára kegyetlenül, hogy az ifjúsága szerelemmel s minden más himporos hozzátartozójával együtt régen elmúlt? ő mégis motoszkál köztük. éppen azért, mert öregedni kezd s mert az öregek jelene a múltból táplálkozik s onnan kapja létének minden jogosságát. Az elfakult levelek s a szinehiagyott apróságok, amint áttekinti őket. újból élményekké ' válnak, történésekké lesznek s íölfrissitik lelkében a régmúltat, amikor gyorsan és melegen bizsergett ereiben a vér s leánválmaiban mint hős. költő és aoollói szépség térdelt lábainál a férfi, akit az udvarlói közül légi óbban kitüntetett... Most is az ő leveleit olvassa — talán már századszor. de hát lehet-e őket elégszer olvasni? —, s a vallomásaikból kicsapó lángtól úgy kipirul az arca. mint ha most is huszesztendös lenne. A forró szerelemnek egvegv szenvedelmes kitörésénél elfeleit harminc lefolyt esztendőt s eev percig azt hiszi, a tűzhányó írást mostan kapta. Arcába szökik a vér s önmaga előtt szégvelli. minő fiatal gondolatai támadtak .. . Átéli megint — talán századszor. de lehet-e elégszer végigélni az ilyet? — — az egész kis regényt, amely a mások szemében persze távolrul se olyan romantikus kaland, hanem csak minduntalan ismétlődő köznapi eset volt. Gábort a lány szülei nem tekintették rangbelinek. (Óh. három évtized előtt'még nagy jelentősége volt ennek az ósdi szónak!) Nem született úgynevezett Danabilis famiiliábót, amelyből könnyű szerrel váltak ki a képviselők, al- és főispánok, s igv a vármegyénél, amelyet szolgált, nem várt rá valami fénves jövő. Karriert ott csak négy-öt család fiai csinálhattak. azok. akik beleszülettek a magas állásokba. — a többiek, akik a jármában nyögtek, a nyugdíjazásukig vagy a halálukig szerény sztallumokban szoktak ülni és savanyodni. — Ez a .iu nekem is tetszik, — igv szólt a Margót apja. — Gyorsabban dolgozik a szokott tempónál és komolyabb is mint a legtöbb tisztviselőnk, de ez nem elég ahhoz, hogy a pályáján boldogulhasson. A legjobb esetben árvaszéki ülnökségig viheti föl. Verd ki a feledből! Ez a gyakorlati tanács Margot-nak szólt, s bár némi .életbölcsességet tartalmazott. nem talált könnyen utat a szerelmes feiébe. ahonnan egv ideált kellett volna kivernie. A lány szerette Gábort, s ha az azzal a tervvel ion. hogy megszökteti — amire a regényes fejecskéié számított is —. ő. ugv érzi. beleszédült volna a karjaiba, ahová olvan otthonvággval kívánkozott mint puha fészkébe egv fázó madár. Ám Gábor szerelmesnek is olvan volt mint hivatalnoknak: lojális és rendszeres s távolrul se olvan merész, aminő az ő helyében egv »papabilis« családbeli fiatal ur lett volna- S uzy látszik, a közde köztudomású, hogy Loucheur tapogatózásai ilyenirányuak. Arról van szó ugyanis, hogy a német és francia nagyipar közös tröstöket alapitana német organizátorok vezetése mellett Az ilyen gazdasági unió, ha mindjárt a nehéz vasipar kapitalistái részéről is jön létre, de a békének legmagasabbfoku bizonyítéka. Ha pedig hozzávesszük ehez azt, hogy ez a vámkorlátok lebontását is jelentené s hogy az angol sajtó az egész törekvést a legnagyobb rokonszenvvel kiséri, akkor minden ok megvan elhinni azt, ami szintén tervbe van véve, hogy t. i. Németország Franciaország, Belgium és Anglia egy nagy szövetséget létesítene úgy gazdasági mint politikai szempontból, mely ellensúlyozná Amerika pénzügyi terjeszkedését a kontinensen, de egyszersmind Dél- és Keleteurópa államainak rendjét is szabályozná. Mindez ma már annyira nem utópia, hogy szemünk előtt játszódik le épen úgy, mint a revancihe-eszme teljes kimúlása a müveit Nyugaton. A revancheeszmét végképen és hivatalosan Thoiryban temették el és Európa uj napvilága is ott kelt fel a Mont Blanc tövében. igazgatási törvénvtudománv misztériumaiba is mélyebben merült el. semhogy ily paragrafusellenes kalandra mert volna vállalkozni. — Nem szeretett eléggé? — kérdezte most magától Margót, de rögtön megfelelt rá — Dehogy nem! Hiszen a levelei olyan forrók, hogy ma is melegem van tőlük . . . ...Margót tizenegy év óta özvegy, gyermektelen, a szülei már nem élnek, egyedül van. Gábor pedig sose nősült, amit magára nézve mindig igen hízelgő bóknak tartott. Ellenben sokra vitte a vármegyénél, ahol a tehetségével hamar feltűnt. A főispán megkedvelte, a belügyminiszter észrevette. Gyorsan lépett elő. akárha »rangos« családból eredeti volna. —- már régen alispán, s amint Margót az újságban olvasta, a napokban nvugdiiazták. Ez alkalomból a vármegye ovációkban részesítette és díszközgyűlésen ünnepiesen búcsúzott tőle. Az alispán ur — szövi a gondolatait az asszony — aligha betegség okából sietett nyugdíjba, nem lehet nagyon megtörve, s ugv látszik, még ió karban van. mert nagyszabású, államférfiuhoz méltó beszédet vágott ki. amelyet a fővárosi uiságok is bő kivonatban s elismerő szavak kíséretében közöltek. Vájjon hol fogja leélni az öregségét? — tűnődik Mareot. — Kár. hogy sose találkoznak ők ketten. Azért, ha két szerető szív nem lehetett egymásé, nem muszáj egymást ellenségekképp kerülniük. S ők ezt cselekedtek. Harminc évig. Bolondság volt. — ö sohase házasodott, én pedig özvegy vagyok, ■— elmélkedett tovább. — Mind a ketten túl vagyunk az ifjúkor ábrándiain. de vannak közös emlékeink, s ha ezeket ő is oly érdeklődéssel ápolja mint én. nincsen rá ok. hogy együtt is ne foglalkozhassunk velük. Mért ne találkozhatnánk? S ha igen. ki tudja, mi fejlődhetne a barátságunk fölujitásából? Én azt hiszem, képes volnék a bolondos öreg fejemmel — A mondatot önmaga előtt se feiezte be. Elpirult, s azon nyomban — még nyitva állott az Íróasztal ama fiókja, amelyben birizgált — levelet irt a nyugalmazott alispánnak. II. Gábor ur. hogy nyugalomba vonult, ráért végre a maga dolgaival is foglalkozni. amelveket a hivatala és a magas politika miatt oly sokáig elhanyagolt. Rendezgette a régi Írásait selejtezte őket s tüzhalálra Ítélte a fölöslegeseket. Férfiak könnyebben válnak meg a múltnak okmányaitól, mint a nők. akik szívósan szoktak ragaszkodni mindenhez, ami az ifjúságukra emlékezteti őket. Kegyetlenül áldozott hát föl egy csomó hízelgő levelet s számtalan elismerő okitot. De száradt virágokat és egyéb szerelmes apróságokat is . . . Csak a Margot-ra vonatkozó emlékeknek kegyelmezett meg. Rokonszenvvel olvasta el újra hajdani szerelmesének a régi bilétált. liliouti névjegyekre irt szögletes betűit s érdeklődéssel merült el egv pici gvürü szemléletébe, amelynek vajmi csekély az ékszerértéke, de valamikor, élénken emlékezett rá. jelképes becse volt-. — Vaiion milyen most Margót? — kérdezte magában. — Ó is megöregedett? (Nevetett s folytatta:) Hogyne! Hiszen a nők gyorsabban vénülnek mint mi! Istenem, ha úgy nézem magam borotválkozás közben a tükörben, elszörnyedek. mennyire hanvatlotttam. Istenem. ha ő is!.... Szegény asszony!... Mégis bolond voltam, hogy magammal nem vittem, amikor szenvedelmes szerelme magasan lobogó lánggal égett!, Senki azóta nem szeretett úgy engem.' S azt hiszem, én se szerettem olyannyira senkit... Vájjon megbánta-e ő is, hogy nem lettünk férj és feleség? Vagy elfelejtett? Én nagyon sajnálom, hogy akkor nem voltam szemtelenebb. Úgy érzem, habozás nélkül jött volna velem... De hát elmulasztottam a szerencsémet és elszalasztottam az alkalmat, amely boldoggá tehetett volna... Mindenki a maga szerencséiének a kovácsa, és én jobb beamter voltam mint szerencsekovács. Most kaptam mindenféle kitüntetést. jegyzőkönyvi ' kivonatot és díszoklevelet, utcát kereszteltek el rólam s az arcképemet festetik meg, szóval megjutalmaztak mindennel, ami jó és nem drága, de a kovácsmesterségből bezzeg elhasaltam a szakértői vizsgán... Elgondolkozott s folytatta: — Félek, hogy most, amikor nem lesz dolgom aktákkal, központi választmánnyal, közigazgatási bizottsággal s a szolgabiráim jelentéseivel, hogy most sokat is fogok foglalkozni a Margót emlékével. Hogy’ is történt, hogy az útjaink annyira szétváltak? Bizonyára tőlem várta, hogy újra lrözeledjek... Hiba volt tőlem, hogy sohase mentem feléje. Akkor se, mikor özvegy lett, s amikor illett volna a részvétemet kifejezni... S egy évvel utóbb akár kérőnek is jelentkezhettem volna. Valószínű, hogy nem kosarazott volna ki — s ő tiz év előtt még igen szép lehetett. Sőt, ha csak egy kissé hasonló az én régi Margot-omhoz. még ma se idegenkedném, hogy — Hm, hm — Behozzák a postát. Egy sereg gratuláló levél, s köztük egy, amelynek az írására azonnal ráismerek. Ez az írás nem is nagyon vénült, csak egy kevéssé energiásabb lett, s ha Margót is csak ennyire öregedett meg, akkor még egészen fiatalos asszony... A levél igy szól: Kedves barátom, megismeri a betűimet? Ha olyan jó az emlékezőtehetsége, mint az enyém, akkor rájuk ismer. Olvasom, hogy úgynevezett jól megérdemelt nyugalomba vonult s hogy mily szépen búcsúzott magától a régi szerelme: a vármegyéje, s mily meleghangú levelet kapott a miniszterétől. Fogadja gratulációmat azzal a kívánságommal, hogy a nyugalmát s a kitüntetése örömét sokáig élvezze. Szokott-e Bundapestre jönni? Ostoba kérdés. Tudom, hogy az, de mit csináljak, ha egyszer kiszalasztottam a toliamon? Persze hogy hivatalból gyakran járt itten— nem egyszer olvastam a lapokban a nevét, amikor deputációkat vezetett vagy ünnepségek alkalmából képviselte a megyéjét. Ezentúl előreláthatólag ritkábban fog itt megfordulni. Mégis, ha akad egyszer errefelé dolga, mért ne látogatná meg egy régi barátnőjét, akinek az adresszét megtalálja a levél borítékján? Ez semmiesetre se meghívás. Csak ötlet, amely azt jelenti, hogy annyi esztendők után (óh, mily sok esztendő ez, főleg egy asszonynak!), szeretnék magával egy kicsit diskurálni, vagy ahogy a mi időnkben monddtuk: társalogni. Ha magának is van ehhez a platonikus gyönyörűséghez kedve, akkor bizonyára fölkeres egyszer. S talán nemsokára... Addig is barátságosan köszönti öreg barátnője: Margót. Gábor ur sietett válaszolni a kedvé; sen kacér levélre. Azt irta, hogy a jövő héten úgy is lesz dolga Budapesten, s akkor »teszi tiszteletét« nála. Az alispáni székben — amely egynémely tekintetben politikai állás — sokat kényszerült hazudni Gábor. De ekkora hazugságot egész hivatali pályáján nem ejtett ki a száján. Semmi dolga se volt Pesten, s a jövő héten odasietett mégis. III. Margót szépen lakott. A díszes otthona kárpótlás volt neki a házasságáért. amelyben nem találta meg a boldogságát. Az urát csak annyira szerette. hogy hü maradt hozzá, magát pedig azzal csalta s kártalanította, hogy a szobáiban művészi dolgokat halmozott föl. Amióta érvedül él. még odaadóbban hódol a Szén kultuszának. Most azokat a zenemüveket látszhatja a pompás zongoráján, amelyek neki tetszenek, s Nagyon is szép lett volna Irta : Baedeker
