Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-24 / 294. szám
192ö. október 24. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 15. oldal. Futás a szomorúságtól a mosolyhoz Irta : Révész í éla Zürich, október hó. Világvonat. A perronja: kilátó, mely szüntelenül mutogatja a horizontokat. Ablak, amelyen kitekint a vándor és ellát Párisig, Berlinig. Londonig. Zajlik a vonat és morailanak körülöttünk a metropolisok . . . Franciák, angolok, németek, spanyolok. olaszok bukkannak ki a fülkékből: az étkezőkocsiban csoportok hangoskodkodnak, kongresszusokra indulnak. Páneurópáért. világbékességért: kevert gyülekezet a nyargaló masinán, mely fut az országutak mellett, mint a világut és e szálló találkahelyen közösséget érez a fajta fia minden emberfiával, mígnem magyarul rezzen a magyar: vonuló diákok kerülnek elénk, akik Berlinbe. Göttingába. Párisba igyekeznek, tanulni ami lehetne nagyszerű ambíció is, de ez esetben inkább, vállalt magyar nyomorúság. Büszke érzés a testvériesülő nemzetköziség. de magyarul eszmélni: muszáj. Hallom a magyar diáktól, hogy 1920 óta járnak ki Párisba és már elkészülnének tanulmányaikkal, de ijedten nem hiszik. hogy megharcolnák a befejező utolsó évet. A jótékonysági intézmények éppen most vonták meg tőlük támogar tásaikat. Nincs vénz! — ez az utravalójuk. amikor újra elindultak az utolsó útra. A diákoknak beiratkozásra, vizegadiiakra kellene a frank: ennivaló, a hallék nem is presszánsabb gondjuk. Megszerzik. Milyen munkával teremtik elő az olcsó dinét, a külvárosi padlássziobát! Oklevelükhöz közeledő magyar diákok Autouil-hen a csempésztelepen talicskáznak naphosszat és diákok a Renaiult-üzemben. mint napszámosok ke resik meg a sovány kenyerüket: ám húst is kapnak ama szerencsésebbek, a kik mint mosogató■ alkalmazottak tudnak elhelyezkedni a Duval-éttermekben. Nappal dolgoznak, éiiel tanulnak és kitűnő eredménnyel végeznek, de a most következő utolsó vizsgától rettegnek — a numerus clausus-diákok. Hátralékos vizsgadiiak, uj vizsgadijak, összesen 200—300 frank, az ára egy-egy oklevélnek és az auteuili szeméttelepből nem tudiák kikaparni a kincset . . . Felömlő panasz, mert meghallgatják, csöndes, de iszonyú szavak a tanulás pédátlan küzdelmeiről . . . odakünn nyugalom. a megérett ősz derűje, szeljük a tüdöklést messzi górék lángolnak a piros kukoricától, rohanó földeken virít az úritok, kunyhók előtt ragvoghak az őszirózsás kertecskék. a sik hegybe szalad, hágnak, tülekednek a magaslettok. vörös erdők robognak a havasok alatt, irdatlan gleccserek szörnyű fejükön szikrázik a 5éghomlokuk, szüntelenül sorakoznak, az eget tartják, félelmes karolásukban falucskák szenderegnek — mifaita emberek élhetnek itt távol a gyáraktól, városoktól elkülönülő számkivetettségben. a hallgatag hegyóriások között, amelyek, ha megszólalnak havas sütkérezéssel kering az orkánban a nehelvnyi lélek is . . . A völgyben, körbe zárulnak a házacskák, köröznek fölfelé a lei tőn és szánté egymásba kapaszkodva, körülfogják a lei tő tetejére emelt templomot! A mord gigászok elmaradoznak, még hánviák magukat a hegydaliák, de lassacskán elszelidülnek és koszorújukat kitárva, elénk nyitják a gyönyörű vizet. Az őszi fényben sütkérezik a tó és mellette Zürich! Hallottuk a hírét, jó néhány esztendeig emlegettük is a bfecsületét és sápadoztunk. mint az imént elhagyott gleccserek. Tehát itt terem a ió pénz lés mi mint nincstelenebb pengő-faizat megálltunk egy kevéskét körülszemlélődni. Az emberek, a vámvi,zsgálók. vonatkalauzok. hordárok, soffőrök. szállodások. vendéglősök, kereskedők, szívesek, komolyak, ugvanuev. mint azelőtt. Mintha mi se változott volna azóta, hogv itt jártunk, mikor a magyar korona még ugv pengett, mint a svájci frank. Tiszta nyájas város és bemegyünk a népies, nagy vendéglőbe, ahol elénk siet a pincér kisasszony, elénk teszi az étlapot és mosolyog. Mindenki mosolyog itt. szívesen, de hűvösen. Betüzgetünk az étlapban. A legolcsóbb ételeket fikszirozzuk: boriumái 3.50 frank (körülbelül 45.000 magvar korona), egyszerű menü, tészta né'kül nérv frank (körúlbMül 50.000 magvar karona). A kisasszony mosolyog és mi. valutát arányosítva fizetünk. A kávéházba is benézünk. A pincér ugyancsak, igyekezettel barátságos, szivart kérünk, egyszerűt. 50 centim az ára. Elég rossz szivar, de három ió magyar Media telnék a valutából. Reggelizünk. jóformája tiszta pincár szervíroz.. mosolyog, elénk helyezi a kávét, kenyeret, a vajat, a gyümölcsízt és semmi mást. A reggelinek, az ilyen reggelinek, személyenként 35.000 K az ára. Panaszkodnak a ió zürichiek. hogy. kerülik az idegenek a kies tájékot, oedik ők előzékenyek gs nagyon váriák az utasokat. Épp ez a jóhiszeműségük, becsületes színezetük, teszi majdan meghatóvá a sorsukat. Az idegen özön- Iésre berendezett nagy áruházak konganak. a kicsi és nagy szállodák üresek és a szorgalams igen szives ziiricihek hiába eoekednek a munka, a forgalom után: Ízen ió a pénzük és ezért meg kell ictkolniok. Az volt az. imoreszsziónk. hogv ezek a derék svájciak nem is tudják mi történik velük. ki cevszerü szállodácska föoincére átnvuitotta a számlát. Egy éjszakára megháltunk és két kicsiny szobáért 350.000 magyar koronát fizettünk. Én nem mosolyogtam, de a főoincér oly derülten nézett rám az ártatlan kék szemeivel. +iogv már megsajnáltam és visszaüzentem a tekintetemmel! — Polgártárs én jobban értem, amit te nem tudsz és iobb az én hibás pénzem. mint a makulátlan tiéd és mondom neked, iobban menne nektek, ha eev kicsit rosszul menne . . . Ők ketten Irta: B edeker öreg urak, ketten, akik egy idő óta nem látták egymást, találkoznak. Az egyik eukóliás, mosolygó úriember, az optimista világnézet és [jókedv típusa, — a másik önkinzó természet, (heaütontimerumenosz), aki mindent sötétebbnek lát a valóságnál. Eszmecserét folytatnak az életről általában s a saját életükről, az ifjúságukról meg az öregségükről, már amiről az öregek, ha összejönnek, beszélgetni szoktak. — Ha fiatalokat mulatni látok, úgy érzem magam, mint az az ember, aki már elköltötte az ebédjét, talán emésztőláza is van,' s végig kell néznie, amint mások, még éhesek, az inyesek derült arckifejezésével és élvező ajkcsettentésével jóízűen lakmároznak. — Nálam ez nincs igy. Én sose lakom- teljesen jól. Magamévá tettem evy iró principiumát. aki szerint okos ember éhesen kel föl az asztaltól. Étkezés után éppen oly friss vagyok mint annak előtte, sőt rugalmasabb — mert a mérsékeltenevéstől erősebb lesz az ember —, nincsen emésztőlázam, s ha megkínálnak valamivel, képes vagyok újból enni-inni, süteményt s gyümölcsöt még fogyaszhatok, egv pohárka likőrt is leöblítek, s egy-két csésze feketekávét is be tudok kebelezni. — Szerencsés ember! Én biz’ alig merek társaságba menni. Mindig a+fól félek, hogy terhűkre leszek a fiatalabbiknak, s hogy evésbenivásban s mulatozásban nem leszek képes lépést tartani velük. — Hiszen én is érzem, hogy vénülök, de azért bátran kompareálok az ifjabbak összejövetelein, ahová szívesen hívnak, mert ha nem is roppom a divatos táncokat — a régi módiakat még csak ellejteném —, azért társalgásban, viccelődésben, adomázásban vagyok olyan legény mint ők. Sőt — észrevette — egyik-másik közülük némi irigységgei pislant reám, mert valószinüleg arra gondol, hopy őkelme az én koromban nem lesz ily eleven. — Csodálatos temperamentum a tiéd! Engem bizony nem irigyel senki, s én annál sárgábban irigylem fiatal ismerőseimet, akik bizakodva, reménykedve, a holnaptól tói és holnaputántól jobbakat várva gondtalanul élnek. — Óh, édes barátom, akárhogy vegyük a dolgot, mindenképpen mi vagyunk az irigylésreméltók, mi öregek. Mert nekünk biztos, ami nekik nem az: a múltúnk. — Hm, ezzel szemben nekik jövőjük van. — Szegények! Dehogy van! Csak lehet! Nem minden jelennek van jövője, ellenben minden jelennek van múltja, s én a magam szép múltját nem adom oda senkinek a még oly biztató de mégse biztos jövőjéért... Ha az emlékeim fölött tartok szemlét. fakult fényképeket nézek, nőkéit, akiket valaha szerettem s akik engem is szerettek, s olvasgatom a régi okmányokat és egyéb írásokat, amelyek elismeréseknek és diadaloknak a képét idézik elébem, akkor nem bánom, hogy kívülem talán senki se emlékszik a társadalmi és politika sikereimre, s föl se veszem, bogy csak én tudok és senki más az édes órákról, amelyeket szereztem az asszonyoknak s amelyekkel ők ajándékoztak meg engem. Ilyenkor mosolygok magamban, gondolatban újra átélem a szónoki1 sikereimet, amelyekre valaha büszke voltam s a meleg-szerelmes éjszakákat, amelyeknek csókizét még ma is érzem, — s újból fiatal vagyok. — Te boldog! Nekem nincs ilyen természetem. — Vagy ilyen filozófiád. — Lehet. Nekem is voltak — talán tudod — bonne fortune-ieim, s a pd: fikában se játszottam éppen pión-szerepet, rám nézve ez mégis ! oly múlt, amely a régiségénél fogva j már talán nem is igaz. E napokra tudok azzal a hangulattal tekinteni vissza mint te. sőt bosszankodom azon, mért voltak oly szépek, ha nem tud lenni méltó folytatásuk? Mindezeket az emlékeket és emlékezéseket odaadnám egy még oly rövid igazi1 fiatalságért. — Mit akarsz mondani ezzel a ikét szóval: igazi fiatalság? — Azt, hogy szeretnék még egyszer harminc esztendős, asszonyoknak érdekes u. n. szépjövőjü fiatalember lenni. — Szegény barátom! Mivel igazabb az általad visszaóhajtott ifjúság annál, amelyet öregkoromban én érzek s ennélfogva élek? Talán annyira se igaz, mint az enyém. Amig harminc éves és ennél is fiatalabb az ember, nem becsüli sokra azt a boldogságot, amelyet a fiatalság jelent, — olyannyira természetesnek, magátólértetődőnek s a maga normális állapotának tartja azt mindenki. A fiatalok csak egészségesebbek és fürgébbek mint mi, de nem boldogok, s c^ak vénségükben gondolják s a legjobb esetben érzik, hogy valamikor azok voltak. Magamról tudom. Amikor retroszpektiv módon vagyok fiatal, az ifjúsággal járó boldogsággal is megtellik a szivem, és pedig oly tiszta boldogérzéssel, amelyet ifjúkoromban nem éreztem s amelyet nem zavar a legkisebbke kétely s gond se, ellenben az emlékezés derűje annál reálisabbá tesz. Barátom, csak az a fiatalság tesz boldoggá, amelyet az ember öregkorban érez. Ám egy kis filozófia kell hozzá. Nem tudom hamarjában, hogy ki nevezte el a filozófiát félrevezető tudomány-nak de jól keresztelte el; a jótékonysága abban áll, hogy —félrevezet s olyan mentalitással ruház fel bennünket, amelylyel sikerül megcsalni magunkat. Nem is képzeled, hogy a te régi barátod minő csaló! Úgy csapom be magam, hogy az becsületére válna a legfurfangosabb szédelgőnek. S még kevésbbé tudod elgondolni, hogy mily hiszékeny vagyok, — ha tudnád, igy kiáltanál föl: Oh, sancta simplicitas! Elhitetem magammal, hogy nem hetvenéves, hanem kétszer harmincöt esztendős vagyok, s igy fiatalabb a harmincöt évesnél aki csak egyszer az. — irigylem a képzelő tehetségedet. — Jó dolog az, s neked is lehetne. Azt, hogy fiatal, mindenki elképzelheti, a legfantáziátlanabb is. Csak emlékezőtehetség kell hozzá. Ha még emlékezel, hogy hogy’ érezted magad fiatalkorodban, akkor ma is tudsz fiatal lenni. Lásd, én sok évszámot, adatot, nevet, arcot, kellemetlenséget. sok mindent elfelejtettem, de azt, hogy harminc-negyven év előtt mit és hogyan éreztem, mi érdekelt és mit szerettem, azt nem feledtem, s.ezért most is hasonlón érzek és gondolkozók, mint. akkor, csak persze derűsebben, mert a normálember különben is hajlandó csak arra emlékezni a múltból ami abban kedves és kellemes volt. — Megint csak azt sóhajtom: boldog ember!... S ugy-e, azt mellőztetést, amellyel az öregeket félretolják, az állásaikból kinézik s »irattárba« teszik, azt se érezted soha fájólag? — Nem éreztem, mert gondom volt rá, hogy ily elbánásban ne lehessen részem. Kellő időben vonultam vissza mindenünnen, ahol valakinek útjában lehettem. — s ez is egyik magyarázata és oka az elégedettségemnek. Időben lemondani, ez a vénülő bölcsessége. Ha erre nem képes, akkor tragikus öreg lesz... A rezignálás maga is szomorúság, de csak múló érzés, amelyet nemsokára megnyugvás és derű vált föl. Sose vártam be. amig kitessékelnek valahonnan. Akkor váltam meg mindentől, amig még volt tekintélyem, s nem, amikor már nem volt. A hivatalomnak például olyan időpontban mondtam valet-et. amikor még pótolhatatlannak tartottak benne, s a nőknek, amikor még győztem őket. bírtam velük, s tudtam, hogy sóhajtozni fognak utánam. — Okosabb voltál, mint én. Mindezt én is éreztem, de sokkal gyengébb voltam, semhogy ily konzekvenciákat mertem volna levonni. A rczignációhoz, úgy látszik, néha több erő kell. mint a cselekvéshez, s én tovább maradtam, mint szabad lett vofna. Azt a hibát követtem el, hogy vártam. — Már ez is öreges dolog volt, öreg barátom. Az igazándi férfi nem vár az eseményekre, amelyek eljövendők, hanem elejbűk megyen. — Belátom. Mivelhogy a visszavonulásom kényszerű volt^ és siralmas, s nem önkéntes és méltósággal teljes, állandóan a múltban élek s a hibákat vizsgálom, amelyeket elkövettem. S legjobban fáj, hogy a nő — hiszen ismerted! —. aki utolsó s ennélfogva legforróbb szerelmem volt, rámunt és elbocsájtott, mint egy rossz cselédet. — Neked kellett volna őt elhagynod. Én, amikor először vettem észre, hogy a barátnőm szórakozottan hallgatja, amit beszélek, kiadtam «az útját. Kétségbeesetten < távozott tőlem ... Ha várok két hónapig, valószinüleg ő mondotta volna föl a szerelemnek nevezett barátságok s akkor engem evett volna a méreg ... — Ha még egyszer kezdhetném, én is igy viselkednék. — Fájdalom, nem kezdhetünk semmit újból. Ezt tudva, nem kockáztattam soha azt, hogy valahol megunjanak, s igy nem kellett hallanom azt, amit némely más öregek gyakran kénytelenek átszenvedni: »hát ez még mindig itt lábatlankodik?« Ellenkezőleg: sokszor bókoltak azzal, hogy jó az öreg a háznál, még ha van is esze. De nekem elvem volt: inkább öt esztendővel előbb csinálni helyet érdemetleneknek, mint öt percig foglalni azt el egy nálamnál érdemesebb elől. — Én, sajnos, nem voltam ily ügyes. Lekéstem ezt az öt percet. S az ilyen percek lassan múlnak azoknak, akik a másodperceket is számlálják. — Igen, barátom, az a boldog öregség titka, idejében vallani magunkat öregeknek s nem várni be,
