Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-17 / 287. szám
i 926. október 17. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 23. oldal. Elvégeztetett! Irta: Komjáthy Aladár Egészen a hajó farához ment és belebámult a tintafekete vizbe. Az eget felhők borították, fülledt és megrekedt volt az éjszaka, csak néha hasított bele a sötétségbe egy-egy távoli villám fénye. — Most megtehetném — villant át az agyán. Maga is elcsodálkozott, hogy nem borzad meg. Már régóta játszott a halál gondolatával, de eddig valahogy mindig érezte az egésznek a komolytalanságát. Félig hangosan kimondta a szót: »Halál!« A visszihangtalan csend nem kavarodott fel benne s elégedett nyugalma úgy körülcsobogta, mint a viz a hajóit. Zavarba jött s kissé megdöbbent. — Hát tényleg itt volna a perc? — kérdezte magától tétován. Elmosolyodott. Azokra gondolt, akikkel öit perccel előbb még beszélgetett. Mennyire csodálkoznának! Szellemes anekdotákat mesélt nekik, de valami ideszólitotta a sötét hullámok fölé. A villanylámpák ragyogtak a hajó szalonjában, élet, meleg és kacagás vette körül. Margit csodaszép volt, ibolyaszinü szemeivel és vérpiros ajkaival. Könnyű ruhája alatt tüzelt lángoló márványból épített teste. Még most is érezte térdeinek gyöngéd szorítását s kezének forróságát. Felsóhajtott és végigsimitotta a homlokát. — Ha most belevetem magamat — fűzte tovább a gondolatokat — vége lesz mindennek. Nem leszek én, nem lesz Margit, semmi sem lesz. De vájjon nem mindegy-e? Tegyük fel: tiz, húsz, harminc, negyven, ötven évig élek még. És aztán? Meghalok és olyan lesz, mintha sohasem éltem volna. Furcsa ez az élet! Olyan, mintha egy nagy barlangban járnánk, ahol eleinte ezer és ezer ut nyílik, de valahogy akármerre is megyünk, végül mindannyian ugyanarra az egy szűkülő és sötétedő folyosóra jutunk. Felnézett a vigasztalan égre s lenézett a vigasztalan folyóra. Előbbi nyugalma eltűnt. Az volt az érzése, hogy ez a kettős feketeség összeszorul s őt összepréseli. Zihálva lélekzett, a szive dobogott s homlokáról verejték gyöngyözött. Mintha messziről kacagást hallott volna, összerezzent s dühös félelmet érzett, mint az állat, amelyik csapdába esetit és sejti, hogy nincs menekülés. Hátrább lépett a korláttól! De lelkében égő bizonysággal tudta, hogy nincs segítség. Most meg fogja tenni. Valami szánalmat és sajnálatot érzett önmaga iránt. A torka kiszáradt, a szeme sarkából csillagbk pattantak a csillagtalan éjbe, sirni szeretett volna. Valami kábulat ragadita meg, a sötétség elsötétült előtte s egyszerre rettenetes hidegségre eszmélt. A folyó habjai sodorták. — No, most megtörtént — volt az első gondolata. Az első pillanatokban sem félelmet, sem megbánást nem érzett. De lassanként tudatára jött, miit tett. A viz hidegsége magáihoz éritette. Valami kimondhatatlan rettenet serkentette életre minden energiáját. Felorditott. Vadul tiltakozott a halál ellen. — Hé, emberek — üvöltött fel újra — segítsetek, ne hagyjatok elpusztulni. — Semmi válasz. Hirtelen ráeszmélt, hogy egyedül van a sötét és ellenséges elemmel. Olyan borzalmasan egyedül, mintha a világból minden élet kihalt volna. Ez mindennél rettenetesebb volt! Az őrület környékezte. A ruhái átnedvesedtek s ólomsullyal vonták a mély felé. Irtózatos, eszeveszett rémület szele ragadta meg. Ordított és úszott és zihált és csapkodott, mig a hajó: az élet, a menekülés, az egyetlen élő pont ebben a sivár és morgó vizsivatagban, mind távolabb és távolabb ragyogott a szénfekete éjszakában. Majd hirtelen elcsöndesedett s logikusan próbált gondolkozni. »Okosan kell viselkednem, különben kimerülök és elpusztulok«. ^ Hanyatt feküdt és úgy igyekezett a viz színén tartani magát. Szemei égve dagadtak ki üregeikből a sötét bolt felé. Érezte, amint a hideg viz dacára a verejték elönti a homlokát. Hirtelen a viz alá merült, csapott egyet a karjávál s újra a felszínre jutott. így ment ez egy párszor s érezte, hogy egyre fáradtabb lesz. Fogalma sem volt, mióta lehet a vízben. Imatöeredékek jutottak az eszébe, majd hirtelen dühös lett s káromkodva csikorgatta a fogait. »Nem, azért sem — mormogta zavarosan és sirt és tudta, hogy most már minden hiába. — A cipők — villant meg zavarosan előtte — azok húznak, azokat kell levetni.« Próbálta kifüzni őket. Nem sikerült. »Nem megy — állapította meg sžinte cinikusan. — Hiába, ketten vagynuk — forogtak tovább gondolatai — én, meg a viz! Ezt az ügyet kettőnknek kell elintézni, senki másnak.« Mind fáradtabb és fáradtabb lett. Néha még végigborzongott benne a tiltakozás, de ez csak olyan volt, mint mikor vihar után alig rezditi meg a szellő az erdő fáit. öntudata kihagyott. Úgy működött, mint a reklámtáblák hol elalvó, hol kigyuló villanylámpái. Valami bizonytalan türelmetlenséget érzett, hogyha már el kell pusztulni, miért nem jön hamarább a halál. Elaléít. Valaki nagy ólomgömböket kötött a lábaira s húzta, vonta a mély felé. Mintha emeletes ágy lágy selyempárnái közt zuhanna. Éppen Margit mellé! Meztelen és milyen fehér, milyen forró, milyen puha! Egyszer, csak egyetlenegyszer volt ez, de többet ért mindennél. Azok a csókok! Milyen nagy kortyokban nyelte! Minden fájt a gyönyörtől a szive kihagyott, a gyomrát és mellét valami nagyon, nagyon feszítette, alig tudott lélekzetet venni. De mégis milyen gyönyör és boldogság volt! . . . Azért talán már elég is lenne, hiszen ez kibírhatatlan, ebbe bele kell halni. Jó is hogy jön az édesanyja! Szegény! Az apátlaki virágos temetőből kelt ki, hogy megnézze a fiát. Nini! Tréfásan fenyegeti csontos, öreg ujjaival. »Ej, ej, haszontalan gyerek, nem szabad az ágyban annyi ideig lustálkodni«. De mikor ez oly nagyszerű és a nyugodt heverés mindennél édesebb»! No, jó, jó! Azért mégis rettenetes. Azért még sem kellene oly töménytelen mennyiségű párnát az arcába dobálni, hiszen már alig kap le ... ve . . .gőt . . . A folyó vízzel teli, eltorzult testet vetett fel. Megüvegesedett szemek üres tekintete meredt a komor égbolt felé. Valaki, aki már nem ő volt, akadozva kajapálta az utolsó gondolatot, egy elszállott vihar búcsúzó villámát. — Elvégeztetett! — dörögte, sivitotta és mégis suttogta egy hang a levegőben s a test mint a kő zuhant alá a piszkos hullámokban. ORVOSI Ipari betegségek — * Az ipari betegségek vizsgálói — neves orvosok, higiénikusok, tanárok — még vagy tiz*-esztendővel ezelőtt is azon az állásponton voltak, hogy a többtermelés és a munkásság egészségi állapota kizárólagosan a gyárak, munkahelyek, műhelyek tökéletes higiénikus berendezésén múlik. Tüzetes vizsgálatok eredményezték, hogy ma már állami törvények, rendeletek védik a munkástömegek egészségét. Valóban: a mai modern gyárak egészségügyi berendezése is mindenképpen tökéletesnek mondható. A tágas munkatermeket portalanitják, szellős, nagy ablakokkal, mozsdókkal, fürdőkkel tussokkal öltözőkkel, tornahelyiségekkel látják el. És mindez a többtermelésért és a munkásság egészségének megőrzéséért történik. Ennél a pontnál azután» megállóit a a tudomány. Mindenki azt hitte, hogy most már nincs tovább! Újabban, sőt mondhatni legislegujabban a szociálhigiénikuspk egy lépéssel tovább merészkedtek: azt észlelték, hogy a hipermodern egészségügyi berendezkedések mellett csak alig javul valamit az ipari-betegségek statisztikája. Megállapítást nyert, hogy a produktiv munkát végző fizikai munkások testi és lelki üdvéhez más tényezők is kellenek, nem elégséges: a portalanítás, az ideális világítás és a szellőztetés. A modern szociális felfogás szerint ezeken kívül még a következőkre van szükség: 7. Jó fizetés. 2. Higiénikus, egészséges lakás. 3. Kalóriadus. jó táplálkozás. 4. 'Nyolc órai munkaidő. 5. Egészséges testalkat. 6. Felvilágosító, tanító iskolázás. 7. Alkohol-tilalom. Ezek a kellékek, — hozzá még a higiénikusan berendezett műhelyek — éppen az agrár országokban hiányoznak. Az ipari államokban többé-kevésbbé betartják e pontokat, azonban nálunk, a rossz fizetéstől kezdve valamennyi pontnál hiányokat észlelhetünk. A primitiv berendezkedések hozzák azután magukkal hogy a munkásság tuberkulózis-statisztikája feltűnően rossz. A mi vidékünkön a munkásság között fellépő tuberkulózist a primitiv munkahelyek, az egészséktelen, nedves tömeglakások, a rossz táplálkozás és a tudatlanság okozza. És mindenek felett áll természetesen a fő ok: a rossz fizetés. Itt tehát csütörtököt mond az orvosok legszebb igyekezete is. Hiába igyekeznek a betegsegélyző orvosok a tuberkulózis elleni védekezés gépezetét működésbe hozni, ha a gép legfőbb alkatrészei, csavarDOLGOK EH — S munkásság védelme jai —'hiányoznak. A Vajdaságban a tuberkulózis válogatás nélkül szedi áldozatait a különböző szakmák munkásai közül. A szuboticai betegsegélyző főorvosától nyert statisztikai adatokból megállapítottuk, hogy a tüdővészes megbetegedések kimutatásánál egyik évben a lakatosok asztalosok és a szabók, a másikban pedig-a hivatalnokok, szobafestők,' nyomdászok vezetnek a lista élén. A munkásság betegsegélyzője emberfeletti munkával küzd a különböző ipari betegségek és igy elsősorban a tuberkulózis ellen, azonban e hatalmas szervezetet a legjobb akarattal se lehet tökéletesnek nevezni. A tüdőbetegség kezdeti stádiumban feltétlen gyógyítható. Félmunkát végzünk azonban, ha megelégszünk a betegek oltásos, orvosságos, vagy kivételesen szanatóriumi kezelésével. Ennél tovább kell menni: bepillantást kell nyerni a beteg otthonába, kikutatni a fertőző fészket és meggátolni a betegség továbbterjedését. Erre a célra elkerülhetetlennek látszik a betegsegélyző keretek között a tüdőbeteg-gondozók felállítása. A magunk részéről nagyjából igy képzeljük el a dolgot: Kerületenként egy-egy jól fizetett, iskolázott intelligens gondozónőt kell kiküldeni, minden bejelentett tüdőcsucshurutos beteg lakására. A tiidőbeteggondozó személyzete vizsgálja felül a lakásviszonyokat, tanítsa ki a környezetet és lássa el a beteget a felesleges, idejétmúlt orvosságok helyett tápláló élelmiszerekkel. Ezzel az egyszerű — és külföldön bevált — módszerrel lehetővé tennénk a kezdeti betegségek légióinak felkutatását, megtudnánk akadályozni a baj továbbterjedését és ezáltal a jövőben számottevő pénzkiadástól is tehermentesítenénk a betegsegélyző pénztárt. A gondozószemélyzetnek ezenkívül kötelessége volna eloszlatni a pénztári betegek megrögzött bizalmatlanságát a betegsegélyző orvosai, gyógyszerei és kezeléseivé’ szemben. Ezek a gondozónők tanítanák ki a betegeket a higiénikus életmódra, felvilágosítanák a családtagokat a betegség ragályosságáról és a védekezés módozatairól. Ezzel az egyszerű és nem is olyan sok kiadással járó eljárással néhány év leforgása alatt felére lehetne redukálni a tüdőbetegségben szenvedő munkások, tagok számát. Ha figyelembe vesszük, hogy a tüdőbaj hoszszadalmas kezelést igénylő, néha évekig tartó munkaképtelenséggel járó betegség, könnyen elképzelhetjük, hogy milyen hatalmas összegű megtakarítással járna mindez. Hangsúlyozzuk: nem elég azt mondani a betegnek, hogy táplálkozzék jól hanem meg kell vizsgálni azt is, hogy van-e mit ennie? Hiába oltjuk a beteget, hiába tömjük orvosságokkal, ha nedves, nyirkos, penészes tömeglakásban kénytelen, jobb hiányában, feküdni. Keresse a betegsegélyző gondozója az összeköttetést a lakáshivatallal és vigye keresztül, hogy a felszabadult lakásokba elsősorban a megfertőzött tömeglakók kapjanak megfelelő uj hajlékot. Azt mondanom se kell, hogy a törvényhozóknak kellene gondoskodni arról hogy a húsz munkásnál többet foglalkoztató gyárosokat egészséges munkáslakások építésére szorítsák. A tüdöbajosok részére való központi rendelést a magunk részéről kizárólag az esti órákban (öttől-hétig) képzeljük el és ezzel elkerülhetjük azt, hogy a reggel vizsgált, »normális« hőmérsékletű »szimuláns« egészségesnek nyilvánittassék. Az ipari betegségek megszámlálhatatlan különféleségeit nem sorolhatjuk fel itt a napilap szűk keretei között, ezúttal még csak a gyakrabban előforduló ipari mérgezésekről akarunk rövidesen megemlékezni. Az ipari mérgezések közül az első helyet az ólommérgezés illeti meg. Az ártatlannak látszó ólomnak rendkívül kiterjedt ipari alkalmazása van, jóllehet a tiszta ólmon kívül mérgező a szervezetre az ecetsavas-ólom, az ólomkarbonat és szulfát (ólomfehér). Az ólom elenyésző kis adagokban, észrevétlenül kerül a szervezetbe. A fertőzésnek három kapuja van: 1. a száj; 2. a légzőszervek nyálkahártyája; 3. az egészséges bőrfelüíet. Ólommérgezés veszélyének elsősorban az ólombányászok vannak kitéve, azután mindjárt a nyomdászok, fazekasok, bádogosok, kalaposok, szövetfestők, festéktörők és szobafestők következnek. A krónikus ólommérgezés makacs dugulással, többnyire éjjel jelentkező gyomor- és hasgörcsökkel kezdődik. Súlyosabb esetekben a látható foghus szabad szélén piszkos palaszürke szegély mutatkozik, majd a végtagokban fellépő »reumás« fájdalmakról panaszkodnak a betegek. A legsúlyosabb ólommérgezésben a fazekas-munkások szenvednek, akiknél gyakran az alkarokra szorítkozó idegbénulásokat látunk. A kezek behajlitva »lógnak«, mintha a csuklóban el volnának törve. Néha ólommal dolgozó asszonyok gyermekein fejlődési rendellenességeket lehet konstatálni. Védekezés: tisztaság, gyakori fürdők, a kezek étkezések előtti alapos mosása, alkoholmentes diéta. A higany, vagy kénesőmérgezés, az ólommérgezéshez nagyjából hasonló tünetekkel jár. A kéneső mérgezés veszélyének főként kalaposok, aranyozók, tükörkészitők és kénesös műszereket készítő munkások vannak kitéve. A betegek arca sovány, beesett, fakó a járásuk bizonytalan. A gyomor és bélpanaszokhoz csakhamar fejfájás, szédülés, szívdobogás, reszketés csatlakozik. A munkások intelligenciája idővel csökkent, a fogak időelőtt meglazulnak, kihullanak. Védekezés: a műhelyek erélyes szellőzéséből, kézmosásból, gyakori fürdőkből áll. • Arzénmérgezések idült alakjait csak a legritkább esetben látjuk, arzénnel készült zöld festékkel foglalkozók, müvirágkészitők, festéktörőknél, mig a -foszformérgezés gyufagyári munkásoknál fordul elő, gyakran súlyos formában. A mérgezések közül még a különböző gázmérgezések érdemelnek említést, de már a felsoroltakból is láthatjuk, hogy mennyi veszély fenyegeti a munkásság egészségét, milyen sok alattomos kór tör a munkások élete ellen. Az ipari betegségek megelőzésének hathatós módja volna az is, ha az egész ország területén betegsegélyző orvosok bírálnák el a serdülő ifjak pályaválasztásakor. hogy ki milyen mesterségre, munkára alkalmas. Szigorú ellenőrzés alá kellene venni a tizennégy éven aluli gyermekek ipari alkalmazását, valamint azt, hogy tizennyolc éven aluliakat ne lehessen éjszakai munkára felhasználni és a nappali munkaidő sohase lépje át a napi nyolc órát. Épp igy a női munkások felvételénél kötelezővé kellene tenni az orvosi vizsgálatot. Hogy erre szükség volna, bizonyítja a dohánygyári munkásnők beteg-statisztikája amely szerint 1 egészséges, ép fizikumú munkásnök so-