Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-17 / 287. szám
22. oldal. BÁCSMEGYEI NAPLÓ _________'______________1926 október 17. ALAKOK — — A francia nyelvtanitónő (Ah, Madame! Monsieur, Monsieur! fönn az autóbusz tetején, mely a lánchídon robog, az Andrássy-uton, a fák közeli gallyai között. Októberi délelőtt, tiz óra. Itt a tetőülésen, mely hajdan párisi sajátosság volt, de azóta csak nálunk található, azt képzelhetjük, hogy a régi Párisban vagyunk. A nyelvtanitónő egy órájára siet. Hamvasszürke haj, kék szem. Ez a terefere franciául folyik, a szöveg fordításnak tekinthető.) — Egy portrét szeretnék önről csinálni. — De remélem nem fotográfiát. Mert még mindig roppant hiú vagyok. — Mióta él itt minálunk? — 1892. óta. — Mi volt az érzése, mikor megérkezett? — Előbb nagyon féltem, aztán nagyon csodálkoztam. — Hogyhogy? — Kerestem a vadcigányokat és rfem találtam. Ezt ön már természetesen nem érti. Én 1871-ben születtem, kislánykoromban folyton a chant de revancheket énekeltem: A dixhuit ans je sortai d’uns église ... Az apám, mikor «lváltunk lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak, itt Vadcigányok járnak szabadon, akik ellopják az uta:sok csomagját. Egyedül utaztam. Miután áthaladtunk a magyar határon, kezembe vettem csomagomat és szivdobogva tekintgettem ki a vonatablakon. Egy novemberi este, hat órakor szálltam ki a Keleti Pályaudvaron. Elámultam. Köröttem villanylámpák égtek, hordárok futkostak, a Kerepesiuton — akkor még az volt — villamosok csilingeltek, az útirányt jelző táblákkal, amilyeneket Párisban nem láttam. A lakásokban mindenütt villany, úgy vettem észre, hogy akkor itt több villany volt, mint nálunk és mindenütt, még a szegényebb helyeken is fürdőszoba, fürdőszoba. A vadcigányok pedig sehol. — Hová szállt? — Egy főúri család várt. — Mi volt a második meglepetése? — A pörkölt, a vacsoránál. — Meg tudta enni? — Meg, nagyon telett, de első éjszaka nem bírtam aludni, folyton vizet kellett innom. Emlékszem azon az éjszakán megittam vagy másfél liter vizet. — És mi volt a harmadik meglepetés? — Mikor másnap kimentem az uccára, mindenki utánam fordult s a hátam mögött suttogtak valamit. Ezt suttogták: »Nézd, ez egy párisi lány«. — Hogy vették észre? — A ruhámról, a cipőmről, a kalapomról. Mert akkoriban itt a nők — bocsásson meg — rettenetesen öltöztek még, a legtöbb cug,os cipőt viselt. Azóta tultettek a rue de la Paix-n. De szép idők voltak akkor. Bőség a vidéken, Budapest pedig épült, mindenütt állványok, kalapácsok csengettek, a József-köruton csupa kerítés, beépítetlen telkek, melyeken akkor emelkedtek a paloták. Hogyne szeretném ezt a várost, hiszen még gyermekcipőben láttam s vele együtt növekedtem. — Honvágyat nem érzett? — Egy pillanatra sem, mert itt fontosabb voltam, mint otthon, a tenyerükön hordoztak. Ha pedig hazautaztam és visszajöttem, mindig megdobbant a szivem, valahányszor megpillantottam a Gellérthegyet a kis fellegvárával. Egyszer a ligetben cimbalomszót hallottam. Egy vak ember ült a fák alatt és a két vattás bottal verte a cimbalmot. Ekkor hirtelen valami borzongás futott át: »én ezt az országot szeretem«. Később férjhez mentem, négy gyerekem született. — Hogy hatott önre a magyar nyelv? — Mindjárt megragadott, mert úgy rémlett, hogy férfias, nem finomodó. — Mik voltak az első szavak, mp- Jyefcejt CT^jtanpHŽ — Igen és nem. — Melyiket használta először? — Mint fiatal lány, természetesen a »nem«-et. — Hogy kezdett magyarul tanulni? — Soha nyelvtant nem vettem a kezembe, de elszánt csevegő voltam s nem törődtem azzal, hogy mosolyoginak rajtam. Egy-egy szó megbüvölt. Egyszer ezt hallottam: utóvégre. Roppant tetszett. Aztán Deák Ferenc egyik levelében ezt olvastam: ámbár. El voltam tőle ragadtatva. Ezeket pedig derüre-borura használtam. Ismerőseim megdicsértek értük. »Utóvégre, ámbár, Ninette, maga nagyszerűen halad«. Sohase felejtem el, milyen büszkeség töltött el, mikor egyik tanítványomhoz igy szóltam: »ülj le!« (Az átszállónál odafordul az ellenőrhöz s ezt mondja, oly megindító magyarsággal, hogy könnyek tódulnak a szemebe: »Nem tudom, ha itt kell átszállói . . .« Átszállunk a másik autóbuszra s ott igy beszélgetünk): — A háború alatt nem volt semmi kellemetlensége? — Az Erzsébet-téren sétáltam egyik tanítványommal s valaki meghallván, hogy franciául beszélünk, megfenyegetett az öklével. Egyébként soha semmi. Az aszódi fogolytáborból egymásután hozták ki honfitársaimat nyelvtanitoknak. — Mi ez a könyv a kezében? — Renan. Mindennap olvasom, ö a kedvenc iróm. A magyarok közül: Mikszáth. De Jókainak nincs olyan regénye, melyet el ne olvastam volna. — Milyen magyar könyvet olvasott először? — Rákosi Viktor: »Elnémult harangok«. Azt is szótár nélkül, az egyik szó megértette a másikat. — Hát mi hogy beszélünk franciául? — Amikor idejöttem, kevesen beszéltek és rosszul, kivéve a főúri családokat. — Még az én diákkoromban is olyan föltünést keltett egy francia könyv a villamoson, mint ma egy kínai könyv. — De azóta legalább megszázszorozódott a franciául beszélők és olvasók száma. A magyaroknak határozott tehetsége van ehhez a nyelvhez, sokkal jobban beszélik, mint az angolok, németek vagy olaszok. — A nők vagy a férfiak? — A férfiak komolyabb tanítványok. — És a gyermekek? — Azok között valóságos csodák akadnak, kik két-három hónap alatt gyönyörűen gagyognak. Sajnos azonban, néha az iskolában elrontják a kiejtésüket. Általában főhibájuk az, hogy nyílt e betűt használnak. »Zsé mái a la tét.« Ez rettenetes. — Hova megy most? — Egy munkástanitványomhoz. Müasztalos. Egy év alatt annyira megtanult, hogy Rousseau Contra social-ját olvassuk. — Mennyit dolgozik naponta? — Nyolc-tiz órám van, .szóval reggeltől estig. (A ligetnél leszóltunk és ő siet a müasztaloshoz órát adni. Minden nyelv olyan, mint egy óceán, végtelen, kiismerhetetlen, külön flórával és faunával. Akik nem hallgatják közelről a tenger zúgását, azok igy házhoz szállítva, bepalackolva élvezik. Madame viszi hozzájuk, minden nap, fáradhatatlanul. Különben szeret dolgozni, akkor érzi magát jól, ha két óra közt nincs szabad ideje. Szorgalmas és mindig vidám, igazi francia, csupa értelem -és gúny, de részvét és önguny is. A gloireból, melyből otthon náluk annyi van, a nagy fényforrásból, hadd essék most az ö alakjára is ez a kis fénysugár.) Kosztolányi Dezső A Vodina erdő meséi , - . gzte&Antiil'A \ áfiiá/a imbom Aim cska, körtécske Csirkászok — mondta a magányos fűzfa a faiskola katedráján a béka-tó partján. Szeretetből mondta csirkászok és a buksi fák ilyenkor már nagyban füleltek és igen jók voltak mind. Ez a fűzfa mesélt: Egy kopár sziklahegytől nem messzire állt két hatalmas gyönyörű gyümölcsfa. Mind a kettő szakadozott a sok szép gyümölcs alatt, amint mint ezer és ezer mosolygás csillogott a nap aranyszine. Ám a két fa csöppet sem szerette egymást, mind a kettő arra törekedett, hogy elszívja gyökerével a másiktól a nedveket és minden kis szellőt ürügyül használt fel, hogy verjék egymás ágait, mert nagyon közel voltak egymáshoz. A lombok ugyanis minden esztendőben megszaporodtak, mint a ki$ csikók és mind közelebb terpeszkedtek egymáshoz, úgy hogy a szélső ágak már egészen összekeveredtek egymással. Ezt egyik fa sem nézte jó szemmel és örökös volt az apró csetepaté közöttük. Még jó szerencse volt, hogy a gyökerek fogták féken a fákat és a komoly törzs nem engedte cibálni magát a szeszélyes ágaktól, a kik olyan harciasak voltak, mint az — ellenzéki pártok. Ezért ha össze is kaptak a szomszéd ágak, mint a civakodó komámasszonyok, egymást mégsem tudták derékon roppantam. így éltek és virultak jó egészségben, egymás szomszédságában örökösen zsörtölődve. A nap egyformán sütött rájuk. A kis gyümölcsök gondtalanul és vidáman éltek tehát és szüntelen mosolyogtak egymásra a lombokon keresztül. A két fa szigorúan megtiltotta a gyümölcsöknek a barátságot, de hát annál édesebben lehetett egymásra kukucskálni. Történt, hogy egy pajkos reggeli szellő egyszer nagyon közel hozott egymáshoz két gyümölcskét és azok titokban beszélgetni kezdtek egymással. Kérdi ekkor az egyik: •— Miért haragszik szüleid miránk? — Mert ti almafa vagytok — feleli az. — Jó! Az én szüleim meg azért tirátok, mert ti körtefa vagytok. Mondd. Szédics Körte, mi a különbség kettőnk közt? — Szülém azt mondja, hogy almafa és a körtefa az két különböző fajta. — Hát ezért muszáj haragudni — kérdi csodálkozva az Alma. — Csak akkor, ha szomszédok, mert ha messze vanank, akkor nincs értelme. — És közelről mért van értelme? — mond? — Mert akkor örökké félnek, hogy az alma körte izü és a körte alma izü lesz. — És ez baj lenne? — Hát persze — feleli az okosabb körte — minden gyümölcs büszke arra, hogy fajtiszta. — Te körte — szólt egy kis hallgatás után almácska — én szeretnélek téged megkóstolni... — Én meg téged — sóhajtott a körte, aki nagyon megkívánta a szép piros almácskát. . — Harapjunk egymásba — indítványozta Alma. — Jó. Aztán elkezdtek himbálózni és egyszercsak összekoppantak szépen. Abban a pillanatban mindd a ketten a földre pottyantak. Épen arra ballagott egy pásztorfiu, aki meglátván a lehullot két szép érett gyümölcsöt, felvette és betette a tarisznyájába. Alma és körte összegurultak a tarisznyában, csókolták és szerették egymást és nem törődtek az egész világgal. Egyszerre azonban váratlanul nagy zivatar támadt, iszonyú dörgés és villámlás reszkettette a levegőt. A pásztor bemenekült egy sziklabarlangba, hogy védve legyen a zivatartól. Alig lépett be a szűk barlangnyiláson. iszonyú villanás és reccsenés dermesztette meg. Ijedtében behunyta a szemét és mire újra kinyitotta, ott látta maga előtt derékban ketté válva mind a két gyönyörű fát, ami még pár perccel ezelőtt teli volt édes terméssel. Ágaik összetörtén borultak egymásra, mint megbékélt ellenségek. Talán súgtak is egymásnak valami békítő szavakat, de az most már mindegy volt. Ahogyan a nap egyformán éltette, úgy a villám egyformán agyonsujtotta őket. — Heinye-einye — sopánkodott a pásztor — lám-e, a nap hány esztendőkig építgette föl koronára ezeket a fákat és jön a zivatar, beüt a villám és vége. Ekkor eszébe jutott a két gyümölcs, amit a fa alól felvett és egyszerre gusztusa támadt rájuk. Elővette a tarisznyából őket és egykettőre bekebelezte az édes körtét és almát. A körtének és az almának ez már nem fájt ekkor, mert ők már a magban éltek és a magot a pásztor nem ette meg. Eldobta . Az eső port mosott be a barlang nyílásán és a magok szépen megültek a puha talajban egymás mei.ett. Azután álmosak lettek és elszenderedtek. Meddig aludtak, azt nem tudom, de egy napon csak kidugja ám a fejét az alma a sárpaplan alól. — Hé körte, ébredj már — szólt — meri 'hallotta, hogy az még mindig álmosan szuszog a paplan alatt. Erre a körte is kitakarózott és egy nagyot nyújtózkodott, amitől mindjárt nagyobb is lett őkelme egy picurkát. Egyedül voltak a nagy sötét barlangban a két csöpp kis élet és nagyon féltek. Világosság alig szűrődött hozzájuk a nyílásból és ott gubbasztottak remegve a sötétségben és a kis alma mindig csacsoogtt, hogy bátrabb legyen. Fázom, mondta egy napon és sápadtan gubbaszkodott a kis körte mellett. — Én is fázom — felelte a körte borzongva. — Bizony jól esnék egy kis melegség. — Meg egy kis világosság — pihegte a kis almácska lankadtam Pár nap múlott igy el, a kis almácska alig halhatóan pihegte: — Meghalok, érzem... fázom. — Bátorság — biztatta a körte, pedig ő is alig élt már, olyan erőtlen és sájpadt .veit.ói,,: , ,< Ebben a percben lépett a pásztorfiu a barlang^ száját?. Azonnal megpillantotta a két gyenge kis palántát és felkiáltott: — Nini, az alma és a körte! Azzal óvatosan kiemelte őket, úgyhogy megsein érezték és kivitte a barlangból. A pásztor oda vitte a két elpusztult ,fa helyére és ott elültette a két kis gyereket. Megitatta őket a kulacsából és dolgára ment. A két kis árva pedig szépen élni és vidámodni kezdett. A nap sietett zöldre csókolni a levélkéiket és úgy táplálta őket, mint madár a fiaikat. Lábacskáikkal is jól megkapaszkodtak a földbe és úgy szívták a nedvét, mint anyatejet. Egy hosszú téli álom után egy gyönyörű verőfényes napon arra ébredt a két fácska, hogy teli voltak szórva rózsaszín és hófehér virággal. Gyönyörűek voltak, mint a menyaszszonyok és a méhek regegltől estig röpködtek egyik fáról a másikra mézet lopni. Egy nyárvégi napon egyszer csak arra jött a pásztor fiú. Nem egyedül volt. Egy szép lányka jött mellette és átölelve tartották egymást. Az almafa és a körtefa nem szóltak semmit, csak egymásra kacsintottak. Most ott álltak a fa alatt és mindegyikük letépett egy-egy gyümölcsöt. A fiú egy almát és a lány körtét.-—Jé, milyen remek ez a körte — mondta a lány — olyan piros és aranyszínű, mint egy alma! — Micsoda finom alma — szólt most a fiú beleharapva — olyan édes és illatos, mint egy császárkörte! Amikor elmentek, az almafa elkacagta magát: — Hallottad? Nekem körte izem van. — Nekem meg alma izem, nevetett a körte is. A kis almaíácska eikomolyodott, hallgatott egy darabig, azután mondta: — Akkor hát nem vagyunk most már fajtiszták? — Rokonok vagyunk — mondta a körtefa melegen — s ágaival megcirogatta az almafát. Almafa úgy nyújtotta ágait körte felé, mint egy barát.
