Bácsmegyei Napló, 1926. szeptember (27. évfolyam, 241-270. szám)
1926-09-19 / 259. szám
BÁCSMEGYEI NAPLÓ Német bevonulás és spanyol kivonulás Irta : Dr. Seltmann Rezső Németország felvétele a Népszövetség állandó tanácsába és Spanyolország kivonulása a genfi reformáció-teremből, mint egykorú események lesznek leiktatVa az utókor számára. Mig az előbbi felvétele az egész világsajtó s valamenynyi állam diplomáciájának teljes szimpátiáját váltotta ki oly mértékben, amint az Németország diplomáciájával szemben talán még sohasem történt, addig Spanyolország kivonulása ellenszenvet és osztatlan lehangoiltságot okozott mindazon tényezők körében, melyek ma Európa sorsát intézik. Mig Németország felvétele a Locarno-poBtika méltó betetőzése, addig Spanyolország kivonulása hyilt ünneprontás, infantilis hiúság és — last but not least — Locarnón ejtett mély seb, Németország meghívása a genfi állandó tanácstagság!' 4, az eg njogu nagyhatalom nyílt elismerését, a világ politikai irányításában való egyenjogú részvételt, a revanohe-pofitika teljes leszerelését francia részről s a francia és angol külpolitika békés, demokratikus alapokon való kiépítését jelenti egyidejűleg. Egyszersmind azonban — amenynyiben az államéletben egyáltalán beszélhetünk morálról, - - nagy erkölcsi sikere az egész államnak, annak politikai s különösen külpolitikai irányításának is. »A békét úgy érjük el, hogy akarjuk a békét, mindig és mindenben törekedünk a békére,« ez a tolstoji mondás nemcsak az egyénekre és az emberi közületekre, hanem az államélétTe is teljes mértékben vonatkozik és ritkán láthatjuk azt az államéletben szebben megvalósulva, mint a jelenlegi példán. Németország parlamentje, annak valamennyi irányadó politikai pártja és diplomáciája vas logikával haladt a Locarnoban megszabott utón a béke felé, tekintet nélkül azokra a vészfellegekre és efemerjellegü megalázásokra, melyek még ez év tavaszán is kijutottak neki. Németország akarta a békét és követte a békét s az eredmény rövidesen megjött, amennyiben a francia politika teljesen átformálódott vele szemben s ma Poincaré neve nem félelmesebb a béke és megértés szempontjából, mint akármelyik radikális vagy esetleg szocialista kormányelnöké. Viszont a francia békeakarás nem vesztette el hatását már a felvétel előtt sem, mert a legjobboldali német, politikusok is elismerik azt és a francia ellenszenv ma már végképen a múlté, Briand csodálatos eloquenciája végkép eltemette azt s Európa békepolitikája feltartóztathatlanul halad a maga utján, mindenütt — ahol alkotmányos élet van. Spanyolországban pedig épen ez az utóbbi hiányzik. Egy tulajdonképen jólelkü, sőt katonában meglepően szelíd, de feltétlenül bornirt tábornok, ki az állam élére egy »igazgatóság«-ot állított s az ősi, cortez-alkotmányt félrelökve, mint diktátor uraíkodik a koronával parallel, tisztán presztízs-kérdésből kivonult a Népszövetségből. A közvetlen oka ennek kétségkívül a Tanger-kérdés el nem intézése Spanyolország javára s az a reménytelenség, hogy ennek lehetősége sincs meg, főleg amig diktátor áill az ország élén, azonkívül pedig egy hiúsági kérdés, mely abban áll. hogy állandó tanácstagságot nem kaphat Qenfben, a hol Németország felvétele mégis fontosabbnak látszott. Az ifjú spanyol külügyminiszter, Yanguas y Messia, aki azelőtt Val-ladolidtran sikeresen tanította a nemzetközi jogot, nem bizonyult a gyakorlatban komoly diplomatának, a mikor Palacios követet visszahívta Géniből. Még pedig azért nem, mert az egész lemondás és elbúcsúztatás azt tartalmazza, hogy fog még oda visszatérni akarni. Egy, az államok életében szokatlan gyermekiesség. Hogy mikor fog oda visszatérni Spanyolország? Bizonyára nem a távoli jövőben, mert ha az események jól segíthetik, az ottani; diktatúra már semmiesetre sem lehet hosszüéletü. Primo de Rivera tulajdonképpan, már, ma bukott ember. Bizonyít1296. szeptember 19. ja ez az a nagyszámú ellenzéki mozgalom, amely állandóan él és mozgolódik Spanyolországban, őt tulajdonképpen csak a műveletlen vidék analfabétái és hidalgói, meg a tényleges gyalogos katonaság és a. nagyhatalmú klérus tartják. Ezzel szemben azonban ma már kegyvesztett az udvar előtt, szemben találja magát az egész tüzérséggel, az intelligencia és régi politikusok s a városi polgárság majoritásával. Ellenfelei közt, akik egészen nyíltan támadják rendszerét és törvénytelennek tartják azt, ott találják elsősorban Romanones grófot, a volt liberális-konzervativ miniszterelnököt, Spanyolország leggazdagabb emberét; továbbá a 88 éves Valeziano Weyler tábornokot, a konzervatív monarchista főoszlopát és Aquilera volt hadügyminisztert. Ezek ketten fogalmazták és írták alá azt a manifesztumot, amelyért a diktátor több, mint 200 közéleti férfit lecsukatott. A külföldi lapok leírják, hogy Primo de Rivera egyáltalában nem meri végrehajtani saját intézkedéseit. A hadügyminisztert kiengedte, Weyler tábornagy pedig minden nap sétalovaglást eszközöl s az őrség szemeláttára vonul ki, a pert pedig egyáltalában nem szándékozik lebonyolítani a diktátor. Emellett az általa feltalált pénzbüntetést a politikai ellenzékeskedést szintén csak a papíron hangoztatja, de végrehajtani nem meri, mert ezáltal a belföldi béke kiszorulna p. 0. az egész Barcelonából s így az újfajta politikai büntetésnek — melynek kitalálása ismét az államügyekben való gyermekies hozzánemértés jele — a hazai valutára volna káros hatása. Az ország legjelentékenyebb orvosát, dr. Miaranont is letartóztatta a diktátor, minden ok nélkül, csak azért, hogy kiengedje és saját presztízsén ejtsen csorbát. Éppen igy járt a jelenkori Spanyolország két legeredetibb s egész Európában ismert valóban nagyszerű tudósának és aesthetikusának, Ortage y Gasset-nek és Miguel de Unamunonak, továbbá Álba volt mülovarnak a száműzetésével, amellyel a külföld anélkül is meglevő ellenszenvét csak fokozta. A francia, de főleg az angol lapok ellenszenve a diktatúrával szemben annyira egyöntetű, hogy az minden rosszra enged következtetni é% bátran állítható, hogy a nagy angol politikai és közgázdasági lapok állandó és következetes eilenszenvnyilvánitása van olyan biztos jele az áldatlan és egy politikai cselekedetet véghez nem vivő spanyol diktatúrának, mint mindaz a zendülés, a melyekről az utóbbi idők beszámoltak. A nagystílű, de folyton megakadó és kivitelre nem jutó külpolitikai tervek dugába dőlése szintén csak siettetik a végelgyengüiő diktatúra kimúlását. Ennek bekövetkezése és az alkotmányos élet megindulása az, amire Chamberlain gondolhatott, amidőn Spanyolország viszontlátására nem adta fel a reményt a genfi b.ucsuzásnál. 13. oldal. saságba — tudniillik a vagyonos osztályba, — ahol jog és társadalmi rend szerint csak annak van elsőrendű páholyülése, aki a fölöslegéből fizeti az adóját és saját jómárkáju autójának a gyorsfutamával hinthet port az embertársai szemébe... Hogy mért tűröm és állom ezt a hamis helyzetet? És mért nem tárom azt fel nyíltan és őszintén egész meztelenségében? Merő gyöngédségből és emberszeretetből. Restellek bánatot okozni a mások kárán okuló publikumnak. Nem akarok megszomoritani senkit... Óh, én nem vagyok annyira naiv, aminőnek e pillanatban látszom... Tudom, hogy ez az állapot csak nekem baj, a többinek, az ismerőseimnek és egyéb jóembereimnek inkább öröm. Ámde kellemetlen öröm. Olyan amelynek nem adhatják át magukat nyíltan, mert ők is tudják, hogy mi illik... Kedvem volna olyan szavakkal adni tudtukra az esetemet, amelyeket a müveit francia használ hasonló körülmények között: —■ Szegény barátom, még nem is tudod talán, hogy tönkre jutottam? Mert úgy illik — már megint: illik! — hogy sajnáljuk azt, akivel kellemetlen hirt közlünk. De nem szólhatok se igy, se máskép, mert elkedvetleníteném őket. Majd megtudják másoktól annak idején, s akkor érdeklődéssel fogják hallani, mint egy érdekes napiujdonságot. Ha én közlöm velük, busulniok kell vagy legalább úgy tenni, mintha búsulnának, s ezt nem szeretik a jó emberek, akik csak a saját bajukon tudnak őszintén szomorkodni. Kénytelenek volnának részvétet mutatni, ami fárasztó, s meg kellene kísérelniük, hogy vigasztaljanak, s ehhez nem értenek. Jó és okos embernek kell annak lenni, aki ért ehhez a finom művészethez ... Fel kellene ajánlani a szolgálataikat s a segítségüket, s erre nem éreznék magukat hivatottaknak, mert ahogy hallanák az esetemet, nyomban eszükbe jutna, hogy újabban őket is mennyi baj érte ... Zavarba jönnének, ötölve-hatölVa feszelegnének, pirulnának, sietős dolguk is akadna (szegényekkel szemben mindig sietős az ember dolga!), s elrontanám a kedvüket néhány percre, a nagyon érzelmesekét ep;y félórára. Az igaz, hogy némelyekét meg földeríteném egy napra. Esetleg akadna köztük (az ember sokféle), aki komolyan megijedne s attól félne, hogy pénzt kérek tőle, még jobban attól, hogy eben az esetben kénytelen volna adni, s legjobban attól, hogy azt sose kapja vissza. Ugy-e nem volna szép tőlem, ha közölném e drága emberekkel, hogy méltatlanra pazarolják a rokonszenvüket, hogy nem vagyok velők egyenrangú, s hogy tulajdonkép szélhámosság tőlem, ha közéjük tolakodom. Azért, hogy igy lecsúsztam s a jövőm sivár s bizonytalan, nem szabad brutálisnak lennem, s én sokkal jobban szeretem az embertársaimat, semhogy szándékosan okozhatnék fájdalmat nekik. Hallgatok hát különböző okokból és első sorban azért, hogy le ne leplezhessenek és sviháknak vagy épen svindlernek ne nevezhessenek. Ha rájönnek, hogy immár másfél év óta ámitom a világot s a jóhiszemű közönséget, hogy szegény ördög létemre játszom a gondtalan bőpénzüt s oly gesztussal adakozók különböző emberbaráti célokra, ahogyan a valóban gazdagoknak kellene adományozni, — ha mindezt megtudják, nemcsak azért fognak megvetni, mert nincsen semmim, de azért is, mert félrevezettem a nagyságos közvéleményt s rutul visszaéltem sok gyanútlan ember bizalmával... Szinte szédülök, ügy állok és forgók, keringek és tapogatódzok ebben a semmi rosszat se sejtő társaságban, mint az őrült (akirőlnem tudják, hogy az) az épelméjüek közt, akit ez utóbbiak egészen komolyan vesznek s vele minden fölmerülő kérdést alaposan és részletesen megbeszélnek, ép úgy, mint a hozzájuk hasonló normális halandókkal. Talán ‘némely elmebeteg is ezért disšzimulál s azért palástolja a szomorú be-Vagyoni halál írta: Baedeker Napló vagy valamely intimusához intézett levél-e az a néhány lap, amelyeket egyéb kéziratokkal együtt egy muzeum-köruti antikváriustól vettem a minap, nem tűnik ki világosan a tartalmukból. Akár ez, akár az, érdemesnek „tartottam».JloSX Ie~ ■ másoljam és szószerint közöljem. Pesti ember Írhatta, aki nemrég még az élet napos oldalán síitkérez'hetett s most annak árnyékos felén kénytelen dideregni. Úgy látszik, spekulációk vitték lejtőre, ami esetleg egynémely szánalmas szív rokonszenvét szerezheti meg neki, mert. szinte törvény, hogy jobban sajnáljuk azokat, akik ilymód züllöttek le, mint amennyire szeretjük azokat, akik ezen az utón jutottak zöld ágra. Kívánom, hogy e panaszok embere lásson szerencsésebb időket, s nyerje vissza, amit elvesztett (bár ez nagyon is naiv óhajtás s aligha méltó egy nagykorúságát már elért Íróhoz, mert köztudomás szerint a spekulánsok a mások vagyonára szoktak vadászni és sose a magukéra), — akkor mingyárt jobbkedvü lesz, s szebbnek fogja találni az életet és jobbnak az embereket, akikre — az Írásából Ítélve — most ugyancsaR haragszik. Mint mindazok, akik maguk okai a szerencsétlenségüknek. S most átadom a szót neki. #■ Wie gewonnen, so zerronnen. Vagyonom, amelyet elég gyorsan, sőt irigy barátaim szerint nagyon is gyorsan szereztem, még rövide'bb idő alatt semmisült meg. Konjunktúra asszony, aki néhány esztendeig nyájasan kacérkodott velem és legédesebb mosolyait pazarolta reám, ezidőszerint valószínűleg másokat boldogít meleg kegyeivel. Avagy erényes lett a jó nő? Fölhagyott a flörtöléssel és erkölcsrontással, s most senkinek se hajtja malmára a boldogulás vizét? Meglehet. De bizonyos, hogy engem faképnél s a legnagyobb slamasztikában hagyott... Mivelhogy száz percentet fizettem mindenkinek, nekem édeskevés maradt, s meg kellett válnom olyan vagyonrészektől is, amelyekhez a kegyelet kapcsa vagy a Szépnek imádata fűzött. S ezektől talán fájóbban búcsúztam, mint a bankkövetelésemtől s egyéb aktíváktól, amelyeket áldozatul kellett hoznom. A lakásomon még csak néhány értéktárgyat őrzök, amelyeknek az árából remélhetőleg fenntarthatom magam addig, amig álláshoz nem jutok, ami most igen nehéz eset. Ha ez be nem következik, akkor... akkor... Akkor igazán nem tudom, mi lesz ... E vigasztalanságban egyedüli derűs momentum, hogy a helyzetemet nem ismeri senki. Inkognito vagyok szegényes a jó közönség nem is sejti, hogy az életem standardja-már csak bizonyos időre van biztosítva. Nem tiltják, hogy hónapok óta egy 'Csók istiáfífrakáZ árábóF étek' s most egy perzsa szőnyegre vár a feladat, hogy ideig-óráig tartsa bennem a lelket. Áldom sorsomat, amely — ha már oly ro'sszul bánt el velem, — megengedte, hogy nagyvárosban éljek, ahol csak akkor kerülnek napvilágra a letörések, amikor azok véglegesek. A lassú lemorzsolódást, a tempós sorvadozást, amelyet vidéken a vak is látna, itt az argus-szemü detektiv-természet se veszi észre, Ennek köszönhetem, hogy az ismerőseim úgy beszélnek velem ma is, mintha még közéjük, az egyemegafenevagyonososztályhoz tartoznám s nem azokhoz a nincstelenekhez, akik nem hivatalosak az Élet bankettjére. Érdeklődéssel tudakolják, hol hüseltem a nyáron s hol fogom tölteni a telet, s uj tipusu autókról, színházi premierekről és egyéb mondén dolgokról diskurálnak velem, mint egyik gazdag ur a másikkal. Sőt adományokat is kérnek tőlem különböző jótékony célokra: rokkantaknak, vakoknak, árvízkárosultaknak s más hozzám hasonló boldogtalanóknák,' mert úgy illik — és én tudom, mi illik, — hogy a jómódúak támogassák a szükölködőket s a fölöslegükből istápolják a humanitárius intézményeket. Nékem igen nagyon tetszik a dolog. Nem az, hogy ily siralmas körülmények közé jutottam, de az, hogy az emberen, ha csak ki nem kiabálja, nem üt ki a sorsa, s hogy a szegényen, ha ő maga nem kürtöli, senki se veszi észre, hogy nincs semmije. Amig rendes ruhát húzhat, naponta borotválkozik és vált gallért, addig akarva-nemakarva a gazdagot játsza, — a kitagadottságát nem árulja el rajta semmi, legfeljebb az a kis bátortalanság és szemérmetesség. amely együtt jár vele. De ezt ugyan ki látja meg?... Bizony, ha nem volna olyan szomorú, azt merném állítani, hogy mulatságos a helyzet, amelybe a Sors kerekének a szeszélyes forgása ültetett. Csaló vagyok (anélkül, hogy csalni akarnék), mivelhogy befur-akodok a legjobb tár
