Bácsmegyei Napló, 1926. szeptember (27. évfolyam, 241-270. szám)

1926-09-12 / 252. szám

13. oldal

1926. szeptember 12.--------------------------- BÁCSMEGYEI NAPLÓ

Krisztus vagy Barrabás

Karinthy Frigyesnek csodálatos szépségekkel megirt »Krisztus vagy Barrabás« cimü könyve jut eszembe, valahányszor vélt igazságok vad védelmét érzem ki a szavak mögül. A Krisztus vagy Barrabás gondolata egyáltalán nem uj, sőt mondhatnánk, az ezerkilencszázhuszonhat évi világdrámának legkulminánsabb pontja. Témája és témaköre maga is csaknem olyan régi, mint ennek a közel kétezeresztendős színkörnek fölvérzett arénája. Hol Krisztus bukkan föl, hol meg Barrabás siklik előtérbe, hogy a századok derekán maguknak vindikálják a győztes jogait. Valahányszor azt kérdezik: Krisztus-e vagy Barrabás, Krisztus mindenkor sietve eltűnik és szerényen meghúzódik, mig Barrabás az ember világi életének minden szennyes bajával megkent lovagja bukkan előtérbe.

1.

A filozofáló Karinthy-irásoknak leggyönyörűbben kifejező része ez a bölcsészeti tan kifejezése, amely szerint Krisztust el lehet törölni, a jóságot el lehet maszkírozni a horizontról, az ecce homo-arc mégis folyton és újra megjelenik, lehet, hogy sürgetőbben, lehet, hogy kevésbbé támadólag, de hirdetve mindhalálig azt az abszolút igazságot, hogy a jóság, ha csak ideiglenesen is, ha csak relatíve is, de feltétlenül győz. Karinthynál Krisztus és Barrabás szerepe csodálatos módon kerülnek öszsze egymással és érdekes, hogy a szerző úgy állítja őket össze mégis, hogy jóság, szépség, igazság ellenére is Barrabásnak mindig győzni kell Krisztussal szemben.

2.

És ez az utóbbi megállapítás mindennél aktuálisabban most sürgős • pgazán, amikor valóban minden megkötözött eszmének sincsen gátja. Hányszor juthat eszünkbe Krisztus és Barrabás esete ma, amikor politikában és különösen a gyakorlati politika ösvényein hamis jelszavakra gyártanak politikai kaptafákat. Vájjon mi más jut eszünkbe akkor, ha a napilapok hasábjain olvassuk, hogy »középeurópai Locarno készül« yagy pedig »népszövetségi tanács döntése elé kerül« ez vagy az az ügy. Krisztus jut eszünkbe, de rögtön Barrabást látjuk, aki ott van jelen megelőzni > múltat és megelőzni jövőt. Ma minden ilyen locarnoi eszme és Középeurópa minden valamire való körösi szenteltvize fölvetheti a fejét, de legfeljebb csak arra jó, hogy ránk kiábránditólag hasson. Ha azt olvasom, hogy ki ad nekem politikai szabadságjogokat vagy ki hoz nekem egyéni védelmet, akkor kelhetnek krisztusi igazságok, fölsorakozhatnak krisztusi igazságérzetek, mégis hiába, érezni fogom, mert éreznem kell, hogy itt lehet akármilyen krisztusi alázat, itt lehet a krisztusi eszmének bármilyen fokú kitártsága, itt mégis hiába, Barrabásnak kell győzni, aki megskalpolta és aki föltrancsirozza az emberi színeket és az emberi tüdőcsucsokat.

3.

Itt hiába állandóan és folyton látom, hogy meddő keserűségek robbantják ki az elégületlenséget és hosszú évtizedek fájdalmaira sem kerül gyógyító irmag. A politikai jelszavak, a politikai eszmeáramlatok itt már kiszáradt sziklából fakasztottak vizet és a kevésbbé életrevaló tömlőkből szivattyúzták ki az élet borát. Hiába olvassuk, hogy bizonyos diktatórikus törekvések és bizonyos terrorszövetkezetek tartják fogva Európa, nagy részét, ez mind érdemben lefokozódik, mihelyt figyelembe vesszük, hogy tulajdonképpen ez a szükségképpen való rossz, ez az emberi mértékkel meg nem közelíthető eredmény. Vagyis: ez a politika pokoli circuius vitiosus-a a Krisztus és Barrabás-elméletnek.

#

Ki fog nekünk erőt adni? Az erő gyöögesége-e yagy .pedig a gyöngeség ereje? Ez a kérdés túl a politika

lélekvesztőin az elszánt ember elszánt és nagyratörő útjait fogja előrevetíteni. Ma vagy holnap. De mindenesetre Krisztus és Barrabás eszméjének a jegyében. És addig győzni fog minden hangzatos jelszó, sajnos, még akkor is, ha épülete hazugságok tégláiból van összerakva.

Mesterhízy Ambrus

Ők ketten

Irta: Baedeker

— Anna, beszélnem kell veled, — igy szólt a feleségéhez az ura, már három gyermeknek apja, aki oly fiatal volt, hogy senki se nézhette házasembernek.

Morogva, zsémbesen felelte az asszony:

— Szép tőled, hogy megszólítással tüntetsz ki. Eddig bizony nem mutattál sok hajlandóságot erre. Alig töltesz itthon naponta egy órát. s ez idő alatt is a kutyáddal társalkodói s nem velem.

— Ennek az az oka, hogy nem tudok a szájad ize szerint beszélni. Igen nehéz eltalálni a hangot, amely téged nem izgat. Semmi se tetszik neked, amit mondok s mindig elégedetlen az arcod. Az otthonom valóságos pokol... Nono, ne pattanj föl! A tényen nem lehet változtatni. Lehetetlen veled békességben élni, — olyan rossz a természeted, szegény Anne-om.

— Rossz? — rikácsolt a nő. — S a tiéd talán jobb?

—Valószínűleg. Hiszen mindenkivel jól tudok megférni, s csak veled vagyok kénytelen veszekedni... Ha nem volnál annyira féltékeny és nem szitkozódnál oly sokat, hozzád is oly szeretetreméltó lehetnék, mint másokhoz. De igy!... Állandóan üldözöl a féltékenységeddel, patáliát csapsz, ha este későn jövök haza és sokallasz minden pohár italt, amelyet baráti körben elfogyasztok. Ez a mi szépséges családi életünk... Mondd: lehet az ember kedves olyan valakihez, aki reggeltől estéig duzzog-pattog s akit sose látunk mosolyogni?

— Te persze hibátlan vagy!... Minden bajunk onnan ered, hogy már nem szeretsz, Bili.

— Úgy bizony nem, ahogy szeretni szeretnélek, s ahogy szeretnélek, ha alkalmazkodóbb és gyöngédebb volnál.

— Sose tudtál bánni velem, Willy.

— Hogy’ tudhattam volna! Amikor nagy szerencsétlenségünkre öszszekerültünk a vérünk lázadása folytán, tapasztalatlan siheder voltam, te pedig házasságra éhes, szerelemre szomjas, hímre régen kívánkozó nőstény. Neked kellett volna okosnak, irányítónak és óvatosnak lenned, s te mindezt — óh rövidlátóság! — tőlem vártad, az újonctól, a tapasztalatlantól!... Most ugyan mit csináljunk, mikor a dolog alaposan el van puskázva?... A gyermekcipőkből immár kinőttem, de minden viszonyból és vonatkozásból — s igy a házasságból — is, amely eddig fogva tartott az Avon folyó mellett. A hibás te vagy, Ann. Jobban kellett volna vigyáznod rám, meg kellett volna becsülnöd fiatal hevemet s hálásnak lenned, hogy hozzád kötöttem sorsomat, amely az álmaimban más üdvöt ígért nekem.

Az asszony fölugrott az asztal mellől, ahol ültek, s éles hangon feleselt s tiltakozott.

Az ura csak nehezen tudta megnyugtatni.

— Megint ok nélkül dühöngesz. Nem lányokra és asszonyokra gondoltam most, amint hiszed, hanem a nagy veszteségemre, — hogy miattad lesiklottam a hivatásomról Korai házasságom, amely nem az én akaratomból jött létre, eltérített egy nemesebb életpályától, amely —

— Arra vágytál? Sose árultad el. A Merry England jegyében éltél mindig, ittál, a pajtásaiddal mulattál, szenvedélyes vadász voltál, a kockajátékot se vetetted meg és mivel sem sejttetted, hogy halhatatlan akarsz lenni.

— Semmise teszi az embert oly

szerencsétlenné és léhává, mint a lekötöttség. Hozzád voltam láncolva és ehhez a kis városhoz, amelynek a népe becsületes és mulatós, de egyszersmind alantas gondolkozásu és minden fantázia nélkül szűkölködő. Nem nem nekem való környezet ez, Ann, nekem itt nem jó lennem.

— Száz szónak is egy a vége. Megbántad, hogy feleségül vettél. Meguntál engem.

— Nincs hízelgő természetem, s nem mondhatok teljesen ellent... De hát melyik férj nem bánja meg a házasságát előbb vagy utóbb? Bizony az is, aki be nem vallja. A legtöbb

ázasságnak ez a folytatása és a vége.

— Tudom, hogy mester vagy az okoskodásban és vitatkozásban, Willy, és én nem tudok mit felelni neked.

— Igen, mi messze vagyunk egymástól, szegény Anne.

— Messze, mert nem vagyok elég fiatal és elég szép neked, Bili.

— Érdekes, hogy ebbe a körülménybe könnyebben nyugszom bele, mint te.

— Mert az nagyobb baj nekem, mint teneked. Mennyire szenvedek attól, hogy minden fiatal nőszemély jobban érdekel téged, mint a feleséged!

— A természet kegyetlen érctörvénye ez, barátnőm. Az asszonynak fiatalabbnak kell lenni az uránál..,

— Öh, jól tudom. Ne vesd a szememre ... A korkülönbség négy év előtt is meg volt, s akkor jó voltam neked, ugy-e?

— Igen, a tizennyolc éves fiúnak jó a huszonhatéves asszony, ha az bolondul szErelmes beléje. Nem tagadom, te is tetszettél nekem és meg is kívántalak, de ez nem volt oly szerelem, amelyet házasságnak kell betetőzni. Ha el nem csábítasz a lobogó lángoddal és Zsuzsika —

— Igaz, nagyon szerettelek s a kis Susan nagyon iparkodott s hamarosan megszületett.

— S az apád meg az enyém azt határozták, hogy Susannak törvényes gyermeknek kell lenni. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy házasok vagyunk...

— Én pedig azt hittem bízó aszszonyésszel, hogy e kedves kislány szorosabb kapocs lesz közöttünk, s mikor egyévre rá még két gyermekünk született —

— Az ikrek? Akkor azt hitetted el magaddal, hogy örökre egymáshoz vagyunk láncolva. De, fiam, a gyermekek nem sokat bizonyítanak a szerelem mellett és semmiesetre se tehetik jóvá a bolondul kötött házasságot. A természet rendje ellen nem lehet büntetlenül vétkezni. Mink megbünhődtünk mind a ketten, — te azzal, hogy kénytelen vagy féltékenynek lenni, s én a késő bánatommal.

— Nemcsak engem kerülsz, az otthonodat se szereted.

— Azt kietlenné teszed a szomorú arcoddal, az örökös patvarkodásoddal s azzal a női duzzogással, amely a lármás káromkodásnál is rosszabb. Óh, te allways displeased-asszony, te nem tudod, mivel lehet lekötni a férfit!

— Lehet-e bármivel az olyan csapodár természetet, aminő te vagy? Akit a barátai — talán, hogy engem bosszantsanak — Hóditó Vilmosnak neveztek el?

— Hiába magyaráznám, hogy miként. Fantáziámnak és elgondolásaimnak" a raktárában egy sereg téma vár kidolgozásra, s lehet, hogy valamikor megírom neked s az egész világnak, hogy mint biztosíthatja magának a nő az ura szerelmét, s talán azt is, miként szelídíthető meg az

Éf

olyan zsémbes, dacos és házsártos asszony, aminő te vagy... Most egyelőre másról van szó, s kérlek, engedd, hogy közöljem veled.

— Mondd hát, bár attól félek, hogy újabb sértések jönnek.

— Nem, nem, Anna. Nem mondok semmit, ami sérthetne. De kellemetlenséget kell tudtodra adnom, amely ellen nem tehetünk semmit, — olyannyira kikerülhetetlen. Kénytelen vagyok elhagyni Stratfordot.

— Mennyi időre, WiUi?

— Bizonytalan.

— Sokáig maradsz el?

— Nem tudom.

— Örökre mégy el? Mindenkorra?

— A jövő az Isten kezében van.

Nem Stratfordot hagyod te el,:

William. Te tőlem szököl.

— Igazán nem. Muszáj menekülnöm, ha nem akarok egészen megsemmisülni... Tudod, hogyan állok Sir Thomas Lucyvel.

— Az a buta őzhistória?

— kz... Fájdalom, az eset nem-t; csak buta, veszedelmes is. In flagranti értek rajta, s hallhattad, hogy milyenek a vadorzás elleni törvények. Embertelenek. Nemcsak a szabadságom van veszélyben, — az életem se biztos, ha a biráim rossz kedvükben vannak. A józan ész s az önfentartás ösztöne, sőt a ti családi érdeketek is azt parancsolja, hogy kereket oldjak, mielőtt a törvény emberei vállon ragadnak.

— Sir Thomas nem rossz ember,' Will... Akarod, hogy elmenjek hoz-! zá és megkérleljem?

—Ahhoz, bocsás meg, szegény; barátnőm, nem vagy elég szép. S- aztán késő is... Ebben az esetben hiába appellálna bárki is a derék ur jószivére. Az őzzel, amelyet a parkjában lepuffantottam, édes keveset törődik Sir Thomas, s ha egyebet nem vétettem volna ellene, nyugodtan élhetnék itt tovább, a hajam szála se görbülne. De bolondot tettem, Anna, szatírát Írtam róla, maró gunyiratot, amelyben irgalmatlanul kifiguráztam minden valódi és ráfogott! gyöngéjét. Ezt sose bocsájtja meg,' mert mód nélkül hiú ember, akit a hiúságában támadtam meg. S aki a hiúságában van sértve, az kegyetlenül szokott bosszút állni...

— A törvény oly szigorúan bünteti azokat, akik szatírát írnak?

— Óh, a törvény! Attól írhattam volna ezeregy szatírát... A szerencsétlenségünk az volt, hogy ép azon. férfiú ellen szegeztem ez irás gyilkos' gúnyj át, akinek a kegyétől ép a vadorzás miatt függtem. Tamás ur a vers olvasására olyan dühbe gurult, hogy megbánva eddigi kiméletességét, most könyörtelenül üldöz és rám szabadítja a törvény embereit amaz őz miatt, amelynek a hullájánál har-: madmagával tetten ért.

— Bili! Én ismerlek Téged!

— Hogyne, Ann? Hiszen három gyermeked van tőlem...

— Nekem nincs kedvem tréfálni] ebben a komoly órában, Willy. Neked, úgy látszik, most is van... Amikor kijelentem, hogy ismerlek, azt akarom mondani, hogy rájöttem a csalafintaságodra. Te el akarsz engem hagyni, mindenáron szabadulni kívánsz tőlem, s hogy erre ürügyed legyen, magadra haragítottad Sir Thomas Lucyt. Hiába tagadnád, —{ ez pokolian kieszelt terv volt. Azon dolgoztál, hogy muszáj legyen szöknöd. írtad volna-e máskülönben azt; az átkozott verset? Megkockáztattad, hogy letartóztassanak és szigorún elitéljenek, csak azért, hogy titulusod legyen itthagyni bennünket.

— Ha igy volna is, Anna, nem azért tettem, hogy tőled szakadjak el, bár te mindent elkövettél, hogy elriassz magadtól. Nem tagadom, hogy a becsvágy s a nagyváros és a nagyvilág távoli igézete szólít el innen, de ha menni kívánok, mindentől szeretnék szabadulni, ami itt^ lenyűgöz, e kisszerű helyen, e prózai környezetben, ahol nem szárnyalhat a gondolat s nem születhet egy magasztosabb eszme. Itt csak vágy születhetik, amely más felé vonzza-taszitja az embert, oly világba, ahol világosabb van, mint itt e nyárspolgári sötétségben. Nekem hatáskör,