Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)
1926-08-01 / 209. szám
13. ól lal 19?6. augusztus 1. SÄCSME6YE! NAPLŐ Halott erények margójára Vén Európa fiatal és virgonc eszmék barrikádjaitn csatázik és csodálkozik és hisz és vár és kellemes meglepetéseket áhit. Kevés a vetés, még ritkább az aratás és tegnapok után senkinek sincs kedve holnapokat lesni. Lelkiismeretlen sáfárok lármás végeladást rendeznek a jócselekedetekből, a pusztulás mennyasszonyi csokrát kötik a cinizmusból leveles ^ folyondárt fonnak a részvétlenség tömegcsődjéből. * Harcos_ esztendők verekedései után elvétve és félve toppannak be néha vigasztaló dátumok, elűzni gondot, lidércek tömegét és elkeseredések eredményéit. Óh a szándék már régen, nagyon hosszú idő óta, nem annyi mint a cselekedet. Ezt a letört, szárnyát szegett, tragikus igazságot, már régen és szintén nagyon hosszú idő óta le kellett volna szögezni a botorkáló jóhiszemüek megnyugtatására, akik minden ütés után u] erőre kapnak és ujraszütetett ambíció vérnyomására ébrednek. Elvek likvidációjának, jelszavak devalválódásának fürge delelőjén leszoktattak bennünket hitről, reményről és szerétéiről, kipofozták belőlünk a megadást és a jóságot és a felebarát önzetlen megbecsülését és karral és aggyal és szívvel való támogatását. Ezek a keserű és egyszerű és elcsépelt igazságok ma aktuálisabbak, mint tegnap voltak és a mainál is sürgetőbbek lesznek holnap. Meg kell barátkozni, bele kell törődni, össze kell testvéresedni ezekkel a mostoha és erős uralkodó eszmékkel, hitemre mondom, inkább ma, mint holnap. * A bánatok és a keserű megaláztatások ma nem hagynak nyomot a csapraütött sziveken. Mit lehetne tenni egyebet halott erények porhanyós sírjának szélén, mint eltemetett, feledésbe sülyedt erényeket agnoszkálni. Halott legendákat idézni az élők fejére. A nagy tömegsír roppant lomtára egymásután elevenedik meg és valahogy úgy vagyunk vele, hogy minden egyes nappal vakok látókká és süketek hallókká lesznek a csodálatos reinkarnáció csodatevő üstjében. És nem kérdezzük, ki adta szemünkbe a jóság reflektorát, szivünkbe hogy férkőzött be a könyörület északii fényének ritka tüneménye és azt sem, hogy milyen délibáb muzsikál szinfóniát a lelkünk fenekén. Csak állunk, mint ártatlan fehér húsvéti bárányok, enyhe pázsitok ringató ölén és megtapsoljuk a villanykörte izzó fehér fényét, amely ad nekünk napot és éjszaka kisértetes óráiban varázsol bennünk nappalt. ¥ A tömörré font penitencia titokzatos korbácsa egyre változatlanabb hévvel pattog és porzik a hátunkon. ¥ ^ Az erények kivételes esztendője, lám, mégis elérkezett. Kevés zökkenővel, sok megnemértéssel, csúfolódással, keserű vesszőfutással, de megérkezett: ünnepelni és ünnepeltetni. Az idén, tragikus és mélyenszántó csapások kiszivattyúzott esztendőjében hétszáz éves fordulóját ülik meg világszerte a nagy Assisibélinek, aki Ferenc néven szobrot faragot az erényekből és mezítláb, rongyos ruhában, zilált szakállal és önkéntes szegénységének minden hatalmas erejével meghunyászkodást diktált a hatalmasoknak. Alverna hegyének megdicsőült és átszellemült szegény és egyszerű és alázatos közkatonája a megbocsátás zengő tárogatójával verte fel a megátalkodottak drótakadállyal körülzárt csalitját. És vadakat megszelídített, madarakat énekre indított. És gonoszságokat kiradírozott a szivekből. Gyilkosok eldobták az éles kést, mert leikükön bünbánat ütött ékes rést. É-s mindenki magába&záüt és az Assisibélinek megadatott a kegyelem, látni, hogy mindenki szelíd szelek szivárványszínű sodrába dirigálja életének vitorláját. # Aki a határmesgyék kikerülhetetlen és elmaradhatatlan válságait szándékosan kikerüli, nem tarthat számot a lélek egyensúlyának megbecsülhetetlen adományára. * Az Assisibéli Ferenc hétszázéves ünneplése, öröme és kincse nem izolált és szükreszabott ünnep, öröm és kincs. A kemény napoknak kemény és edzett mondanivalói vannak és ember legyen a lelkiismeretén, akit nem fektet kétvállra az erő és igazság robusztus ereje és igazsága. Ez a hét évszázados forduló, függetlenül külső parádétól, rikító lobogóktól, világünneppé, az egyetemes .emberi összetettség fölmagasztosult dokumentálásának ünnepévé avatja Assisi szent Ferenc hét évszázados dicső uj stációját. Az olasz barátét, aki durva köntösben, érdes kordával, vándorbot nélkül tartott vándurszemlét a letarolt lelkek temetője fölött. A Xlí. század hőslelkü koldusa, az erények koronás fejedelme, a szerves és szervetlen világ leghűségesebb szeretője jött el hétszáz esztendő után, hogy kisértse fájón és égőn, a fájdalmaktól teherbe esett emberiséget. Az Assisibéli ünneplése az egész világ sajátos magánügye. Mindenkinek van vele tisztázni valója. Gőgösnek, durvának, kegyetlennek és az állati ösztönök minden rendű és rangú mániákusának. Menetelése a századok tüskés ösvényein árnymentes fényeket vetit a meddőség forrásaira. Lépése virág, szava muzsika és szelleme frissen kaszált rétek jó sarju-illata. Megjelenik alázatos félszegségével, az alázat fölényének legnagyobb hatalmával, hogy ne- legyen kitagadott az élet, fájdalmas a világ és gyötrelem a mámor. Mesterházy Ambras ŐK KETTEN Irta: BAEDEKER — Hogy van? '— kérdezte az orvos. — Azt önnek jobban kell tudni, mint nekem, — felelte a beteg. Az orvos. — Sokat tudunk, de mindent nem tudhatunk. A beteg. — Sokat? Ha úgy eltűnődök azon, mily gyalázatosán érzem magam az ön gondos és figyelmes kezelése mellett, akkor nem tudok hinni abban, hogy ön valami sokat tud. Az orvos. — A »sok«, az valami nagyon relativ mennyiség s ép oly viszonylagos, mint a »kevés«. Mégis abból a körülményből, hogy sokat tanultam, arra merek következtetni, hogy valamit mégis csak tudok. A beteg. — Nem következik. Volt egy iskolatársam, aki esztendőkön keresztül naponta tizenöt .ópát- biflázott, s a nagy szorgalmának a vége az lett, hogy háromszor bukott meg az ügyvédi vizsgán, s most írnok egy prókátornál, aki mindig kártyázott és édeskeveset tanult. Az orvos. — Köszönöm a hízelgő bókját, amely valószínűleg azt akarja jelenteni, hogy tehetségtelen szamár vagyok és hiába jártam az egyetemet. De ha igy gondolkozik, mért nem fordul más orvoshoz? — olyanhoz, akinek a tudományában többet bízik? A beteg. — A különbség a tudatlan és tudós doktorok közt nem lehet valami nagy, s alapjában majdnem mindegy, hogy ki kezeli az embert ... S aztán az orvos megválasztásánál nagy szerepe van a rokonszenvnek. Önnek olyan jó képe van... Az orvos. — Olyan jó, ugy-e, hogy ennek a kedvéért megbocsájtja a tudatlanságomat? Igaz? A beteg. — Magam se tudom. De ne érzékenykedjen, nem akartam megbántani. Az orvos. — Óh, mi a betegektől semmit se szoktunk rossz néven venni! Tudjuk, hogy betegekkel van dolgunk. A beteg. — Azaz: beszámíthatatlan emberekkel. Az orvos. — Ön se legyen érzékeny ... A betegek nem beszámithatatlanok, csak kiszámíthatatlanok. Ha egy órával előbb, vagy később jövök, bizonyosan barátságosabban fogad.' A beteg. — Lehet... Mit gondol, meddig leszek beteg? Az orvos. — Megmondhatom pontosan : ameddig él. A beteg. — Szép kilátások! Az orvos. —• Közös sorsa ez mindenkivel. Mert mindenki beteg és mindenki addig beteg, ameddig él. Nincsen felnőtt ember, aki egészen egészséges. így hát nincsen felnőtt ember, aki nem beteg. A beteg. — Vigasztalni akar ezzel a megállapításával? Az orvos. — Semmiesetre se ijeszteni. A beteg. — Nézze, doktor ur, ne lovagoljunk elvi kijelentéseken. Elhiszem, hogy mindenki beteg, de • meg fogja engedni, hogy mégis csak azokat szoktuk katekzokhén betegnek tartani, kik orvosi segélyre szorulnak, a rendes élemódjukat nem folytathatják s a foglalkozásukban akadályozva vannak, — a többi halandókat pedig, ha valamely szervük nem is egészen tökéletes s az idegrendszerük nem is tizenhárompróbás. az egészségesek közé sorozzuk. Ebből a szemszögből nézve, én mégis csak beteg vagyok, S' ön — nem irigylem értté — egészséges. Az orvos, -r- Helyesebben: ön betegebb mint én. s én valamivel egészségesebb vagyok mint ön. De r higyje meg: az egész differencia nem nagy. Csak akkora mint a tudós és tudatlan doktorok közt... A beteg. — Nem nagy? Úgy látszik, ez a szó is meglehetősen viszonylagos. Én e különbözeiét nagynak látom, ön pedig kicsinynek nézi. Mert én azt hiszem, sokkal betegebb vagyok mint ön, mig ön azt gondolja, hogy csak valamivel egészségesebb mint a páciense. Az orvos. — Bravó! Most megfelelt a kérdésemre. A beteg. — Melyikre? Az orvos. — Arra, hogy hogy’ van? S ime, azt felelte rá, hogy tűrhetően. Mert aki igy tud és szeret vitatkozni, az nem lehet valami igen rosszul. A beteg. — Téved, doktor uram s attól tartok, hogy ez nem volt az első s nem lesz az utolsó tévedése. Én akkor szoktam disputáim, amikor kritikus hangulatban vagyok, s akkor vagyok ilyen kedvben, amikor rosszul érzem magam s elátkozom •az életemet. Az orvos. — Hipokondria, merő hipbkondria, kedves uram. Ón mindig kritikus, — főleg az orvossal s legfőképpen a saját orvosával. Velünk szemben egyébaránt mindenki kritikus. Jőltevői lévén az embertársainknak, azok ellenségeket látnak bennünk ... Bevette pontosan az orvosságot, amelyet tegnapelőtt rendeltem? A beteg: — Legyek egészen őszinte? Nem vettem be. Az orvos. — Ez hiba volt, mert a gyógyszerek legnagyobb része csak akkor használ a betegnek, ha az szedi őket... • Kérem, adja vagy adassa elő azokat a porokat: Majd a jelenlétemben lenyel belőlük egyet. Praesente medico nihil nocet, az orvos jelenlétében semmi se árt, — még az orvosság se. „ A beteg. — Zavarba hoz, kedves doktor. Meg kell vallanom, hogy el se készíttettem a receptjét. Az orvos — óh. mű-vada kör írnyelmüség! Hát nem tudja, hogy á receptjeim csak akkor használnak valamit, ha mégis csináltatják őket? A papiroson azok csak írott mafeszt papiroson azok csak írott malaszt. A beteg. — Ebben is hasonló ön a nagy tanárokhoz. Azoknak a rendelései is csak akkor gyógyítanak, ha betartják őket. Az orvos. — Az én kedves betegem ma a szokottnál is szarkasztikusabb, s ez azt az aggodalmat k^ltí bennem, hogy egy kissé talán még« rosszabbul érzi magát. S ha ez így van, tulajdonítsa kizárólag magának. Mért nem csináltatta meg azt az ártatlan gyógyszert? A beteg. — Mért nevezi ártatlannak? Az orvos. — Mert: az. Még a leg“ rosszabb esetben se árthatott volna önnek. A beteg. — S a legjobb esetben használt volna? Az orvos. — A legjobb esetben teljesen meggyógyult volna tőle. Óh, mily vétkes könnyelműség volt, az esetleges gyógyulásnak e kitűnő alkalmát elmulasztani! A beteg. — Ezt könnyű mondani. Az orvos. — Mindent könnyű lgmondani, csak egy kis merészség es felelőtlenség kell hozzá. S ezt ön, tisztelt betegem, a legjobban bizonyítja. A beteg. — Mi marad egyéb vigasztalása a szegény szenvedőnek mint az, hogy egy kicsit szemtelen mer lenni? Az orvos. — No igen, ez méltán nyos. De visszaélni még se illik ezn zel a szabadsággal. A beteg. — Hát a doktorok nem űznek visszaélést azzal a hatalommal, amelyet a diplomájuk és aj laikus közönség vakhite kölcsönök nekik? Az orvos. — Ne mondja! A dipkn ma nem ér semmit és magában senkinek se imponál, mert éppen nem ritkaság. Amint valaki egyszer megjegyeztc, több diploma szaladgál az liccákött mint kutya, amelynek a bőrére szokták volt azelőtt kalligrafáléi okét? —/bedig mint áz utolsó népszámlálás bizonyítja, a kutyák is egyre szaporodnak. S ami a vakhitet illeti, az orvosban csak akkor bízik a legtöbb ember, amikor a jó Istenben: végveszély esetében, — ha nagyon-nagyon rosszul érzi1 magát, Nézze meg a templomokat: tele vannak szegényekkel és nyomorultakkal, s nézzen be az orvosi várószobákba: csupa betegek sóhajtoznaknyögdicsélnek bennük. A beteg. — Ez már igazán nem komoly beszéd! Csak nem kívánhatja, hogy egészségesek vegyék igénybe az orvos szolgálatait? Az orvos. — De igen, kívánom. Ha az emberek akkor is bíznának a doktorban s tanácsért fordulnának hozzá, amikor kutyabajuk, akkor kutyabajuk se lenne. Kevesebbet betegeskednének és tovább élnének. A beteg. Az orvosok pedig többet keresnének. Az orvos. — Tagadhatatlanul. De hát csak a harisnyagyárosoknak és a szépitőszergyártóknak szabad jó üzleteket csinálni? ... Bizonnyal nagy kár, hogy az emberek csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor már késő, azaz: mikor már betegek. A beteg. — Ez kissé paradokszul hangzik, s az orvosok szeretik a paradokszokat... Úgy gondolom, ők azt tanulják az egyetemen és a klinikán, hogy betegeket gyógyítsanak. Az orvos. — Azt is. Legfőbb dolguk s gondjuk mégis az kell legyen, hogy vigyázzanak a klienseik — nem mondhatom: a pácienseik —• egészségére. De ezt nem tehetik, mert soha sincs egészséges emberekkel dolguk, — mindig betegek keresik fel és betegekhez hívják őket. Nagy ritkaság, • hogy egy jó médium, azaz egészséges ember botlik be hozzájuk, — ennél aztán nagyszerű gyógyeredményt tudnak elérni. A királyok népeik nagy örömére azért élnek olyan sokáig, mert jninrl'Ä »runs' áll őrt 'iV
