Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)
1926-08-01 / 209. szám
í4. oldal. 1926. augusztus 1. SZENTELEKY KÖPNÉL KÉT VERS BÁCSMEGYEI NAPLÓ mellett. Viktória, I. Vilmos és Ferenc József nem a szervezetüknek, hanem a melléjük rendelt udvari orvosnak köszönhették a kivételesen hcsszu élettartamukat. A beteg. — Lehet, hogy igy van. S egy uralkodó, hacsak egy kicsit jobb a fizetése, tarthat és díjazhat egy állandóan a személye körül sürgölődő-forgolódó doktort, de ezt én a korlátoltabb bevételi forrásaimnál fogva nem tehettem soha. Az orvos. — Ebben meg önnek van iga^a. És mégis, mindenkinek folytonos orvosi felügyelet alatt kelívre állni, — akkor nekünk több dolgunk, de kevesebb betegünk lenne, s különösen sokkal kevesebb n. n. nehéz betegünk. Az általam óhajtott rendszer mellett ugyanis a legtöbb ember nem lenne- beteg egyáltalában, s csak az örgkor betegsége lepné meg idővel... E percben például nem kevesebb mint öt súlyos esetem van, — -mind azért, mert elhanyagolt szervezetekkel állok szemben, amelyeket azelőtt is orvosilag kellett volna ápolni. ,A beteg. — Súlyos esetek? Azok a betegek, ugy-e, akiknek nincs pénzük?-Mert a doktor urak elvárnak annyi szerénységet a szegényektől, hogy ne betegedjenek meg, s annyi figyelmet a pénzes emberektől, hogy ne maradjanak egészségesek. S mi történik?. A gazdagok egészségesek maradnak s a szegények — szegények! — megbetegszenek. Fogadja részvétem kifejezését! Az orvos. — ön pedig fogadja szerencsekivánatomat a viccéhez, amely élénken bizonyítja, hogy máris jobban van. Á beteg ember vagy nem viccel vagy csapnivaló rossz vicceket, betegeket, csinál. De a magáéban van némi igazság,-s azért jónak tartom. Csakugyan, a szegény betegek: súlyos esetek. Nehezebb segíteni rajtuk mint a tehetőseken,, de nem azért, mert a mi dijainkat ríépi képesek Kape.rp, $iert semmi kényelmet s .egyéb, betegségoszlató, .segítségéi'’ nem hy'ujihatunk nekik. A beteg,a tb^valeyőleg nemesük' a ’gyógyszerektől gyógyul :'.'. A .beteg. — Kivágta magát. Belátom, doktor ur, hogy ön jó ember. A doktor. — Nemcsak én vagyok jó, tisztelt barátom uram, — ez az erény a métier-nkkel jár. Minden doktor jó. Ha nem az, akkor nem doktor a szónak komoly értelmében, akkor csak graduált és emberpusztitásra felhatalmazott gyógyász... Nem vette észre, hogy regényekben és színmüvekben az irók a doktorokat rendesen jó embereknek festik (az ügyvédeket például távolról se olyan jóknak), s ők csak tudják, hogy milyenek vagyunk... A beteg. — Na, az irók e tekintetben kissé részrehajlók. Legalább egymáshoz önök nem valami különös jók. Ha hallaná, hogy’ beszélnek önről a kollégái! Az orvos. — Jobb, ha nem hallom. A beteg. — Bizonyára ... Tehát ön jó ember, s igy valószínűleg nem rossz doktor. S most már csak arra kérem, legyen egészen jó, azaz őszinte hozzám! Az orvos. — Az őszinteség semmi kapcsolatban' sincs a szivjósággal. Néha a rossz ember őszinte, s a jó fiú nem az. De hát mit akar tulajdonképpen? A beteg. — ön sokszor mondta (nem tudom, őszintén-e), hogy intelligensnek tart. Ha ezt most is hiszi, mondja meg nyiltan, veszedelmes-e a betegségem? Az orvos. — A betegség maga sose veszedelmes. A veszedelme attól függ mindig, mily mértékben támad meg valakit, s attól, hogy kit támad meg. A beteg. — Másképpen formulázom hát a kérdést. Az én betegségem vcszélyes-e? Az orvos. — Már feleltem a kérdésre. A beteg. — Tehát veszedelmes? Az orvos. — Honnan tudjam azt én? A betegséget a legtöbbször a beteg viselkedése teszi aggasztóvá. A beteg. — .Vagy az-orvosé. Hajnalban, kis állomáson Ásitós, mosdatlan vasutas ögyeleg az izzadt, keserű váróteremben, melyben az utálat öklöndözik leragadt szemekkel. Zsiríoltos batyuk, kajla kosarak, szurtos parasztok kuporognak bűzben bóbiskolva. A. villany oly gyenge már, mint ájult apáca. Jön a hajnal fázósan és mogorván, piszkosan tápászkodik fel a téglagyár mögött. Tárcsák verődnek össze, kopott, koldus vagonok szégyenkeznek a rosszkedvű, rideg virradatban. Beteg lámpa inog bánatos ívben, fütyül a tolató fanyarul, fáradtan, zöld a váltó szeme: mehet! És te megjelensz fehér kalappal, üdén és kívánatosán, tisztán, tündökölve és titokzatosan, mint színpadi csoda. Ki vagy? Moubigant árja úszik mögötted, puha hálószobák szaga, a hordár bőröndöket hoz, melyeken színes cédula. »Albergo della Luna Palermo« — tszól az egyik s a másik igy beszél: ■»Motel Imperial Bruxelles.« Vidám, szerelmes ágyból jöttél esti fürdő után, csókzápor után, csókmámor után és boldogan aludtál, mint jóllakott vadállat. Ki vagy? Szép vagy. Gőgösen lépkedsz a perronon, illatok fátyla libeg utánad s én busán, irigyen találgatom kilétedutad, múltad s a célod. Ritka, idegen virág vagy, kinek nem tudom nevét és honát de szédülve szívom illatát. , Szép asszonyt élet vagy, akit nem ismerek, aki csak idegen férfiak számára kin, gyönyör, élmény és csoda, > mig nekem csak vágyakat csókoló szomorúság. Istennő vagy, aki eltűnik, mint minden égi jelenség, aki kényesen és kényszeredetten lépked ezen a bűzös, döglődő, bátyus, kis állomáson, ebben a rut, rideg, rosszagu reggelben. Titok vagy-e vagy messzi vágy? Úgy szeretnék veled menni, messzi menni, messzi menni, veled menni... Veled menni, te fehérkalapos, te isteni, te drága és soha vissza nem jönni e bűzös, bánatos, bátyus, kis állomásra. Az orvos. — Soha. Amint egy hires kollégám mondta: mi ritkán gyógyítunk ugyan, de sohase ölünk. Amihez bővebb magyarázatul hpzzátehetem: az orvos nem akadályozhatja meg mindig, hogy a betege meggyógyuljon, de a legtöbbször a halálában is ártatlan. A beteg. — Szóval a doktorok szívesebben gyógyítanak mint ölnek, de az ő tudásuknak is van határa s az ő kezüket is — akár receptet Írnak akár daganatot operálnak — a Végzet vezeti. Az orvos. — Alapjában egyet mondunk, s csak azt nem tudom, egyet gondolunk-e. Bármint van, azt a keveset, amit tudok, rendelkezésére bocsájtom. A beteg. — S elég lesz ez, hogy meggyógyítson? Az orvos. — Ha a jó Isten, a Természet és a beteg maga az erre való törekvésemben segít. HM iicjyi .ti ikts.n n-iiiiiiii. -i/-" .am. Ismét Leopardi Mint javíthatatlan bűnöző, mint szívó szenvedély reszketős rabja, visszatérek hozzá. Pedig elvesz tőlem hitet és mosolygást, kedvet és csókvágyat, reménylős kétkedést s minden röpke mámorbuborékot, mellyel a pillanat nagynéha megajándékoz. Elvesz tőlem mindent s én odadok mindent s pucéran, dideregve állok szemben a halállal, semmim sincs, pőre vagyok, mint a hajótörött. »II vivere é sventura« — olvasom, ismétlem szinte könyvhétévé, kint már beborult, eső lóg az estben, mint rojtos, rut kárpit halott kapujában. Falu, Recanati, balga parasztok, trágyaszag, árvaság, sajgó sivárság és bent a szobában sok könyv, sóhaj, gondolat, papiros meg kurta köhögés: halál! •»Al gener nostro il lato non dono che il morire« — olvasom, ismétlem szinte könyvhétévé, kint már beborult, sötét van, este van, eső lóg az estben, mécs pislog libegve, oly fáradt már a láng, mint kókadt kankalinfej. Ó, a lét elszáll s mi is eltűnünk nyomtalanul. Kialszik a kanóc, sötét lesz, éjjel lesz, éjjel lesz, álom lesz, álom lesz, halál lesz, halál! és — jaj — nincs tovább. De felsercen a mécses, vánnyadt, vértelen fényt hint a papirosra, Írni kell, mig csak pislákol a láng, Írni kell sok könyv között, köhögősen valakinek, egy megértő, kései barátnak, aki száz év múlva egy hasonló bus, bandzsa, falusi estében sok könyv között, köhögősen olvasni fogja a Recanatiban leirt sorokat. És a kései barát, mikor ezekre az Írásokra hajol, úgy érzi, mintha titokzatos, fekete tó tükre fölé hajolna: látja a lelkét. A beteg. — A magam részéről nem ígérhetek sokat. Az orvos. — Mert rossz beteg, s a rossz beteg nem érdemel jó orvost. Mégse hagyom önt itt haragosan, hanem tanácsolom, hogy a gyógyszert tessék ezentúl pontosan bevenni. Ki tudja, hát ha csodából mégis csak használ valamit! A beteg. — ön még hisz csodákban? Az orvos. — Mentül fölvilágosultabb valaki, annál inkább hisz bennük. Csak a fölvilágosult korlátoltság nem hisz bennük. A beteg. — Mikor látom megint? Az orvos. — Amikor akarja. A beteg. — Jöjjön minél előbb. Az élettel nem törődöm sokat, de mielőtt meghalok, még sokat akarok önnel vitatkozni. Az orvos. — All right! Már csak azért is talpra állítom önt, hogy tovább disp utálhassunk. A beteg. — Még egyet! Mit gondol, meddig fogok élni? Az orvos. — Különös kérdés, amelyre a legjobb akarat mellett se felelhetek, mert nem szeretem blamálni magamat. Hátha nem találom el, és tiz-husz esztendővel kevesebbet mondok! Az orvos meghosszabbíthatja a betege életét, de sohase tudja, hogy azt mennyire nyújthatja. A beteg. — Pedig mily jó volna tudni, hogy még meddig élek! Az orvos. — Nem is képzeli, mily rossz volna! Ha ismerné a halála terminusát s az közel volna, akkor rettegne tőle, ha pedig távol lenne, közelébb szeretné hozni. Ami az életet elviselhetővé teszi: a bizonytalanság, hogy mikor lesz vége. Higyje meg, úgy jó, ahogy van. A beteg. — Ón úgy beszél, mintha hinné, amit mond. Az orvos. — Úgy beszélek, ahogy gondolkozom. Van egy orvosi nyelv, amely úgy a miénk mint a stilus curiúlis a jogászoké és beamtereké, mint a keneíteljes beszéd a papoké s a deklamaíórius előadás a szónokoké. S a miénket a szív nyelvének is lehetne nevezni, mert az orvos jószivéből fakad s a betegnek nyugtalan szivéhez keresi az utat. A beteg. — Ezzel kissé megnyugtatott. A fölvilágositásai többet érnek mint a gyógyszerei. Az orvos. — Nem tiltakozók. Furcsa doktor, aki csak orvossággal gyógyít. Amint hiábavalók a legjobb törvények hozzájuk való erkölcsök nélkül (vanae sine moribus leges), azonképp hiábavalók a gyógyszerek, ha nem olyan orvos rendeli őket, aki azonkívül hogy orvos, még barátja iís a páciensének, s ha csak medicinát tud neki beadni s nem egyszersmind reményt s vigasztalást.,. Most pedig sietek egy súlyos betegemhez. Isten áldja! A beteg. — Magát is, kedves doktor! Justh Gyula szerb barátja Emléksoro'c dr Miladinovics Zsárkórol E napokban temették el Rumán az egész lakosság nagy részvéte mellett dr. Miladinovics Zsárkót, a radikálispárt régi, oszlopos tagját, Justh Gyula szerb barátját. Dr. Miladinovics Zsárkó Tomics Jása régi vezérkarához tartozott. A szerémségi szerb radikális pártnak egyik vezére volt, aki kitűnő ügyvédi irodáját és jelentékeny vágyó-, nát feláldozta a radikálispárt érdekében. Fáradhatlanul dolgozott, agitált, lapokat szerkesztett, előharcosa és szerémségi apostola volt dr. Miletics Szvetozár eszméinek. Mint nagyképzettségü és nagytudásu politikus mindig az elsők közt volt és amikor az uj állam megalakult, Miladinovics Zsárkó lett a vajdasági és szerémségi radikálispárt elnöke, később -a radikálispárti fúzió után a radikálispárti akcióbizottság elnöke lett és az maradt haláláig. Akármilyen kitűnő szerb érzelmű volt is és eszméiért üldöztetésnek volt is kitéve, ha gróf Khuen- Hédárváry akárhogy is uszította rá szolgabiráit, ha a háború alatt, mimt megbizhatlant Nyíregyházára internálták is — Miladinovics Zsárkó mindhalálig igaz és meggyőződéses, jó barátja volt a magyaroknak. és egyik müve az a koalíció volt, amely a szerb radikálispárt és^ a magyar függetlenségi és 48-as párt közt jött létre és amelynek révén meleg, egymás személyének, elveinek és meggyőződésének tiszteletén alapuló barátság fejlődött ki közte és a függetlenségi párt akkori vezére: Justh Gyula közt. Justh Gyula révén gróf Batthány Tivadarral és Károlyi Mihállyal került szoros barátságba, akikkel a baráti és elvi kapcsolatot a jugoszláv állam megalakulása után fenntartotta. ¥
