Bácsmegyei Napló, 1926. július (27. évfolyam, 178-208. szám)
1926-07-04 / 181. szám
196 julius 4._____________ Megskalpolt irodalom A budapesti és az erdélyi magyar lapokban néhány hete gyászos vita folyik arról, hogy vau-e létjogosultsága az erdélyi magyar irodalomnak, amely a kisebbségi magyar sors bozótjában vág magának ösvényt immár nyolcadik esztendeje. A vitát — amely talán elfajult állapotában már i^m is tekinthető vitának — Pintér Jenő tankerületi főigazgató provokálta ki. A tankerületi főigazgató azonos azzal a Pintér Jenövei, aki az utolsó években szinte matematikai pontossággal belemártotta a fogát hisztériás rohamaiban, minden igazi magyar tehetség lábikrájába. A konzervatív pesti lapok dédelgetett snellszider-kritíkusa ma az egyedüli irodalom-kritikus Magyarország területén. { És ez nem csoda. Az a dúsan termő televény, amely i hosszú századokon keresztül szállította a választékos ízlés és az igazi irodalom megértésének sáfárjait, ma meddőségre van kárhoztatva. Pintér Jenő mellett és Pintér Jenő uszályhordozóinak árnyékában el kell némulnia minden Ízlésnek. El kellett némulnia Ady Endrének, az -uj irodalom minden fiataljának, el kellett HéinUlnia a Csodálatos élet szerzőjének. 1. Most nem kevesebbről, mint arról van szó, hogy el kell-e némulnia az utódállambeli magyar irodalomnak, amelyet lelkesedés hozott létre, a meleg anyanyelv szeretető táplált és a zsenge uj magyar generáció jövőjéért való aggódás fiit. Pintér Jenő tankerületi főigazgató a Budapesti Hírlap egyik nemrégiben megjelent számában a kivételes tehetségű Tabéry Gézán keresztül éles támadást intézett az erdélyi magyar írók ellen. A főigazgató, mint papirmassé faltörő-kos, •■vérbajosnak, perverznek, aljasnak és büntető törvénykönyv paragrafusaival üldözendőnek« festette le az erdélyi magyar Írók működését. Pintér Jenő az irodalmi angyalcsináló, akit eddig, bár szomorú, de még senki sem némitott el, konklúzióként állapította meg, hogy »inkább némuljon el Erdélyben minden magyar szó, mintsem az erdélyi magyar írók vezessék Erdély szellemi életét«. Meddő kísérlet volna ehelyütt kutatni, hogy milyen vérszegény és begyepesedett gondolkodás termelte ki a magyar nyelv halálos ítéletének ezt az önkéntes hóhérját, aki nem átallotta irodalomtörténeti, akadémiai tankönyvében még a ff óhér kötele« halhatatlan szerzőjét is megfricskázni. Pintér Jenő egy beteg irodalompolitikai kor beteg pápája, aki az elfogultság, tehetetlenség, tehetségtelenség és rosszindulat Vatikánjában tölti száműzetését, ezzel a hamis bullával egészen bizonyosan nem kötelezte hálára nemzetét«. De mi közünk nekünk Pintér Jenőhöz, a tankerülethez, a főigazgatóhoz, a főigazgató tanári oklevél alakjában jelentkező csenevész obsitjához? Az utódállamok magyarságának, anyanyelvének, a magyar Írás zsenge, kék vérének az elmúlt nyolc esztendő során annyi tüskével kellett megbirkóznia, támadással dacolnia és rosszakarattal megküzdenie, hogy egész bátran elmondhatjuk, ez a tanári nekirugaszkodott attak sem fogja kétválíra fektetni. Pintér Jenő tankerületi főigazgató támadása, sőt: magyarnyelven. magyar lapban megírt támadása a legkevésbé. Ez a támadás, amely csak szándékában és nem egyúttal hatásaiban volt támadás, vádlón és könyörtelenül száll vissza azoknak a fejére, akik az infáinis blasszfémiát kieszelték és. forró ólom betűjével termékenyítették meg. Ebből a pintériádából még tetemreliivás lesz egykor, mert az utódállambeli magyar Írásba, amely végeredményében hitvallás, szent ereklye és a lélek cifra templomának tömjénes ünnepi miséje, még az M. T. Akadémia egynémely elgurult impotense sem rúghat bele bűn-1 tétlenül és veszedelmes kövctkezmények nélkiil. 3. Tabéry Géza a lüktető és életerős erdélyi magyar irodalom izmos tehetségű tagja, a »Néma hqrc«, a KJcmatiszos udvar«, a »Vesztei Hagellans«, az »Át a Golgothám, a Forradalmi, versek ., a ■Kolozsvári bál», a »Szarvasbika szerzője, sok ezer, pompás, gyönyörűen megír ott cikk írója és az erdélyi magyar újságírás fáradhatatlan munkása, tajo tiltakozást küldött publikuma, az erdélyi magyarság nevében és spontán felhábo rodásának megbízásából Pintér Jenőék dohos pincéjébe. Az utódállamok magyar betűjének napszámosai, mit tagadjuk, visszafojtott lélekzettel figyeljük ezt a polémiát. Megértjük és meleg rokonszenvvel kísérjük Tabéry Gézának és Erdély magyar írói nak keserű feljajdulását, amelyet a hátbatámadott, orozva megsebzett, tovagiatlartul megskalpolt utódállamban magyar irodalom tekintélyének védelmében hal latnak. Nem kevésbé fájdalmas jelenség, hogy a nagyrahivatott Tabéry Gézát és Vittorio Emanvele király a barátidnak, III. Napóleonnak egy nagylelkű tnomentnmban »rendelkezésére boesüjtotta« a szőke Castiglione grófnőt, korának egyik legplasztikusabb szépségét azzal a megjegyzéssel, hogy »apró ajándékok Szilárdítják meg a barátságot.« A két uralkodó baráti viszonya csakugyan szilárdabb lett ettől az időtől kezdve, de a szép szőkeség sok nyugtalanságot okozott a T uileriákban mindaddig, amíg onnan a császárné határozott fellépésére ki nem tették a szűrét — helyesebben a cobolybundáját. — Nyugalom, nyugalom! — csitította a feleségét a császár. — Te néha olyan temperamentumos vagy, mint egy kofa. — Csoda-e? — pattant föl izgatottan a császárné. — Tudod, hogy rendes viszonyok közt megőrzőm azt a méltóságot, amelyet rámdiktál a rangom. Csak a te kvalifikálhatatlan magadviselete az oka, ha elvesztem olykor az egyensúlyomat. Gondold meg, Louis, hogy asszony és feleség is vagyok, nemcsak császárné. A császár. Az uralkodók feleségei megszokhatták, hogy a férjük nem szatócs... S te mégis minden kis pletyka miatt, amely valamely nőszeméllyel kapcsolatba hoz, olyan jeleneteket rögtönzői, mintha szatócsnak a felesége lennél. Békitőleg tette kezét az asszony vállára és nyájas hangon folytatta: — Lássuk csak, mi történt? A császárné olyankor, amikor haragudott, nem szerette az urát s nem esett jól neki, ha az hozzányúlt. Szabadulni akarván az érintésétől. kissé meghajolt s hátrafelé távolodva beszélt: — Mi történt? Az történt, hogy a maga grófnéja épp oly szemtelenül viselkedik, mint aminő tapintatlan magatartást tanúsít ön. Tudja, mit csinált legutóbb ez a szőke bestia? A császár. Eugénia! A császárné. — Neked angyal, azt tudom, egy meztelen angyal, aki ugyvetkezve jelenik meg ^a bálokon, ahogy a Mabille-ban egy jobbfajta »szabott áru«'se merne mutatkozni. Szép kis angyal!... Nos, én nem vonom vissza az erős szót. Az én szememben ö egy szemérmetlen bestia. De azt mondom lelkes irótársait törpék ellen való harcra szólította a parancsoló szükség. Túl Pintér Jenők sémáin, tankerületek kaptafáin és főigazgatók iskolai olvasókönyvén, erős a meggyőződésünk, sziklavár a hitünk, hogy az erdélyi magyar irók, hitvalló csapatán nem fog szeplöt ejteni az ötödik fizetési osztály »pikk-aul«.-ős sara. Az erdélyi magyar irodalom patinas auktorok virrasztó szellemének tövében született, legfőbb tápláléka a? igaz. szép és jo pattanásig futott kohójának üstjében forr, jövője a fejlődésre képes, sokszeru élet vallásának jegyében indul Ez az indulás csak végeláthatatlan erkölcsi sikerek torában kulminálhat. Az írott szó nem Jog írott mulaszt maradni, Ezt hisszük, ezért vívunk névtelen közelharcot. Ha úgy tetszik csatat, elkeseredett kézitusát, mert az utódállamokban Írott, magyar szó diadala egyenlő értékű lesz a béesületes értelemben vett magyar irodalmi decentralizáció pirkadó hajnalával. És Pintér Jenők kapitulációjával. De akkor már késön tesz. Mesterházy Ambrus vigyázz! Én is tudok brutális lenni s ha megismétli a tegnapi aífrontot, úgy vágom pofon, hogy — A császár. — Nyugalom, Génié, nyugalom! A császárné. — Önnek könnyű, Sirc. Ön a megtestesült álmos és ólmos nyugalom. S engem épp ez a szenvtelen s színtelen nyugodtság izgat. Önt bezzeg néni könnyen hozza ki valami a sodrából. A császár. —- A mesterségemmel jár, szegény barátném. Képzelj magadnak mai napság egy izgékony királyt vagy egy ideges császárt — az okvetetleniil megbukna a politikai tudományokból s elsősorban a világtörténelemből... Victor Emmanuel is nagy flegma s Ferenc József fiatal kora ellenére olyan sedatus, mint egy hetvenesztendős agg. Ez a magatartás olyan tartozéka az uralkodó egyéniségének, mint a becsület és a szótartás. A császárné. — Jó, de ne kívánd, hogy ne háborodjak föl, ha olyan inzultusoknak vagyok kitéve, amelyekről panaszkodom. Ennek az asszonynak a viselkedése s hozzá a te protekciód, amellyel őt nyilvánosan is kitünteted, dühbe guritaná a legmélább és legmálébb temperamentumot is. Engem pedig nem ilyennek teremtett az Isten... Ne feledd, én andaluziai vagyok! A császár. — Ezt gyakran tapasztaltam ... Hadd hallom végre, hogy mi történt? A császárné. — Úgy teszel, mintha nem tudnád... Az udvar egyébről se karattyol tegnap óta. Ez a bájgrófné, akit a hozzád méltó, barátodtól vettél át a leltár kedvezményével, ez a kézről-kézre járt aszszonyság — A császár. — No, no... Csak néhány kézen ment keresztül s nem épp a legrosszabbakon... A császárné. — Mekkora cinizmus! Azzal védekezel s egyúttal dicsekszel, hogy eddigclé csak egy felszarvazott férj és egy király, aki megunta s aztán rádsózta őt, osztották meg veled, a gyönyöröket, amelyeket a tagadhatatlanul szép, de közszemlére nagyon is exponált tagjai nyújtanak nektek! Szégyellő magad! A császár. — jó, hát szégyellem magam. De te is szégyenkezzél, hogy ily kevéssé tudsz uralkodni magadon s hogy ily éppen nem előkelő módon vagy ideges. .4 császárné. — Néni vagyok ideges ... Amit te nervozitásnak tartasz, az inkább a női büszkeség s a hitvesi méltóság tiltakozása aJi sze-13. oldal. mérmetlenségtek ellen. Hogy nem restellted elfogadni a barátodtól azt a némbert, aki- azelőtt az ö ágyának a melegítésére szolgált! A császár. — Óh, ez viszonosságon alapul... Hát o nem fogadott el tőlem ajándékba egy hátaslovat, amelyet azelőtt én lovagoltam? A császárné. — Az ön léhasága s a rossz vicce elkedvetlenít engem, Sirc. De biztosítom, hogy az a ló tapintatosabban viselkedett a p:ernonti istállójában, mint Castiglione gróf felesége a Tuileriákban. A császár. — Mondd végre, hogy mit nmeit ellened? A sleppedre hágott? A. császárné. — Ha hallani fogod, hogy mennyire megfeledkezett magáról, te is be logod ismerni, hogy ezidö szerint nincs szemtelenebb asszony Párisban, mint a te legújabb barátnőd. Mikor tegnap megjelentem a nagy fehérteremben, az udvarhölgyek, mint rendesen, sgytöl-egyig tiszteletteljesen felemelkedtek a helyükről s a szokásos mély meghajlással köszöntöttek, inig az ön szeretője -A császár. — Madame! A császárné. Pardon, tévedtem — az önök szeretője tüntetőén ülve maradt, mintha mondaná: »engem nem kötnek az illem törvényei s az udvari etikett szabályai, mert a császár favoritc-ja vagyok s megengedhetem magamnak, hogy briiszkirozzarn az én szerelmes bolondomnak a hitvesét s c vendégszerető ország koronás uralkodónéját.« Nos, mit szól hozzá? A császár. — Igazad van, kedves barátném. Ez határozott sértés, amelyet jóvá kell tennie. Figyelmeztetni fogom őt, meg fogom róni s kényszeriteiii fogom,, hogy A császárné. — Óh, csak parlamentárisán és csak kíméletesen! Jegyzőkönyvi megrovás! Köszönöm szépen! A császár. — Rá fogok parancsolni, hogy bocsánatot kérjen Öntől s hogy a legközelebbi alkalommal tüntetőleg és mint első ugorjon fel a helyéről, ha a császárné belép valahová, ahol ő is tartózkodik. A császárné. — Ellenvetést bátorkodók tenni, Felség. Ön az ura Franciaországnak, de nem császárom nekem s’ igy nem parancsolhatja rám, hogy meghallgassam e »hölgy« bocsánatkérését s hogy egyáltalában még egyszer szóba álljak vele. Bár elfelejthetném, hogy csókra nyújtottam neki egy párszor a kezem!... Tudja meg, Sire tudják meg mind a ketten, ö is, ön is — hogy tisztelgésre és bocsánatesdésre alkalma se lesz neki soha. Nem szándékozom többé olyan helyen megjelenni, ahol az »ajándékgrófné« tartózkodik. A császár. — Fiam, ez teljesen lehetetlen. Nagy recepcióknál a találkozás kettőtök közt elkerülhetetlen lesz. A császárné. — Azt bízza rám! Majd gondom lesz rá, hogy ő Szépsége ne lehessen ott, ahová Franciaország uralkodónője belép. A császár. — Ha azt akarja, hogy megértsem, beszéljen világosabban! A császárné. — Óh, Sire, ön sokkal okosabb, semhogy világosabb beszédre volna szüksége. Ön bizonyára megértett engem. A császár. - Azt akarja mondani, hogy — A császárné. — Igen, azt, hogy ez a hölgy három nap . alatt —- s ha a bucsuvétel nagyon nehezére esik önnek, egy héten belül -- pusztuljon az udvarunkból és Párisböl! A császár. — A fölháborodásodnak van némi jogosultsága. Génié, de... nem szeretem a botrányokat. A császárné. - Nem én csinálom őket, Sire. Ezt az elégtételt föltétlenül követelem. Ahogy Moray herceg szokta mondani: kabinet kérdést csinálok belőle. Vagy ö vagy én! ŐK KETTEN Irta: BAEDEKER
