Bácsmegyei Napló, 1926. július (27. évfolyam, 178-208. szám)
1926-07-25 / 202. szám
RÁCSMEGYEI NAPLÓ 1926 július 25.___________ KÜLÖNVÉLEMÉNY ® H • Poéta prédikátorok Ne tessék megijedni. És örülni sem. Időelőtt. Elkótyavetyélt szellemi zsák- Ifamacskáról fogóik ugyanis ehelyütt elmélkedni. Szeretném, ezért, ha az ügyhöz és szereplőihez méltó komolysággal találkozna ez a hasznos és időszerű tallózás * A magyarországi könyvkereskedők és kiadók hivatalos értesítője a »Corvina«, amely egyúttal a magyar könyvkiadás rejtelmeinek hivatásos hírvivője, hogy ne mondjam, a pesti literatura intim Pistája, legutóbbi számában is számos uj kiadványt harangozott be. A sajtó alá keTülő munkák között több olyan kötet is megjelenésre ítéltetett, amely a magyar költők helyét a szószéken állapítja meg. A póéta prédikátorok eszméjét igyekszik propagálni ez az induló sorozat, amely minden bizonnyal érdekes port fog fölverni még azokon a határokon is túl, amelyekhez természetszerűleg tartozik. Az embernek az örömtől szinte repes a szive, amikor a fájdalmas és borús verekedések meddő esztendőiben testvérietek távoli szimatát szimatolja. Ennyi kétségtelen. Sőt: vitán felül áll. A gondolat — mint olyan — nem uj. Megpendítették már jóval cinikusabb emberek is, hogy a póéta és a prédikátor hivatása testvérhivatás, azt is, hogy a pap lelkében póéta. Az utóbbira vannak ugyan cáfoló példák, amiket itt mellőzni leszek kénytelen, nehogy ünneprontás súlyos bűnébe essem. A gondolat mostani formájában fölírtssitve, mindenesetre novum, mert egyenesen kinyilatkoztatja, hogy ne a pap legyen költő — ha lenni tud — hanem a költő legyen pap. Hitben megerősödve, elhatározásban fölvértezve, kivitelre elszánva hirdetik ezt az eszmét az emberi jóság keresésében elkábult tiszteletreméltó és jóhiszemű mániákusok. * Nos, helyben is vagyunk. Tehát költők a »ószéken, halljuk a jelszót mi, jelszavak millió változatával fejbekólintott szegény emberek, akik eddig mindig pontosan kihúztuk a lutrit a jelen összetoborzott kultursöpredékétöt. Nem szabad rossznéven venni és engedteséík meg épen ezért, hogy az elmúlt tanulságokra való tekintettel, legalább is, óvatosak legyünk * Mert álljunk meg egy pillanatra. A költők papok. A kiválasztottak elit-fajtájából. Piszkosan is, testi és lelki bogarakkal is, agyuk ágyékában fájdalmas gondolatok fájdalmas terhével. Korcsmákban és tizedrangu lebujokban, székesegyházakban és csöndes kálvinista falvaik templomában, mindenütt és mindenkor papok a költők, fejük fölött minden idők emberi szenvedéseinket, tisztán kimentett csillogó glóriájával. A költők papok. A szentirás követelményének megfelelően leszürődött olyan királyi papsága, amely jajongva és mellet verve, sirva és nevetve hordozza körül az elesni készülő ember figyelmeztető véres kardját. Panaszt, sérelmet, szenvedést és elvesztett lelkek egyensúlyát. Aki együtt sir az emberekkel, együtt nevet mindenki ártatlan mulatságával, együtt szenvedi minden beteg baját az pap, az az isteni szikra lángostoru parádés kocsisa.Az költő. És pap. És vissza. Ahogy tetszik. * Lévén ez egyszerű és bizonyításra egyáltalán nem szoruló régi igazság, ezért felelősségem teljes tudatában, minden továbi nélkül föltételezem, hogy azok is tisztában vannak vele, akik a szóbanforgó póétaprédikátor eszméjét fölvetették. De akkor tisztelettel kérdezem itt a fórum nyiilt színe előtt, hogy miért kell a költőket a szószék kalodájába csukni, miért szükséges a szárnyaló gondolat számára szabadalmazott demarkacionális vonalat sürgetni. Ki az a vakmerő elbizakodott, aki «a költők sovány zsírjából sápot akar sápolni, ki a szent önkívületre forgalmi adót akar kivetni. * Valami Dlzonnyal bűzlik a kificamodott filozófia berkeiben. Mert hiába, nem lehet attól a gyanútól szabadulni, hogy itt ismét a háborús évek által elsorvasztott néhány lelki impotens lépett sorompóba, hogy tehetetlen és vérszegény filozófiájának vizes lepedőjét terítse, a nagy kataklizmából egyetlen épen kikerült valamire: a költészetre. A jelszó: az ember megmentése. Az eredmény: az emberi gondolatnak szabályok kutyaszorítójába való préselése. A lényeg: a vibráló emberietek inficiálása. Cicisbeo... .pégi szó ez régi fogalomra, mondjuk: egy intézmény-nek a megnevezésére, amely Olaszországban az úri körökben és a polgárok közt kötött házasságoknak olyan járuléka volt mindig, mint — akár az egyházi áldás. Talán nincsen ország, ahol a házasságot már jó korán — sokkal az u. n. modern idők s a férj és feleség közti viszony átértékelésének a korszaka előtt —olyan kevéssé vették komolyan, mint Itáliában. Mikor a boldog jegyesek az oltár szőnyegén álltak, már akkor fölmerült gyakran az aszisztáló ünnepi közönség soraiban a kérdés: chi sard il cicisbeo? Ki lesz a házibarát? Egy kicsit korán, ugy-e? Mert valószínű, hogy a szűziesen piruló, vagy a rájaváró misztikumtól sáppadozó menyasszony ez ünnepi órában őszintéu rebegte el a holtomiglan-holtodiglant, s távolról se gondolt arra, hogy a képzeletét s az érzékeit nemsokára nem az a férfi fogja foglalkoztatni, aki ez ünnepi órában mellette állt. De a publikum, a jó násznép, többet sejtett, mint e most még ártatlan szűz; tudta, hogy mi a folytatása az esketési aktusnak s mi a sorsa a szent házasságnak; nem kételkedett azon, hogy pár év múlva a boldog menyecske gyakrabban lesz látható egy idegen ur társaságában, mint a férjéében, — a kérdés csak az lehetett ott a templomi tereferében, hogy; ki lesz az az úriember? ... Az olasz menyasszony, aki különben is szerfölött korán megy férjhez, rendesen ártatlan ebben az érdekes ügyben, — ő nem hozta ezt a jóbarátot a házhoz, (bár olyik esetben az is megtörténhetett); a sors és a társasélet gondoskodik a házasviszony e kibővítéséről, a cicisbeo egyszerre csak ott terem az asszony mellett, s nem ritkán a férj ajándékozza meg vele a feleségét. A házasság mindenütt unalmas egy kicsit, s Olaszországban, ahol a férjek könnyelműbbek (vagy mondjuk igy: még könnyelműbbek), mint másutt, még unalmasabb. Hihetetlenül rövid idő alatt történik meg, hogy a férj elmaradozik az otthonától, s hogy az asszony, aki különben se foglalkozik annyit a háztartásával, mint a hasonló rangbeli francia vagy német nő, »majd meghal az unalomtól.« Ha a hölgy csinos és temperamentumos, s olyan úriember forgolódik körülötte, aki eltalálja az olyannyira fontos pszikológiai momentumot, ámdy ily körülmények között ugyancsak gyakran kínálkozik, akkor a cicisbeo állása hamar be van töltve. De, mint említettem, az se ritka eset, hogy a figyelmes és gyöngéd férj az, aki — jóvátenni óhajtván a kilengéseit, — ellátja ilyen széptevővel az unatkozó hitvestársát, s valamelyik barátjával kísérteti öt végig a városon, a bevásárlásainál és korzózás közben. Ez viszi őt színházba is, ahol végig marad vele, mig a férj (aki esetleg más asszonynak És mindez történhetik, sőt talán történik is, a teljes jóhiszeműség jegyében, öngyilkossági járványok, éhségek és meghasonlások legviharosabb korszakában. Akkor, amikor emberprocessziók szivszorongva teszik fel az örök kérdést: Ádám hol vagy? Meg kell végre üzenni az utolsó évtized mérgező hulláinak, hogy van a népbolondltásnál kielégitőbb perverzitás is. És hogy nincs erkölcstelenség. Csak erkölcsnélküliség. És hogy nincs hitetlenség. Csak hitnélküliség. És hogy mindez nincs, azt a nyugtalanul kereső ember az élettől elvonatkoztatott filozófia álbálványainak köszönheti. A poéta prédikátorok hamis prédikátorainak. Ezek a kis hamisak máris megbuktak. Elégtelenre Mindenből. Ezt az elfuserált osztályt még sajtó alatt levő propaganda könyvek megjelenése után sem fogják már megismételhetni. Egész biztosan. lett közben a cicisbeo-ja) csak egy-egy felvonásra vagy egy entre-act-ra látogat el a páholyába. Ha aztán az asszony és ez az ur csak egy kicsit rokonszenveznek egymással, ebből a kellemes kis hivatalból könnyen lesz valóságos szerelmi viszony, s ebben az esetben a férjnek bátran kiálthatja oda a közvélemény és a vénasszonyok kara: Tu l’as voulu, Georges Danáin! S Dandin ur talán csakugyan igy és ezt akarta, mert tudva azt, hogy őnagysága immár nem unatkozik, nyugodtan járhat a klubjába és — a mások feleségei után. Ez a célszerű intézmény még egész glóriájában megvan a szépséges Itáliában és annak szerelmes városaiban, és cicisbeo-kkal (modernebb néven: cavaliere-servente-kkel) ma is ép úgy találkozunk ottan, mint a Stendhal s a többi olasz utleirók rajzaiban, a Balzac velencei tárgyú pompás novellájában, a Massimilla Doni-ban s a Byron itáliai naplójegyzeteiben. A mi szeretetreméltó Kisfaludy Sándorunk is sok édes órát köszönhetett e célszerű institúciónak, s bizonyos elégtétellel olvastam a »Napló«-jában, hogy ez a daliás nemes gárdista mily hódításokat tett a felső-itáliai szép asszonyok »táborában.« — Én a többi között — Írja a Himfy Szerelmeinek költője — meg ismerkedtem egy bizonyos Marchese Castiglionival, a’ ki nagy hajlandóságát jelentvén erántam, barátságomat kérte és mindenben szolgálatját ajánlotta Olaszországban mulatozásomban. A márki ur aztán bemutatta te fess gárdistát a mantuai »társaság« hölgyeinek, s »élvezeté őt egy palotába is, a’ hol az ide való ifjúságból a’ Muzsikakedvellők Concertet adának.« — A dámák közül — folytatja Kisfaludy — a’ kiknek itt felvezetteténk, különös említést érdemel a’ Hertaegnő Qonzága, egy fiatal, szép, tsendes, epedő kék szemű, szőke dáma a’ kinek Castiglioni sok ideig vala Qanymedje, Cavaliere servente olaszul. Stb. Hogy a kesergő és boldog szerelem poétája minő szerepet játszott az epedö grófnő körül, a följegyzéseiből nem tűnik ki egészen világosan, de hogy az itáliai dámák között becsületet szerzett a magyar névnek és tekintélyt magának, azt elárulják a naplói. Mint Írót pedig dicséri az, hogy amikor e följegyzéseit irta — 1796-ban — az ő kedves régies nyelvén olyan kitűnő rajzát nyújtja a cicisbeo-k intézményének, amelynél találóbbat sem előtte, sem utána nem irt senki ama ezer utleirós közül, akik e témával foglalkoztak. A leírása itt következik: — Keresztény hallgatók, figyelmezzetek. Itt a’ leányok általlyában véve nagy és szoros zabolában tartatnak. Ámort ők tsak nevéről ismerik, ha tsak valamelly különös és ritka furtsaság által hozzájok nem orozkodik ő kis istensé-13. odal ge; valameddig Hymen őket meg nem köti. Ha egyszer asszonyok, akkor azután egy közönséges szokás által, melly már egész törvénnyé lett, és a’ mit az olasz asszonyok szorgalmatosén fenntartanak, szivek, telkek, testek olly szabad, a’ mind akarják, kezeken kívül, mellyel férjeknek adának. Szabadon és kényjek szerént választhatnak ők magoknak egy férjfiat, a’ ki már jó reggel istennőjéhez, Bellájához megyen, és a’ még ágyában heverőnek vagy történeteket beszéli, vagy olvas; azután őket öltöztetni segíti — aztán a’ pamlagra vagy divánra le ülnek, melly ezer féle furtsaságokat beszéltetne immár kettősökről; aztán edgyütt mennek vagy kotsiZni vagy lovagolni; azután a’ theátromba, azután ismét haza, és a’ férjfiu némellykor hazasnegy, néha pedig (ha az asszony a’ lelkektől fél) nálla is marad ------— ’S ez a’választott férjfiu azután az úgy nevezett CavatRere Servente, néha rabja, néha barátja, «éha despotája az asszonynak, a’ mkit a’ dolog és az alku hozza magával. Az asszonynak férje ötét szívesen látja, barátjának nevezi, és utjából ki tér, tsak lopval jön öszve feleségével. De tudni kell azt is, hogy ez meg hasonlóképpen más feleségének szolgáló Gavallérja. Amint e plasztikus leírásból látni, a cicisbeo szerepe semmi veszéllyel se jár s igen kényelmes állás. Szívesen Vállalkozott hát rá mindenki, akinek a szive szabad volt s az udvarlás terén előmenetelt óhajtott. Másutt ez az intézmény a harmadik címén ismeretes, sokkal több kockázattal járó vállalkozás, s a kulturhistóriai jelentősége is kisebb. Velencében, amint az a Lord Byron akkori naplóiban olvasható, úgyszólván háztartási cikk, s minden müvélt család szalonjának, ebédlőjének, budoárjának és sokszor a hálószobájának is leltári darabja volt. A modern olaszok távolról se olyan féltékenyek és jóval kevésbbé becsületféltők, mint aminőnek a szép Desdemona hires urát Ismerjük, aki egyébaránt nem volt itáliai vér, hanem bősz »sötétbőr.« Shakespeare, akár utazott olasz földön, akár nem, (amiről még mindig folyik az eldöntetlen vita), jól ismerte az ő taljánjait, s igen szerencsés kézzel és drámaköltői tollal nem olasz katonát választott a szomorujátéka hőséül, hanem olyan fajtájút, aki kész becsületféltésből megfojtani a hitvesét, mielőtt az imádkozott volna. Ha Otelló olasz normálférj, akkor elfogadja, sőt ráerőjteti Cassio hadnagy urat a felesége cícisbeo-jául, s akkor sugdoshat a fülébe a komisz Jágó akármit, a fehérbőrű férj azt felelte volna neki; »ne avatkozzál a családi ügyeimbe!« Magában pedig azt gondolja: »Hadd mulasson a szegény kis asszonyka!« A cicisbeo szó egyébaránt a régi dcisbeare-bői származik, ami körülbelül annyit jelent, mint a rokon eredetű és hangzású francia »chuchoter.« E sző sajátságos véletlenségből még a magyar susogás, vagy suttogáshoz is igen hasonlít s találón jellemzi a cicisbeo és »cavaliere servente« meg az imádott hölgy közti barátságos viszonyt, amelyi rendesen azzal szokott kezdődni, hogyi a nő bizalmasan »suttog« a flörtjével, sugdos apró titkocskákat a cicisbeojával, akivel — még ha nincs is komoly és házasságtörő viszonya — suttongva közli a kis intimitásait. A cicisbeo, akit ilyformán suttogónak is lehetne nevezni, nem mingyárt szeretője az asszonynak, de ha nem abszolút fajankó, azzá lesz bizonnyal. Az ily cavaliere nem sült bolond, hogy csak némi bizalmaskodás kedvéért legyen az úrnőjének hűséges kísérője, alázatos szolgája, megbízható hírnöke, hirhordó ja, bevásárlója, hordárja és minden egyébje. Másrészről pedig a férjétől elhanyagolt s benső udvarlásnak kiszol gáltatott asszonyka rendesen sokkal hiúbb, semhogy ne ragaszkodna föltétlenül ahhoz, hogy a lovagjával — amin; Kisfaludy Sándor nevezi: Ganymédjé vei — tüntetőén mutatkozzon a nyilvá nosság előtt, s hogy jobban leköthesse öt magának, mindig több-több kegyben s végül az ultimo favore-ban, a végsq és legnagyobb kedvezésben is részesíti Aki játszik a tűzzel, el lehet készülve Mesterhdzg Ambrus OLASZ DOLGOK Irta: BAEDEKER A cicisbeo
