Bácsmegyei Napló, 1926. június (27. évfolyam, 151-177. szám)
1926-06-27 / 176. szám
i6. oidai.______________________BACSMEGYEl NAPLfl___________i9?e. jumus n A kéményseprő Nagyon meleg volt. Rossz kedvem Volt, egyedül voltam, bosszankodtam, hogy miért nem maradtam inkább Pesten. Ez az unalmas, elökelösködő kis fürdöhelyecske, igy, az előszezonban, nem sok változatosságot ígéri Kilenc óra elmúlt, a strandvendéglőben alig lézeng valaki, — mehetek haza, a szállásomra, olvasni az ágyban, ha tűrhetően akarom befejezni a napot. A kivilágított alléé felé kerültem, hogy meghosszabbítsam az utamat. Szórakozottan, borongós gondolatokkal küzködve ballagtam a villasor árnyékában, azon tűnődve, miért van nekem mindenben ilyen peccbem. Más ember ilyenkor találkozik valakivel, kedves, régi ismerőssel, vagy újat szerez. Valami könnyű, kis nyári kaland, esetleg... Más ember! Persze, ez az. Ha az ember tudná milyennek kell lenni, hogy más légyen. Egyrészt nem akarunk hasonlítani senkihez, eredetiek, különösek akarunk lenni, amiből csak egyetlen példány van a világon, ezt követeli a hiúság, — másrészt csodálkozunk, ha elmarad az életünkből valami azokból a közönséges, mindennapi javakból, a miket természet és társadalom az átlagos, közönséges, mindennapi lelkek számára tartogat. Hja barátom, ha közönséges, apró kis örömökre vágysz, akkor viselkedj úgy az élettel szemben, mint a közönséges, kisigényű emberek. Tessék. Rossz kedved van, próbálj kitalálni valami egyszerű mulatságot. Csakhogy ehez egyszerű lélek kell. Például. Például, odanézz, éppen egy kéményseprő ion veled szembe. A rendes ember ilyenkor azt mondja, ni, milyen jó, kéményseprővel találkoztam, ma szerencsém lesz. És már ettől a gondolattól vidámabb és vállalkozóbb lesz és a végén csakugyan jobban jár, mintha magába savanyodva kitérne az élet harca elöl. Aki mer az nyer. Ezen az alapon még valami tudományos igazolása van a babonáknak. Lám már én is élénkebb vagyok, már attól is, hogy ezt igy elgondoltam. Szóval, ma még szerencsém lesz. Na ló. Kiváncsi vagyok rá. Milyen butákat öszegondiol az ember, igy unalmában. Tulajdonképen hol vagyok? Ez a főuccája ennek a kis fürdőnek. Egész csinosak a villák. Hát ez mi? Ahá, az Úri Kaszinó! hallottam hírét, a Mányoki még mondta is Pesten, hogy jó kis hely, aszongya, kifosztják a vendégeket, rémes chémin-ezés folyik fennt, az igazgatóság adja a bankot. Kifosztják? Hm. Vagy az ember fosztja ki őket, ha egy kicsit megy a lap. Nem szeretem a játékot, de félni Éppen nem félek tőle ... Persze, ha előre re lehetne tudni . . . Előre? Ni csak, hi[ehetne tudni... Előre? Ni csak, hiszen Én... hiszen nekem ... ha akarom, mondhatnám, hogy jelet, utalást is kaptam..'. Ugyan mit jelentene egyebet, hogy kéményseprővel találkoztam? . . . Hiszen a kártyás számára ez nagyszerű kabala, sokszor hallottam ... Én ugyan nem iagyok kártyás és a kabbalákban se hiszek ... de vájjon eddigi pecchemaek nem éppen ez volt az oka, hogy nem tudtam hinni, merni, kockáztatni? Visszafordultam. Aztán megálltam. Aztán megint megindultam. Aztán megálltam. Kéi perc múlva fent voltam a kaszinóban. További két perc múlva a játékteremben álldogáltam, az izzadó poentőrök háta megett, előkelőén és fesztelenül, mint aki csak nézelődni jött be, előkelő idegen, aki mindjárt odébb áll, kamt várja az autója. A többi már nem ilyen érdekes, gyorsabban elmondhatom. Hajnali öt órakor a kiürült kaszinó társalgójában üldögéltem, hátra süppedve a börfcarszékben és azon gondolkodtam, hogy most főbelőjjem magam, vagy sürgönyözzek mégis Baumgartennek, hogy azt a kölcsönt felveszem, ha sürgönyileg fel tudja adni és nem kell hazautazni miatta. Nesztelenül jött be valaki. Ismerős, ö is leült, kurtán köszöntöttük egymást. Sokáig hallgatva üldögéltünk. Végre, miután gyorsan rámnézett, ő szólalt meg, rekedten: — Mennyit? — Nem sokat. Mindent. Bólintott. Perc múlva a fejéhez kapott és dühösen felkiáltott. — Az az átkozott kéményseprő az oka mindennek! Mintha kígyó csípett volna meg. — Kéményseprő? Hát persze, az ördög vigye el! Eszemá.gába se volt feljönni, haza akartam menni. De idejövet, a kaszinó előtt három lépéssel találkoztam egy kéményseprővel. Gondoltam, kéményseprő, az szerencsét jelent, feljövök kártyázni. Leadtam az ingemet is. Bennem már ekkor, ahogy ezt elmondta, valami rémes tgyanu borzongott fel, zavarosan, félig öntudatlanul. Mikor lefelémenet, a portás fülkéje előtt haladtunk el, a félig nyitott ajtón keresztül halk, de erélyes vita hangjai-Brassó, junius. A Cenk, ez a síkból hirtelen magasra szökő és zöld erdő köpenyébe öltözött hegy a helyén áll még. Csak éppen a milleniumi szobor hiányzik róla. De a szobor nélkül is éppen úgy őrködik a város fölött, mint tette azt hajdan az elmúlt századok folyamán. Úgy áll a hatalmas hegy közvetlenül Brassó belvárosának tőszomszédságában, akár a színpadon egy merészen előretolt kulissza. Brassó ősmagyar város. Már 11. Endre magyar király idejéből ránkmaradt okmányok említik. Később a város védelmére német lovagrendet telepítettek ide. A német lovagokkal egyidőben jöttek a szászok. Vitéz Mihály román vajda korában románok települtek le Brassóba. A három nemzetiség közösen, egyakarattal dolgozótt a város fejlesztésén, boldogulásán. És együttesen védelmezték azt a tatárok, de különösen a törökök gyakori betörései ellen. Magyarok, szászok, románok jóbarátok voltak Brassóban, tisztelték egymás vallását és becsülték egymás kultúráját. Egyenetlenség csak Brassónak Romániához való csatolása után támadt köztük. Ezt is inkább mesterségesen szították mások. A románokkal elhitették,Miogy most. miután kisebbségi sorsból államalkotó nép lettek, követelniük kell a magyarok és szászok szigorú elnyomását. A szászoknak bebeszélték azt, hogy nekik minden kapcsolatot meg kell a magyarokkal szakitaniok, mert különben nem boldogulnak ebben az országban. A magyarokra pedig ráfogták, hogy irredenták, lázadozok, felforgatok. A magyarok hallgattak és tűrtek, a brassói románok és szászok pedig lassanként maguktól rájöttek, hogy félrevezették őket. A város három nemzetisége között a tervszerűen megzavart egyensúly ismét helyreállott s hála saját belátásuknak, megint olyan békés barátságban élnek, mint hajdan.-fc Voltak Brassóban magyar, német és román iskolák. Az uj idők beálltával a magyar iskolákat a különböző törvények, rendeleíek és intézkedések alapjaikban megrázkódtatták. Egy részük bezárult, többen a magyar tanítási nyelv használatát teljesen korlátozták. A szászok iskolái változatlanul megmaradtak. A Iionterus János püspök által századok előtt létesített főgimnázium ma is zavartalanul működik. Vannak a szászoknak elemi, polgári, kereskedelmi iskoláik fiuk és lányok részére. • Valamennyi virágzik. A régi tanterv csak ra lettem figyelmes. Megállítottam a barátomat, füleltünk. — Az nem úgy van, — mondta egy hang, — az én átalányom tizenkettőig való járkálásra szó!. Ha kettőig kell járkálni, akkor nekem különóradij jár. — Tessék, ezt beszélje meg az igazgatóval, én nem adhatok totóét, — — mondta egy ismerős hang, mint később kiderült, a játékmesteré, aki egész éjjel a bakkasztal mellett ül. A fülke ajtaja kinyílt és egy sápadt, de elég jól öltözött fiatalember lépett ki Fehér nadrág, kék zakkó. Annál furcsábban hatott, hogy a hóna alatt egy kis létrát és egy fekete seprőt szorongatott. Összenéztünk. Nem fért hozzá kétség, — a kéményseprő volt. A kéményseprő, egy foglalkozásnélküli fiatalember, akit a fürdőigazgatóság alkalmazott, hogy esténkint a kaszinó előtt járkáljon , csaléteknek, beszéditeni a hozzám hasonló naiv balekokat, akik elhiszik, hogy szerencséjük lesz, ha kéményseprővel találkoznak. annyiban változott, hogy a román nyelv is kötelező tárgy. A román főgimnázium már a békében is erős, tekintélyes intézet volt. Majdnem! száz éves múltra tekinthet vissza. Impozáns palotája a magyar állam segítségével épült. Fentartásához a magyar állam évente a parlament által megszavazott és a költségvetésben szerepelt tekintélyes összeggel járult hozzá. Tanárainak a román egyház által adott szerény fizetését a magyar állam egészítette ki olyan summára, hogy az egyenlő volt az állami tanárok fizetésével. íme: Magyarország igy nyomta el kisebbségeinek iskoláit. Bár ugyanilyen elnyomásban részesülnének most a romániai magyar iskolák! A brassói román gimnáziumból a románság mai nagyjai közül számosán kerültek ki. És itt tanított nyolc esztendőn keresztül Goldis László, Románia mostani kultuszminisztere is, A latin nyelvtant tanította. Ez a Goldis László 1911- ben a nyelvek oktatásáról könyvet irt, melyben többek között ezeket mondja: — Mint tanuló a gimnáziumban nyolc évig tanultam a latint, az egyetemen négy esztendőn át intenziven hatoltam be a rómaiak nyelvébe, mint tanár ugyancsak nyolc éven át tanítottam latint. Tehát húsz évig foglalkoztam a latinnal és mégis azt mondom, hogy a legnagyobb zavarba jönnék, ha tiz percig egyfolytában latinul kellene beszélnem. Képtelenség tehát a magyar kormánynak az a rendelete, melyben azoktól a román papoktól és román tanítóktól, akik nem tudnak magyarul, azt kívánja, hogy a magyar nyelvet három esztendő alatt sajátítsák el. Erre meggyőződésem szerint legalább tiz év szükséges. Ezt irta Goldis tizenöt év előtt. Ám ami akkor igazság volt, annak ma is igazságnak kel! lenni. Önként adódik a kérdés, hogy akkor miért csaptak el százszámra magyar tanítókat, és magyar tisztviselőket, mert ezek nem tudták a román nyelvet egy-két év, sőt pár hónap alatt megtanulni? Mi romániai magyarok reméljük, hogy Goldis állja akkori meggyőződését s most, hogy helyet foglal a kormányban, ki fogja eszközölni, hogy az elbocsátott magyar tanítók és tisztviselők szintén tízévi terminust kapjanak a román nyelv elsajátítására. Ha ezt az időt akár az impérhimváltozástól is számítanák, még akkor is három esztendő lenne hátra.. És nem szabad elfeledni, hogy a magyar kormány a román papoktól és tanítóktól pusztán azt kívánta, hogy magyarul tudjanak beszélni, mig ma a magyar tanítókkal és tisztviselőkkel szemben nem elégszenek meg azzal,, hogy a folyékony román beszédet sajátítsák el, hanenr vizsgázniok kell Románia történetéből, Románia földrajzából, Románia irodalmából és Románia alkotmányából is. * Brassóból két magyar ember került be képviselőnek a bukaresti parlamentbe: Szele Béla dr. és Wilier József dr. Az ellenzéki román lapok a választások óta bukásuk fölötti elkeseredésük-' ben nap-nap után sorozatos támadáso kát intéznek a magyar kisebbségek ellen. Választások előtt a nemzetipártiak, mindenféle ígéretekkel csábitgatálk tna-i gukhoz a magyarságot. Ha velük mentünk volna: akkor a legderekabb emberek lennénk, de«mert ellenük szavaztunk,: hát most leszedik rólunk a keresztvizet. Ezeknek a lapoknak állandó céltáblája Szele Béla dr., a Brassói Lapok főszerkesztője. Állandóan a szemére vetik, hogy a háború alatt folytonosan közölt: lapjában cikkeket Románia, a románok és a román hadsereg ellen. Ezek a támadók megfeledkeznek egyről. Megfeledkeznek arról, hogy a háború alatt Brassó még Magyarország volt és Szele dr.-nak, mint magyarországi újságírónak kötelessége volt akkor úgy írni, ahogyan irt. És megfeledkeznek a támadók arról is, hogy azok a román lapok, melyek a volt Magyarországon Brassóban, Kolozsvárott, Nagyváradon és Aradon jelentek meg, kénytelenek voltak ugyanolyan hangon írni, mint Szele Béla, a magyar újságíró. Nekik is örömmel kellett közölni a Höfer-jelentéseket, a beszámolókat a román csapatok vereségeiről és a német meg osztrák-magyar, csapatoknak Románia területén való előnyomulásáról. Ezek ellen a román lapok ellen nem hangzik most sehol eg^ hang sem. Természetesnek találják, hogy igy kellett akkor irniolc. De a magyar újságírónál nem találják természetesnek, hogy akkor igy irt. Nem találják természetesnek, hogy mint magyar ember nem is Írhatott volna másképpen. A háború alatti magától értetődő magatartását rossz néven veszik Szele drnak, de nem veszik tekintetbe viszont azt, hogy az impériu^iváltozás és a békekötés után mint minden nem repatriált magyar, férfiasán belenyugo-, dott a megváltozhatatlanba és a romániai magyar újságíró egyik cikket irta a másik után Románia konszolidációja, fejlődése, valamiut az itt élő népek egyetértése érdekében. Hogy Szele dr. és a többiek lojális román állampolgárok is megmaradtak magyarnak és a magyar kisebbség kultúrájáért küzde-, nek: az természetes. Van a trianoni békeszerződésnek egy. pontja, amely azt mondja, hogy a háború alatti politikai magatartásáért senkit nem szabad üldözni. Szele Béla Támadói a békeszerződésnek ezt a pontját éppenügy nem veszik figyelembe, mint ahogyan nem respektálják egyéb a kisebbségek érdekében szóló rendelkezéseit sem. $ Wilier József dr. parlamenti munkásságától sokat vár az erdélyi és bánsági magyarság. Kecskemét város őstalajá-: ból szakadt jogi tanulmányainak elvégzése után Krassóba, Lugos városánál kezdte működését mint fogalmazó. Kiváló képességeit hamarosan felismerték és a karrier útja megnyílott előtte. A háború alatt már lugosi főjegyző volt De jött az impériumváltozás és Wilier József dr. kiesett hivatalából. És akkor kenyere lett, ami addig kedvtelése volt: a zene. Tanított és hangversenyeket rendezett. De mert sok hozzászólása volt a romániai magyar kisebbség sorsához: újságíró lett belőle. Mint újságíró került Brassóba és sok érdekes, széles látókörű cikkével nagy népszerűségre tett szert. A brassói magyar dalárda megnyerte karnagyának. A dalárdát újjászervezte s a romániai magyar dalárdák országos versenyén dicsőségre vitte, az ő dalárdája nyerte az első dijat. Újságírói és karnagyi működése közben szakított időt arra is, hogy megtanuljon tökéle-Ahol békésen élnek egymással a nemzetiségek Brassói magyar portrék
