Bácsmegyei Napló, 1926. június (27. évfolyam, 151-177. szám)
1926-06-20 / 169. szám
1926 junius 20. BACSMEGYEI NAPLÓ 13. oldal. Kortárs! Zokon ne vegye: nincs Önnek önér'ete! ■ Naponta olvassa a leibzsurnáljából, laponta mondhatja is a stijmmkávéhá,ában, hogy a világot meg kell váltani. Európát konszolidálni kell... És mégis! - világról, emberiségről, Európáról szólván. Ön a megmentek, talpraáUitók, íonsi'olidáiók között önmagára sohase jondol, csodálatos szerénységgel extra- Vrrítoriális nézőszvreppcl elégedve r,eg. Értem, kortárs,. a problémák Száma íagy. közülük akárcsak egy is alig kö-. ;üi.íárható, hogy is kívánhatom aktiv észvételét?! Mégis fenntartom Ítéletemet: nincs Őrinek önérzete, kortárs! Évszámra élik fölkelni .reggel, ágynak dőlni este, látni romhalmazt és épületet, mely mingyáht azzá válik s nem mozdulni mégsem, várni, csak várni, mindent nástól várni... ne vegye, de nem is veheti nagyon zokon, kortárs. Önérzethiány csak önérzethiány, az Öné és minden társaié -- ez a hiányosság az, amiben elvesz a világ és menthetetlenül elvérzik Európa. Baráti körben (ne döbbentse meg a szerénytelen intimitás...) szoktam mondogatni, hogy: 'gondolathiányban pusztul el ez a mi világunk. Itt, a szemünk láttára, iztől-izre pusztul. Ezért helytelenek az analógiák, melyeket vigasztalásul ma felsorakoztatni szoktak. Az évezredek folyamán pusztultak el már jelentős kultúrák, de a koríársak tudtán kívül, észrevétlenül enyésztek, olyik a lázbeteg izzó frenezisével. De a mi világunk tudva, látva pusztul, kétkötetes német alaposság jegyzi érverésének lassú elhunyását. A napilapja is állandóan rémhíreket' ad, önmaga is naponta ad le bulletineket... és nem tud egyetlen mentő gondolatot konstruálni a százmilliónyi csorda! Mondom, baráti körben szoktam ilyesmit mondogatni, kvaterkázó felelőtlenség mélázó andalodásában. Magam sem vészem tulkomolyan, nincs benne reális mag: számonkénti egy meddő kortól a hiányzó zsenit... Ám Önhöz nem baráti körben, de itt a nyilvánosság előtt fordulok, kortárs és szántótikérem — az önérzetét. Tiltakozom az olyan emberi lét ellen, mely nem tartja jussát sorsa gyeplőjéhez. »Beszélni könnyű« —- úgy véli, kortárs és kéZlegyintve tér napirendre felettem. Beszélni sem könnyű és ne legyintsen a kezével, mert Önmaga felett tér napirendre. Most pedig -világosabb leszek: Ülök a kávéházban, gondban elmeriilten s egy kortárs közelit felém: »Mi lesz az ősszel? Háború lesz vagy forradalom? A , pénzünk pénz lesz-e még?« S én felelek: Önérzetlen a kérdése, kor társ. Hát birka Ön vagy élettelen sakkfigura? Mi lesz az ősszel! Ne kérdezze tőlem, tőlem semmit se kérdezzen! Nem kérdezés az Ön méticr-jc, hanem a tett. Ad lesz az ősszel?! Amit Ön tenni fog nyáron, az tesz az ősszel. S hogy mit tegyen? Adódik, kortárs, nem kell kérdeznie. Ma Írónak született, írjon könyveket, de írjon jobbakat, mint eddig irt. Ma orvos, látogasson el betegéhez, de üljön mellette hosszabban, mint eddig ült. Ha ügyvéd, pert vigyen, de több lelkiismerettel. Ha gyáros, hozzon piacra jobb s olcsóbb árukat. Ha tanár, neveljen neveltebb nemzedéket. Ha apa, embert produkáljon s ne csodagyerme- Ket s ha feleség, otthon üljön, ne táncesfélyeken. Tőlem ne kérdezze, mi lesz tavasszal, tőlem ne várjon szenzációt, semrolt-semmit ne várjon tőlem. De várj,on és mindent várjon egyedül magától! Száz meg száz millión, egyéni akarattal ülünk itt egy csomóban s másoktól várjunk félöli feleletet? Mi lesz az ősszel! Szégyentelen kor bizony ez! És térjen eszére, kortárs! íz zz egyetlen fórum, mely önt megmentheti. Lássa be, hogy már nem történnek csodák. Az utolsó, a legnagyobb csoda itt történt meg a szeme előtt: hogy Ön szellemi renyhesegébeu máig el nem pusztult, ez volt az utolsó csoda. Több csodára ne várjon, kortárs, térien eszére már. A világot meg kell menteni? Fogjon a mentéshez, kortárs! Az emberiséget talpra kell állítani? Allion a talpára már! Európát konszolidálni kell? Kezdje meg, fiam! Nincs kitől várni -semmit. És rajtunk kivül — ugyan nézzen körül — nincs is senkisem. Tegyen őszinte vallomást: kire várakozik? A kormányra gondol? Moccanni se tudnak, hisz’ egyetlen erőforrásuk- a renyhe tömeg: Ön, kortars és várakozásban renyhüit társai... Uj prófétákra gondol? Első nap megfenyítené!• Mert mozgást hirdethetne csak, megváltó munkát, semmi mást... Kalandra gondol, háborúra, dobpergö' mámorra, forrongó semmittevésre? Nem volt elég? Keletre gondol? Moszkvára, ismeretlen vörös reakcióra? Küzdő, kegyetlen sorsú milliók laknak ott, két kezük munkájával önmagukat lm megmenthetik! Nyugatra " ' gondol? Kemény katonai kézre, mely majd rendet csinál?... Árn a Rend csak keretet jelent s ha Ön e keretben nem' dolgozik, hiszi-e, hogy megáll? ■ ■ Kortárs, bízzék a diagnózisomban: a betegsége önérzethiány. Kicsinyít magát a feladatára. De fogjon csak belé. Önre vár a világ, az emberiség és Európa. Ne mosolyogjon, vegye komolyan magát. Semmi héroszi tettet nem kell művelnie. Csak a posztján megállni s dolgozni becsülettel. Összeszoriíott foggal, ébrenfigyelö szemmel, feszült karokkal. Mi lesz az ősszel! Nyugtalan kérdést tenni eszébe se jut majd. A téli tölgy sem nyugtalan. Az elvetett mag sem kérdezősködik. Osvát Kálmán A mama. — Ne féljen!; Nem fo© szégyent vallani velem. Yvette. — Hiszem... Gaby szerint maga, ha kicsipi magát, olyan mint egy valóságos báróné. A mama. — Hasonlítottak már grófnőkhöz is. Ami különben egészen természetes. ... Ha valakinek olvan iskolája volt mint nekem . . . A nagy Lesseps, aki öreg volt ugyan, de — yvette. — Francia volt. tudom. A mama. — Tudia, egy öreg francia töbet ér mint egy fiatal eunuch . . . Bizony, büszke vagyok a múltamra és minden jóra való nőnek, magának is, drágaság, hasonlót kívánok . . . Megszoktam az előkelő és finom életet. . . Emlékszik Zizire? Yvette. — Hogyne? Átkom reá! Elcsábította tőlem Rudit . . . Micsoda ember volt ez! Ha együtt voltunk, inindaketten álmatlanságban szenvedtünk. A mama. — Ez a pompás fiú rossz cserét csinált ... De nem őróla akarok beszélni, hanem Zizinek egy újabb esetéről. Nagybirtokos, húszmilliót adott havonként s azontúl is mindenét ránk költötte. Yvette. (Nevet.) — Ránk? Kikre? A mama. — Nos. Zizire és rám... A pénzt -én kezeltem s a lány teljesen megbízott bennem. Neben cin golden Wägete findet sielt ein gof-, den Nägele . . . Úgy éltünk mint kél hercegnő ... Yvette. (Türelmetlenül:) De hát mit tartozik ez én rám? A mama. -- Nagyon is . . . Ez az úriember százszor is elmondta, lro^v olyan előkelő magaviséletü hölgyet mint én vagyok, a legjobb körökben sem látott. Yvette. — Ugyan? A mama. — Szavamra mondom. És a föltételek? Yvette. — Annyit fizetek mint Gaby. A marna. — Tehát másfélmillót hayonkiiit. Yvette. — öreg barátném, maga anzágol, hogy ne mondjam: hazudik. 4 mama. — Kérem szeretettel, ne sértegessen! Yvette. — No, no. nem kell érzékenykedni . . . Gaby erre a célra ennyit nem áldozhat. A mama. (ügy tesz. mintha -sírást fojtana el.) — Ilyet mondani egy anyának! Yyette. — Ohó, még nem az! Maid csak ha megegyeztünk. Tehát . . . Szeretem a kerek összegeket. Legyen egy millió. 4 mama. — A Lesseps ur idejében ez szép kerek összeg volt, de ma nem jelent sokat. Számítsa át nemes valutára, nevetséges kis pénzecske lesz mingyárt. Gondolja meg, mily nehéz nekem a létminimumot összeeszkábálnum! . . . De hát csupa szimpátiából elengedek százezer kroncs.it Yvette. — Sok! 4 mama. — Amit elengedek? Yvette. — Nem, amit követel. 4 mama. — Ne alkudjon és nem fogja megbánni . . . Maga még nem tudja, milyen megindító hangon tudom emlegetni a boldogult édes atyját, aki őrnagy volt ... Yvette. — Őrnagy? Az ám, — mézeskalácsos volt! 4 mama. — Persze, persze . . De a kormányfő tanácsos ur előtt nem igen mondhatunk kevesebbet Yvette. — Már én azt mondtam hogy megver főorvos volt. 4 mama. — Megyei főorvos? A? se rossz. Nem bánom, legyen hát az. Nagyon melegen, bizonyos költő, iséggel fogok beszélni róla . . Párbajban esett el. . . Yvette. — Oszkár úgy tudja hogy hivatásának az áldozata let ? harctéren- az orosz fronton. A MAMA — Három jelenet — Irta: BAEDEKER 4 jelenet színhelye egy vadonatúj eleganciával bútorozott szoba, amelynek két igen kövér személy befogadására is elég széles ottoman jön étvágygerjesztő helyzetben nyúlik cl egy divatosan karcsú fiatal hölgy, akit 20—22 év előtt Zsuzsinak kereszteltek, de nagyszámú tisztelője néhány esztendő óta a jobbhangzás kedvéért Yvette-nek hívja, 4' küzdelmekben, amelyeket ezen a széles fekvőhelyen és egyéb horizontális alkalmatosságokon folytat, ez lett az ö szépencsengő »nőm de guerre «-je s ezen a néven szólítja öt az az éltes dáma. is. akit türelmetlen érdeklődéssel várt s a szobalánya e percben jelentett be. Ezt az asszonyságot, aki sohase volt férjnél, az ismerősei röviden csak mamának szokták hívni, bár némelyek tréfásan Lessepsnének is emlegetik, mert a tiszteletre méltó nő azt hazadia, hogy a nagy francia volt ötödfél évtized előtt az első szeretője, amit avval próbál valószínűvé tenni, hogy a kitűnő férfiúnak egy illusztrált újságból kivágott arcképét csinosan bekeretezve az ágya fölött őrzi. Ezt a szerinte kétségtelen bizonyítékot persze kevesen látják, mert e bútordarab iránt a férfiak húsz-harminc év ófa minden érdeklődésüket elvesztették. Tény, hogy a jó nő annak idejében mint leánykereskedelmi árucikk megfordult Pdrisban, de hogy látta-e ott Lesseps urat vagy nem, örök titok marad, amelyet sírjába vitt a nagy francia. I. (Reggel tiz óra.) 4 mama. — Jó reggelt, kicsikém Yvette. — Jó reggelt, nénike. 4 mama. — Hivatott, édesség? Mi újság? Mivel szolgálhatok? Bizonyosan elfogyott a pénze és most kellene valaki, aki — Yvette, — Sző sincs róla. Sokkal fontosabb ügy. 4 mama. — A pénznél nincs fontosabb ügy. legalább rám nézve nincs, aki mar túl vagyok a szerelmen, ami — nem tagadom — (mélyet sóhajt) mindennél fontosabb a világon. Nos hát. halljuk! Yvette. — Anyára van szükségem, kedves tanti. A mama. -r- És maga azt akarja, togy én — Yvette. — Eltalálta s kérdés csak az, hogy van-e ráérő ideje? A mama. — Sokkal jobban vagyok elfoglalva, semhogy rá ne érnék... Egy-két órával naponta mindenesetre rendelkezem. (Kényelmesen elhelyezkedik egy karosszékben, a mely igen jóállomdnyu lehet, mert nagyobb katasztrófa nélkül viseli cl a ránehezedő súlyos terhet.) Részleteket kérek... Miről is van eigentlich szó? Yvette. — Braunau Oszkár — a hírét hallhatta — bankár, kormányfőtanácsos, nagyon gazdag, tegnap hazakisért. Szendén viselkedtem, ahogy jól nevelt kokotthoz illik s a kapuban megkérdezte, meglátogathat-e ma délután? »Igen — feleltem — feljöhet hat órakor s mama nagyon fog örülni1, ha egy ilyen derék úriemberrel megismerkedhetik.« Ismerem a gyengéjét a méltóságos urnák, — sokat ád arra. hogy az embernek családja legyen. 4 mama. — Igen. az mindig bizonyos fokú tisztességet jelent. Yvette. — Aki ilyen családba potytyan, aztán henceg a klubjában s eldicsekszik, hogy nagy hódítást tett s olyan csatatéren aratott fényes győzelmet, ahol egy nagy ágyú, az anya is felvonult. Ez mindig több s ennélfogva többet is hoz, mintha a szegény ártatlan sziiz körül nem áll őrt senki. Egy ideig tehát — és már ma este is — olyan női környezetnek kell itt vigyázni rám. aki méltó hozzám s akit anyámnak szólíthatok. 4 mama. — S azt hiszi, hogy én... Yvette. — Igen, én magára gondoltam. Hajlandó lenne? 4 mama, — A föltételektől függ. De megjegyzem, hogy az esti órák mindig drágábbak. És aztán, mások is vannak a világon. Gaby is sok dogot ád. Nála is anyaszerepet játszom, de mert ö az esti órákban találkozik a barátjával s én abban az időben szabad vagyok, talán megegyezhetünk. Yvette. — Csak eleintén kell többet foglalkoznia velem, később elmaradhat és gardírozhatja Gabyt s a többi leányait . . . Oszkárnak ilyen esetekben azt fogom mondani, hogy a szegényeit látogatja. Hogy a jó urat kellőkép megfőzzük; minden délután négy óra körül autósétát teszünk a városligetbe. Öméltósága ilyenkor az Andrássy utón sétál. Alkalmat kell neki adni, hogy megmutathasson a barátainak. Mert • ezek az urak éppen úgy hiúságból szeretnek bennünket, mint ahogy mi érdekből teszünk úgy, mintha viszontszeretnők őket... De akkor, drága néni, szebben kell öltözködni! i
