Bácsmegyei Napló, 1926. június (27. évfolyam, 151-177. szám)
1926-06-02 / 152. szám
4. oldáf. BACSMEGYEt NAPLÓ A halotti társaságok miatt gyanús egy öregassszony halála Nyomozás índalt a kútba fulladt matróna öngyilkossági ügyében Nem régiben Németh László gimnáziumi tanuló holttestét találták" meg a Majsai-ut egyik közkutjában, vasárnap a Majsai-uton egy másik közkutban Bringya Erzsébet 73 éves asszony holttestét találták meg s most az öreg matróna eltemetése után olyan gyanús körülmények merülnek fel, amelyek arra .vallanak, hogy megismétlődik az, ami Németh László esetében történt, bűnügyi rejtély lesz az esetből, ami első pillanatban szimpla öngyilkosságnak látszott. Bringya Erzsébet holttestét — mint megírtuk — vasárnap találták meg. A hullán külső erőszak nyomai nem voltak, a rendőrség ennélfogva megállapította, hogy az öregasszony öngyilkosságot követett el. Ennek alapján az államügyészség nem rendelte el a holttest felboncolását, hanem megadta a temetési engedélyt. A szuboticai csendőrparaucsuokság gyanúsnak találta Bringya Erzsébet öngyilkosságát, annál is inkább, mert a hetvenhárom éves asszony majd nem minden temetkezési egyesületbe be volt íratva és a kedvezményezettek a halálozás után összesen mintegy kétszázezer dinárt kapnak. Azok, akik Bringya Erzsébetet körülbelül ismerték, nem hiszik, hogy az öregasszony öngyilkos lett volna. Egészségi állapota az utóbbi időben javult és semmi oka nem volt, hogy megváljon az élettől. Ezek a gyanuokok indították a csendőrséget arra, hogy az ügyben széleskörű nyomozást indítson. A kút, amelyben az öregasszony holttestét megtalálták, már külterületen van, amely a csendőrparancsnokság hatáskörébe tartozik és igy semmi akadálya sincs annak, hogy a csendőrség önálló nyomozást indítson. A csendőrség megkezdte a kihallgatásokat s reméli, hogy világosságot dérit a titokzatos ügyié. A temetkezési társulatok elszaporodásának minden esetre megvan az újabb kínos hatása. Ez a máir nem is burkolt gyilkossági vád, amely abból született meg, hogy igen sokan azok közül, akiket beírattak temetkezési egyesületekbe, panaszkodnak, hogy a kedvezményezettek nem tudják A szuboticai törvényszéken kedden Ítélkezett Pavlovtcs István törvényszéki elnök büntető tanácsa Engel Béla bűnügyében, aki sikkasztással, közokirat és magánokirat hamisításának bűntettével volt vádolva. Ez év elején, amikor a Trocaderóvarieté Kludck István »Nációiig!« szállodájában működött, Kladck átadott Engel Bélának, aki a Trocaderó irodai alkalmazottja volt, 1275 dinár készpénzt, hogy azt az összeget fizesse be a rendőrség házipénztárába, mint a január hó 1 -fői január 10-ig esedékes rendőri ügyeleti djat. Engel átvette a pénzt és hozot egy nyugtát, amely szabályszerűen ki volt állítva, hivatalos bélyegzővel és Prodanovics Mladen rendőrkapitány aláírásával ellátva. Január 11-én azonban hivatalos felszólítás jött a rendőrségtől a Trocaderó tulajdonosához, hogy fizesse be a már esedékes rendőri ügyeleti dijat. Kiadek István erre az Engel Bélától kapott nyugtával igazolta, hogy ö már kifizette a dijat. Mihelyt a nyugtát a rendőrségen meglátták, nyomban megállapították, hogy az hamisítvány. A megindult nyomozás során aztán csakhamar kiderült, hogy Engel Béla elsikkasztotta az 1275 dinárt és hogy a sikkasztást palástolja, hamis nyugtát készített. Engelt az eset kiderítése után január 15-ikén Noviszadon letartóztatták. Letartóztatása után kiderült, hogy a jó családból származó fiatalember egyéb bűncselekményeket is elkövetett. Két artistanő átadott neki 650 és 300 dinárt, hogy fizesse ki házikivárni halálukat, hanem az életükre törnek. Lehet, hogy Bringya Erzsébet csakugyan önként vált meg az élettől. Bizonyos azonban, hogy a temetkezési társulatok engedélyezésével a legprimitívebb emberek számára mutatták meg az utat, mikép lehet mások halálára spekulálni s abból hasznot húzni. asszonyánál az esedékes házbérüket, Engel hozott nyugtákat az összegek kifizetéséről, de ezek a nyugták is hamisak voltak és a pénzt Engel megtartotta magának. Sikkasztással, köz- és magánokirathamisitással vádolva került Engel a büntető törvényszék elé. A közvádat Csulinovics Ferdo dr. államügyész képviselte, a védelmet Piskulics Zvonimir dr. látta el. A vádlott az elnök • kérdésére kijelenti, hogy bűnösnek érzi magát abban, hogy a reábizott 1275 dinárt eltulajdonította. Azzal védekezik, hogy elment a rendőrségre a pénzt lefizetni, de Pesics rendőrfőkapitány, akinél a fizetést teljesíteni kellett, nem volt a hivatalában és ezért nem fizethette le a dijat. Mikor távozóban volt a rendőrségtől, véletlenül találkozott egy ismerősével, akinek már régebben 600 dinárral tartozott. Ismerőse sürgetően kérte pénzét és fenyegetőzött, hogy ha nem kapja meg pénzét, feljelenti. Erre átadott neki a reábizott 1275 dinárból 600 dinárt, arra számítva, hogy ezt az összeget egy-két nap múlva pótolni tudja. Kladeknek azonban átadott egy nyugtát. Ezt a nyugtát oly módon hamisította, hogy előbb szerzett egy üres elismcrvény-blankcttát, azzal bement a rendőrség műszaki osztályára és ott egy örizetlen pillanatban ráütötte a blankettára a hivatalos rendőrségi bélyegzőt. Amikor mindez megvolt, odafirkantott a nyugta alá egy olvashatatlan aláirást. Azt is beismeri, hogy kapott két artistanőtől pénzt, hogy fizesse Aki hamis nyugtákkal operált A Trocadero-mulató titkárát sikkasztás és okirathamisitás miatt ítélték el Lia Irta: Hanaszik Elemér Egyedül voltunk már a tengerparton. Sorrento holdtól fehérre világított házai messze kiragyogtak az ezüsthomályból s a tengeren át hozzánk hajtotta Capri narancsligeteinek kábító illatát a langy, koranyáresteli szél. Lia egy kiálló kőlapon ülve hallgatta a fodros habok csobogását, én meg a lábaihoz kuporodva bámultam bele a kék olasz ég csodálatos mélységébe. Mámoros, megigéző este volt. Egyszerre felnyúltam. — Lia — szólaltam meg csendesen, alig hallhatóan s ujjaim görcsösen kacsolódtak kézfejére — Lia, hallgass meg engem . . . Mintha orozva vágtam volna bele 'gondolataiba, megrezzent. Aztán hozzámhajoit. — Hallgatlak, tenente . , Közelebb húzódtam. — Hallgass meg, Lia. Sokszor meg akartam már mondani ezt »neked, csakhogy amikor egyedül találtalak a tengerparton, vagy rád lerj'tem, amint a szökökuthoz ültéi ki, elnézni a virágnyilást s hallgatni a levélzörgést, szellősuttogást, ahogy odaosoutara hozzád s odakuporodva a lábaidhoz, belenéztem ezekbe a bánatos-kék szemeidbe, miknek mélyére egy egész mesevilág van elzárva, valami egyszerre elvette a hangomat és gyávává tett . . . — Most megmondhatod, tenente. — Szeretlek, Lia . . . Már valamikor nagyon régen, amikor igy ültél velem meghitt, zavartalan kettesben szerettem volna átfogni a derekad, mely karcsú, akár Vénusz szobra lés vonaglik, mint egy szeüd-félénk, nemes vadé s véresire csókolva az ajkadat, színi magamba a szépséget és illatot, miket ez az izzó szüz-lánytested adni tud. Esténkint meg, amikor a tengerpartra ültél ki, figyelni a habokon a holdsugarak játékát, én meg csak meszsziről nézhettelek, mert félnem kellett, hogy az őreim észreveszik szökésemet, csak összeszorult a kezem. Szerettem volna kinyúlni s mint valami szentséget, elérhetlen magasságba feltolni — emelni a szférákig; vagy magam után huzni a mélységbe, le a tengerfenék grottáiba, a csigák és a kagylók, az isisek és antipátok hazájába s nehéz lánccal láncolni le magamhoz, nehogy valaki is ráakadjon s megzavarja az álmomat. — Részeg vagy, tenente . . . — Megrészegített, Lia, a szépséged. Hiszen az alakod olyan, mintha légből volna fonva, titkok csodája van belerejlve s köszivben is vágyat kelt. Ésí az arcod maga a megtestesült igézet; s az ajkad hóra hullott piros vér, kebled bársony . . . — Csak beszélj, tenente . .. Mégközelebb húzódtam. — Szeretlek, Lia. Vadul, szenvedélylyel, pogánymódra, érts hát meg. Meszsze, nagyon mesísze innen, ahol nincsen tenger, csupán mesélő, kéklő hegyek, vadvirágos völgyben, sziklás szakadékok mélyén van egy elrejtett csendes kis hely. Lia! Hacsak egyszer látnád . . t Olyan az a vidék, mintha tengerszemek tiszta tükrén napsugár ölelkezne ködös távolságról felszüremlő csillagfénnyel: szépsége megfekszi az agyat, rabul ejti a szivet s köröskörül mindenfelé tüzet gyújt. Nem csoda hát, mikor arra jártam, meredt ujjal szerettem volna belevájni a mindenségbe s a semmiből varázsolvaHzzó testté, a tiszta nőt, mint valami tüzimádó kéjes kínnal habzsolva csókjait, vergődni-vonagiani a karjában. Szökj oda, Lia, Lia, velem. S nem bánom, ha hazudod; nem bánom, ha összetörsz, s lábbal tiporsz is a lelkemre, csak egyszer mondd, hogy szeretsz . . . Erre a szóra Lia sóhaja cs'ak elcsuklott. , — Gyűlöllek, tenente .... Csönd lett. Mély, nyomasztó csönd, melybe csak a szél hajtott távolról, valami későre maradt gondoláról, lágy, elnyújtott barcarollát. Lia nagysokára megmozdult. — Tudom, hogy te megértesz; hisz a lelked olyan, mint egy leheletfinom vékony hártya, megérzi a fájdalmam. Megragadtam a karját. Oly erővel, hogy fájdalmában felszisszent. — Ne kínozz, Lia. Beszélj... — Hiszen ha nem kérsz rá is, elmondom S mintha a gyűrűző habokból keresné a szavakat, sokáig maga elé meredt. Aztán lassan fölémhajolt. — Most is olyan még, tenente, mintha tegnap történt volna — kezdte színtelen, tompa, fáradt hangon. — őt is úgy ismertem meg, mint téged, egy derült, csillagos estén a tengerparton s olyan volt ő is, akárcsak te. Hangja lágy bugással suhogott és jó volt hozzám; lelke finomságokkal volt tele s bágyadt, nagy szemei mélyén valami különös, örök nagy tűz lobogott. Nyár volt éppen . . . Esténkint hát kijártam vele is a tengerhez. — Beszélj, Lia, beszélj . . . — Nem tudok én neked többet mondani, csupán annyit, hogy egy estén kivitt magával a temetőbe s a kő-Krisztus előtt megállt velem. Megfogta a ke-1926 junius 2. ki lakbérüket. Az egyiktől 650 dinárt kapott, ebből lefizetett a lakásadónőnek, Kun Etelkának 300 dinárt, a többit megtartotta magának, ellenben 650 dinárról szóló nyugtát állított ki és arra ráhamisitotta Kun Etelka nevét. Ugyancsak megtartotta magának a másik artistanő 300 dinárját is. Vallomása végén kijelenti, hogy sajnálja, hogy ezeket a bűnöket elkövette és az okozott kárt megtéríti. A vádlott után Kiadek Istvánt hallgatta ki a bíróság tanúként. A bizonyítási eljárás ezzel véget is ért. A perbeszédek után a bíróság bűnösnek mondotta ki a vádlottat az ellene emelt vádakban és elítélte két évi börtönre, a melybe két havi vizsgálati fogságot beszámítottak. Egyben kimondotta a bíróság, hogy az Ítélet jogerőre való emelkedéséig a vádlott vizsgálati fogságban marad. Az ügyészség súlyosbításért felebbezett, a vádlott és védője az Ítélet súlyossága végett. Szivenlőtte a haragosát; Nyolc évről tizenkettőre emelte fel1 a Tábla a gyilkos büntetését ** Noviszadról jelentik: Tardjanin Vinkó barartyavári lakos a múlt évin busáiban összetalálkozott régi haragosával Barics Ádámmal. Abban a hiszemben, hogy Barics ismét meg akarja támadni, Tardjanin lekapta vadászpuskáját, ráemelte és elsü-i tötte. Barics holtan terült el a földön, a golyó szivén találta. A szombori törvényszék ez évi januárban Tardjanint szándékos emberölésért nyolc évi börtönre ítélte. Mert; nem látta beigazolnak a jogos ön-l védelem esetét. Az ügyész és a vádlott felebbezése folytán a noviszadi felebbvitáíi, bíróság kedden foglalkozott az ügy-' gyei és Tardjanin büntetését tizenkét évi fogházra emelte fel. A főügyész megnyugodott az Ítéletben, dr. Hraskő József védő semmiségti panaszt jelentett be. zem, odavont magához s ahogy sápadt arcát beletemette a hajamba, sirt a lelke, zokogott. Most tudom, miért. Másnap elment örökre. Oda, ahol egymást’ gyilkolták az emberek, egy megsiratott' átkos helyre, melyet úgy hittak, hogy »haláldomb«. És nem is jött aztán viszsza. Pár hét múlva megírták az anyjának, hogy a »bell cap tani« nincs már többé; szivét járta keresztül a golyótok . ■. . Egyszerre váratlan elhalt a távoli barcarola. Mintha nehéz álomból riadt volna, Lia tekintete rámrebbent. — Most már megértesz tán, tenente, — ömlött el arcán az átsuhanó, bánatos mosoly. — Mert nem tudhatom, nem-e épp a te fegyvered ölte meg, gyűlöllek hát téged is . . . Felkeltem a földről. Megfogtam a kezét, hosszan a szemébe néztem. — Ne hidd, Lia, nem gyűlölsz. Ha táj gadod is, tudom. Kiérzem a hangodból; megértem a mozdulataidból; kiolvasom ilopva fplémvetett tekinteteidből: hozzáférköztem a iclkedhez. Vonzódsz hozzám, szeretsz! . . . Lia felállott a kőlapról. — Nincs! igazad, tenente — sóhajtotta vontatott, szelíd hangon s valami kü)lönös szomorúság érzett ki hangjából. — Nincs igazad, gyűlöllek valamennyiteket, téged különösen. Érted, tenente? Gyűlöllek!... Gyűlöllek, mert téged egyszer, talán sem tudnálak gyűlölni s fájna nagyon, hogy Vittorio elvitte magával örökre a lelkemet . . . Azzal kivonta kezét a kezemből, futva-menekülve gyorsan megindult. Az ezüstös-szürke köd nemsokára el is nyelte tovatűnő alakját, csak lépteinek zaja kongoft-nyösizörgött bele még egyideigaz éjszakába.
