Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)
1926-05-30 / 149. szám
1926 máius 30. BACSMEGYEI NAPLÚ 13. oldal Az utcától az uccáig és vissza (Nyelvészeti körséta) A kikristályosodott konzervatív tudományos felfogással serdülő diákkoromban találkoztam először. Itt jelentkezett első ízben igazgatóm és osztályfőnököm védelme alatt, aki pontosan minden kedden és pénteken szabadon elővezette édes ,ió miridannyiunk épülésére és okulására. Kilenctől tízig, tehát meglehetősen korai órákban ahhoz, hogy fogékonyságunkkal szívesen közeledjünk hozzá, akár az édes, csalogató szirupos orvossághoz a stereotip szamárköhögések idején. Igazgatónk nem volt a sima kompromisszutpok embere. Következetesen konok székely ember volt, unitárius és amellett dávidferenci súlyos komplexumokkal terhelt. Izzó gyűlölője a 67-es plattformnak az egész vonalon. Áz ő világában legjobb barátja, Ugrón Zoltán is hazaárulónak lett elkönyvelve, mert Í9 Ükben elkövette azt a blaszfcmiát, hogy a munkapárt lobogója alá settenkedett. A drága jó ur először tanár volt. másodszor lángostoru erény prédikátor, harmadszor »a haza mindének előtt ; címen alakult r.-t. mint szövetkezet helyi vezérigazgatója és csak ezután volt valahol messze, családapa és főképpen ember. Az igazgató ur ilyen előzmények után minden kedden és pénteken kilenctől tízig átlag tizenötször hivatkozott tekintélyekre, hogv előadásának hitelességét igazolja. Voltak kis érvei és nagy érvei. Ahogy ö nevezte: argumentumok, fis amikor az igazgató ur eg.v döntő argumentumot akart elhelyezni, akkor hivatkozott a M. T Akadémiára. Nem pazarolta Spórolj: vele és csak iontos esetekben szedte elő agyának egyik rekeszéből Ilyenkor mély csend támadt. A légy pirulva kért bocsánatot, hogy zümmögni merészel A diákokról nem is beszélve. Az igazgató ur pedig, ha katedráján a M. T. Akadémiára hivatkozott, akkor ex katedra érezte magát és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy a M. T. Akadémián kívül njncsen tudomány és ha esetleg mégis akadna a glóbuszon egy rebellis pont. ahol van, hát az egész biztosan nem olyan. Rossz nyelvek azt beszélték, hogy a jó ur levelező tagja óhajtott lenni a minden tiszteletet megérdemlő nemes és disztingvált testületnek, amit én el is hittem róla, anélkül, hogy ennek a kívánságának akarnám betudni az agyonkoszoruzott Akadémiára aggatott diszitö jelzőit. * Ezek a feledésreitélt reminiscenciák most egészen időszerűeknek bizonyulnak. Az újságok terjedelmes tudósításaiból olvasom ugyanis, hogy a százezer pengő forintból nagyranőtt tudós társaság csarnoka az elmúlt napokban hangos és szenvedélyes viták színhelye volt. A plédekbe burkolt komoly öreg urak, komoly konventikulumot ültek a »veszélyben forgó nyelv érdekében foganatosítandó preventív intézkedések tárgyában«. Az akadémikusok lévén tavasz, amikor kisütött a nap, rügyeznek a fák és jól viseli magát a köszvény, elhatározták, hogy kilépnek a passzivitásból és ők, a nagy idők tanúi, dörgedelmes vétót üzemiek, igazságos és purifikáló hangulatukban. Ez az elhatározás nagyon szép és majdnem olyan nagylelkű, mint maga az Akadémia alapításának gondolata, amely eddig adta már nyelvünknek a Szemlét, a kiadványokat és Vojnovieh Gézát. És Császár Elemért. És így tovább. Ez a dicső múlt pedig kétségtelenül kötelez. Legalább annyira, de semmiesetre sem kevesebbre, mint a rang, vagy akár a mód. És én sietek nettt kételkedni benne és gyors lenni ama jószándék honorálásában, hogy hajdani osztályfőnököm által a tudomány kizárólagos jogforrásának nevezett intézmény, ezúttal sein végzett haszontalan munkát. És pedig azért nem, mert tiz napon át afölött tanácskozott a M. T. Akadémia nyelvészeti szakoszálya, hogy aé élet siralomvölgyének az a tér epresbe, ahol az ember napi sétáját, a konflis napi robotját., a villamos napi elszólását végzi, maradjon.e változatlanul utca, vagy pedig szankcionáltassák szokásjog erejénél fogva az uccu. Az akadémikusok tiz napon keresztül húzódott viíasorözata arra enged következtetni, hogy nem volt gyerekjáték ezt a problémát szárazon megúszni. Az egyetlen egy betű fölött megindult ádáz küzdelemben hir szerint elvesztették flegmájukat a kolerikusabb tagok és többüket kihozta sodrából az a határtalan destrukció, amely közismert asszimiláló képességével még a szolidáris Akadémián is ellentétes felfogásokat idézett elő. Az akadémikusokat végeredményében már nem is 3. vádlottak padjára ültetett c betű érdekelté, hiszen a tizenegyedik napon szótöbbséggel kimondták. hogy átok alá veszik az uccdt, mert csakis az utca a helyes. Jogerősen. Nagyobb aggodalommal foglalkoztatta őket és ütött szeget a fejükbe az' a fölfedezés, hogy ha fiz napot vett igénybe ebből a drága és amugyis rövid életből ez a piszlicsár betüvita, akkor föltéve, de meg nem engedve, mennyi időt rabolna el egész, szavak kigyomlálása a szótárból. Idők jele. . . * 1 ' ■ Sajnos, nem vagyok abban a helyzetben, liogy^ a silány gazdasági viszonyok lázas kenyérkeresési korszakában az Akadémia döntésének indokait sorra és rendre végigvizsgáljam. Én egy jámbor és szófogadó alanya vagyok a tekintélyek intézkedéseinek, aki tudomásul veszem, hogy ezután uccu. helyett utca lesz. És punktum. De mit szólnak hozzá a szabadon verselő .költők, az ábrándos szerelmes-levél írók és a tudós társaság szolgálatonkivüll riválisa, a Vörösmartyhoz címzett akadémia. És hogy vélekedik erről az Ítéletről a varrólányok serege, amely éppen csak hogy használni kezdte az uccát mert állítólag ez volt vérszegény utolsó évtizedünkben az intelligencia fokmérője. A M. T. Akadémia szavát eddig nem értette meg az ucea. Vájjon meghallja-e ezúttal az utca? Mesterházy Ambrus OK KETTEN Irta: BAEDEKER Az ismert jeles iró betoppan a nem kevésbbé ismert áldozatkész kiadóhoz s minden bevezetés nélkül — mert igen kíméletlen ember — igy szól: — Kéziratot hoztam. A kiadó feljajdult:- Szent Isten! Az iró. - Mért ijed meg? Az én könyveimen még nem sokat vesztett. A kiailp. — Nem is nyertem rajtuk sokat. Az iró. — Mindenesetre többet, mint én. A kiadó. ~~ Ne tessék afíektálni! Az újságok a tavaly megjelent munkáját agyba-föbe dicsérték, sőt Schöpflin Aladár irodalmi eseménynek mondta. Oly eredmény, amely fölér azzal a kis anyagi sikerrel, amellyel a kiadása rám nézve járt. Az iró. —- No igen. De hát ez csak erkölcsi haszon és merő magasztalásból nem él meg az ember... Most valami igen ’jót hoztam. A kiadó. — Az iró urak mind ezzel jönnek. Még nem láttam szerzőt, aki nem azzal állított be hozzám, hogy most hozza a legsikerültebb müvét, pedig — Az iró. — Pedig? A kiadó. — Néha bizony ebneres marhaságokkal és hüdéses butaságra valló kéziratokkal kedveskednek nekünk. A saját müvét a legnagyobb antitalentum is a század legtökéletesebb alkotásának tartja. Az iró. — Istenem, Ha még ez a kis önbizalmunk se volna!.. Amit most tisztelettel átnyújtok Önnek, az igazán értékes dolog, amelybe belefektettem minden tehetségemet. A kiadó. — Minden tehetségét? A karácsonykor megjelent, könyvéről is ezt mondta Csodalatos, hogy még maradt. Az iró. — Mi? Könyvpéldány? A kiadó. — Az is. . fin azon csodálkozom, hogy telictségc maradt, holott azt - vestrissima verba! - - egészen a tavalyi müvébe temette. Az iró. — Az effajta állításokat nem szokás szószerint értelmezni. Ha az ember minden hevével és szenvedelmével körülölel egy nőt, marad még szeretnie mások részére is s ha az iró minden képességét beleöli egy könyvébe, marad még ereje, hogy újabbakat írjon. Jut is, marad is. .4 kiadó. — Szerény kis ibolya! ... Nos hát, nézzük, mivel akar tönkretenni? Mit hozott? Remélem, regényt. Az iró. — fibben a reményében csalatkozik. Novellákkal jövök. A kiadó.,-rr Brr! Az iró. A borzongásától nem vagyok megsértve, mert föltételezem, hogy sz a mű tarnak szól s nem a novelláimnak, amelyeket az én nagylelkű és áldozatkész kiadóm még nem ismer. Ha maid elolvasta őket egészen más indulatszóba fog kitörni. Akkor nem fog berregni. A kiadó. — Óh. én tudom, hogy a kérdéses novellák jók. S éppen ez a rossz... Ami pedig a tiltakozásomat illeti, azt valóban maga a most népszerűtlenné lett műfaj váltotta ki belőlem s nem az ön módszere, ameiv művészi, nagyon is művészi Künstlerisch. allzu künstlerisch ... De hát. kedves Mester, nem tűnt fel Önnek, bogy a novellák a rövid lélekzetüknél s a gyors megoldásuknál fogva nem tetszenek a mai közönségnek? Én, aki kereskedek velük, én bizony észrevettem s azt tapasztaltam, hogy mennél jobbak, annál kevésbbé kellenek Az olvasópublikum sokkal nyugtalanabb és szakgatottabb, semhogy az elbeszélés művészi formáin kielégíthetné. A mai olvasó beteges mentalitásának és csapongó fantáziájának a fantasztikum, az egzotikum s a perverz irányzat kel) Regényben, még a komolyabb st hüben is, talál legalább érdekíeszitő mesét, néhány izgató helyzetet és szerelmes fejezetet, de azok a prosperménmée-i és konrádferdinandrneyeri tökéletességek, amelyekkel ön és néhány kollégája próbálják emelni az elbeszélőirodalmunk nívóját, akalmasabbak arra, hogy a szerzőiket halhatatlanná tegyék az irodalomtörténetben, mint arra, hogy népszerűséget szerezzenek nekik a könyvesboltokban Az iró. — Megnyugtathatom önt. kedves pártfogóm. Én tavaly óta sokat javultam, — rnúr nem írok olyan jól. Rám se fog ismerni, ha átlapozza ezt a könyvet, s be fogja ismerni, hogy előnyömre változtam ... Ez a tizennyolc rövidség éppen annak a publikumnak való, amelyről ön beszélt. A tárgyakat úgy válogattam meg, hogy a szenzációra éhesek is megtalálják a számadásukat mellettük. A kiadó. — Rám nézve az a fő. hogy én találjam meg a számadásomat. Az iró. — Hiszem, hogy a könyv kelendő lesz s ön szívesen fizet majd fejedelmi honoráriumot értté. A kiadó. — Még nem tartunk ott. Mielőtt erről a rám nézve is fontos kérdésről tárgyalunk, tájékozódni óhajtok, hogy milyenek ezek a novellák ... Ha megfelelnek az ízlésemnek, helyesebben a közönségének, akkor hajlandó leszek, vagy ahogy egy irótársa szokta mondani: haj leszek iandó önnel megállapodni. Az iró. — Meg kell jegyeznem, hogy az igényeim ezúttal nagyobbak, mint eddig voltak. Viszonzásul a koncesszióért s a tehetségleépitésért, amelyet , az ön s a vevői kedvéért tettem s a megalkuvásért, amelyre a közízlés kielégítése érdekében határoztam el magam, nagyobb tiszteletdijra tartok igényt, A kiadó — Újabb pisztolyt szegez a mellemnek. Gondolja meg, kérem, hogy családapával beszél. Sein az én helyzetem, sem az általános konjunktúra nem olyan, hogy hasonló követelésekkel lehessen előállni. Azért egyelőre csak a nagyobb tiszteletet szavazom meg a a díjról, majd később beszélünk ... Nos, hát lássuk, van-e a kérdéses elbeszélésekben groteszk és fantasztikus elem? Az iró. - Ha csak ez kell! Edgar Poe, Hans Heinz Ewers és Gustav Meyrink legedzettebb olvasói is ludbőrözni fognak tőlük. Ha akarja, fölolvasok egyet. ,4 kiadó. — Fölösleges. Eltekintve attól, hogy egy idő óta-egyáltalában nem olvasok — régi kiadó vagyok, kérem alássan! — megbízóin a szavában. Ö11 sokkal komolyabb iró. semhogy a hivatását ne fogná föl magasztosan s ha ön azt mondja, hogy a novellái borzalmat keltenek, ludbőrt idéznek elő, szóval esztikai hatást és nemes elragadtatást keltenek, akkor ez bizonyosan igy lesz. Az iró. — Köszönöm a bizalmát. Hogy a kiadóm meg legyen velem elégedve, épp oly fontos rám nézve, mint hogy a publikumnak megnyerjem a tetszését. A kiadó. — Kedvében kell járni mind a kettőnek. Mondja, van-e ezekben az apróságokban humor? Meri e szomorú időkben épp oly szükség van egy kis földerítésre, mint nagv szárazság idejében jótékony esőre. Az iró. —- Az imént már említettem, hogy alaposan megjavultam. Lemondottam a forma tökélyéről s c helyett annyi humort, viccet, szatírát. iróniát, elmésséget és esprit gaulois-t halmoztam föl a kötetben, hogy ennyi derűt Rabelaistől máig senki se látott egy rakáson. Maré Twain. Sipulusz, Karinthy együttvéve. — De jobb, ha hallgatok, mert még azt a benyomást kelthetném, hogy dicsekszek. Csak annyit mondok. hogy én is mulattam, amikor elolvastam őket, pedig — amint tudja — difficil olvasó vagyok. A kiadó. — Ez a kijelentése megnyugtató. Mert az a derék ember, aki ötven, hatvan, sőt nyolcvanezer koronát guberál ki egy könyvért, nem zokogni akar, amikor azt olvassa, hanem nevetni. Ha már nevetségessé tette magát, hogy pénzt ad könyvekért, hát legalább nevessen ő is Az iró. No, aki ezeket a dolgokat olvassa az nem lesz buskomor, sőt örülhet, ha a sok nevetéstől meg nem pukkad. Egyet e novellák közül fölolvastam tegnap egy barátomnak és a feleségének. A hatás rendkívüli volt. A féri annyira kacagott, hogy lefordult a székről, a nő pedig — A kiadó. — Nos, a nő — Az iró. Hogy azzal mi történt nevettében, azt el se mondhatom. Ön mint tapasztalt kiadó, s igy tetőtől talpig litterátus ember, ugy-e tudja, hogy amit ki szabad nyomatni, azt sokszor nem lehet élőszóval előadni? Ma reggel tudakoltam a hogylétüket és őszintén örültem, a mikor hírül hozták, hogy mind a ketten jobban vannak. A kiadó. Ha csak mind az igaz, amivel, kedves szerzőm, ön dicsekszik ... Az iró. — Kérem, olvassa el a Két Szoknya címűt, és majd meglátja... De ne székre üljön, mert arról már a harmincadik sornál legurul, hanem kényelmes és lehetőleg széles kerevetre, amelyen könnyebb megtartani az európai egyensúlyt. .4 kiadó. Nem elég, hogy eladom a könyveit, még olvassam is Őket?
