Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)
1926-05-30 / 149. szám
14. oldal. B’ÁCSMEBYETUAPÍÖ Az iró. Kérem, nincsen semmi kényszer ... Annyi bizonyos, hogy nagy élvezettő! fosztja meg magát, s a legkedvezőbb alkalmat szalasztja el, amikor jóiziin nevethetne. De hát: volenti non fit injuria... Avagy ön úgy fogja föl a dolgot, hogy eleget nevet a szerzők élhetetlenségén és a publikum naivitásán, — minek önnek még humor is? A kiadó. — Mi jut eszébe? Nem a szerzők élhetetlenek, hanem a kiadók, s nem az olvasók naivak, hanem éh és a kollégáim... Ha nem lennék ilyen, akkor már rég iró vagy olvasó, szóval boldog ember volnék ... S most egy fontos kérdés: van-e a könyvében erotika? Az iró. Ez a kérdés egyenesen sértő. Csak nem tart annyira hülyének vagy klasszikusnak, hogy szembehelyezkedjek az olvasónak ama jogosult hajlamával, amely őket a kanapéprocesszusok és ottománharcok, a bontott ágyak és diribdarabra tört házasságok történetei felé vonzzák? Van benne erotika. Van. Nem egy olvasómnak és olvasónőmnek lesz tőle nyugtalan éjszakája. Annyi meztelen nő szerepel benne, mint egy párisi revüben s a férfiszereplők olyan szenvedelmekben laborálnak, hogy a legvénebb ruék is találnak bennük újat és meglepőt. A kiadó. Már látom, hogy nem lesz rossz könyv. Végre megtalálta a kontaktust a közönséggel... Mit gondol, hány példányban nyomassuk ki? Az iró. Dupla annyiban mint eddigi kiadványainkat. A kiadó. Persze, hogy dupla annyi jutalékot kapjon. Az iró. Ez a szempont nálam nem döntő, de fontos. Az ön érdekében is beszélek, nemcsak a magaméban. Ha ön közhírré teszi, hogy az irói pályám ezzel a könyvvel uj irány felé ivei, s hogy a közönségre nem is sejtett meglepetések várnak, a nagy siker biztos. A kiadvány elsőrendű sláger és valóságos Bombengeschäft lesz. A kiadó. — Állapodjunk meg ötezer példányban, s azonkívül adjunk kétszáz számozatlant for private cirkulation only. Az iró. Igen, azok részére, akik nem szeretnek olvasni, de vásárolnak könyvet. A kiadó. — Kénytelenek vagyunk favorizálni ezt az ellenirodalmi irányzatot annak az ellensúlyozására, hogy a müveitek nagy tömege meg szeret olvasni és nem vesz könyvet. Az iró. Ezt majd veszik. A kiadó. A számozottak minden bizonnyal elfogynak. Nemcsak azért, mert drágábbak, de mert — tapasztalásból beszélek — azok mindig a leglelkesebb fogyasztóim, akik nem olvasni kívánják a legújabb »megjelenés«-t, hanem borítólappal s tokban elhelyezni a szekrényükben. Az iró. Ez olyan, mint mikor valaki szeretőt tart, nem azért, hogy — De minek ismételjem magam? Olvassa el a Furcsa Viszony cimü novellát a kötetemből. A kiadó. — Kivételesen majd elolvasom ... Egyebekben, azt hiszem, megegyeztünk. Az iró. All right! A régi föltételek, ugy-e? Minden eladott példány után kapok — A kiadó. Igen, úgy mint eddig. Mentül több példány fogy, annál több a tiszteletdij. Kívánom, hogy minél többet fizethessek ki önnek. Az iró. Mily jó ön! A kiadó. Már mi ilyenek vagyunk. A jóság a kiadó természetrajzához tartozik. Müveit államokban, ha valakinek a jószívűségét akarják dicsérni, rendesen ezzel a hasonlattal élnek: olyan jó mintegy könyvkiadó. Csak nálunk akadnak emberek, s épp az irók közt, akik ezt nem tudják vagy nem akarják belátni. Az iró. Én azt hiszem, tudják is, akarják is, de nincsen rá alkalmuk. A kiadó. — Hálátlan népség . . . Most még a könyv cime van hátra. Arról még nem beszéltünk. Pedig ön tudja, hogy ez. milyen fontos. A helyes cim: íélsiker, a helytelen: teljes bukás. Az iró. Már gondolkoztam rajta. Mit szólana ehhez: Meleg Temperamentumok? Nem tetszik? Hát ez: Szerelmes Éjszakák? Ez se? Talán igy: Egymásra borulva? Megint tagadólag csóválja a fejét. Ez tán megfelelőbb: Harisnyakötőn Fölül? A kiadó. Ugyan kérem! Hát leányiskoláknak ir ön? S én öreg napjaimra harmincesztendös kiadói múlt után a Szent István Társulattal konkurráljak és ifjúsági olvasmányt tálaljak az intelligencia elé? Az ön címei nagyon is zárdái szelleműek. Sejtetni kellene, hogy érdekes dolgokról van szó. Én ezt a címet ajánlom: Meztelen Nők. Ez a cim ugyan csak az érettebb fiatalságra apellál, de vonzani fogja a kevésbbé serdülteket is. Mit gondol? Az iró. Pompás cim és vág is a könyv tartalmához, s ha nem fogadom el, ezt csak azért teszem, mert nem elég eredeti. A német és francia irodalomban vannak hasonlóak. Talán egyeznénk ki ebben: Női Lelkek? Itt is eléggé van hangsúlyozva, hogy -a szerző nőket vonultat föl s azokat boncolja. A kiadó. — Az ön makacsságán még fölborui az egyességünk... Kit érdekel a női lélek? Ezzel a szerencsétlen titulussal legkevesebb másfélezer vevőt kockáztatunk. S erre nem vagyok hajlandó. Ön talán igen? Az iró. Isten mentsen! Másfél százat se szeretnék föláldozni egy rongyos címért. A kiadó. No lám... Tehát hajlandó vagyok ötven percenttel kiegyezni. Elfogadom a javasolt címnek az első felét, s akceptálja ön a másodikat, — legyen a novelláskönyv cime: Női Testek. Mit szól hozzá? Az iró. — Pompás! Könyvet én alighanem jobbat tudok irni, de címet adni ön tud jobbat. Elfogadom. Beismerem, hogy a női testeknek több vevőjük lesz mint a női lelkeknek lett volna. A kiadó... Ffonny sóit qui mai y petise... Örülök, hogy ily konciliáns. Az iró. Majd ön is ilyen legyen, ha előlegekről lesz szó... Valami szép, hangulatos, s a tartalmat sejttető képet kellene rajzoltatni a külső címlapra. A kiadó. Erre már én is gondoltam. A Mona Lisa-t vagy a Tizian Fiora-ját rajzoltatom meg úgy, hogy a cimet illusztrálja. Az iró. Mi az ördög! Le akarja vetkőztetni ezeket a hölgyeket? A kiadó. — Csak az egyiket . . . Ez esetleg ezer példánnyal nagyobb konzumot jelent. Az iró. Mily szerencse, hogy ön mindenre gondol! Mennyit kell dolgoznunk és spekulálnunk a kultura terjesztése és az irodalom fejlesztése érdekében! Milyen munka! A kiadó. Remélem, hogy az utókor hálás lesz értté. Az iró. Adja az Isten! Capri, a szépség szigete és a kék barlang Nápoly, 1926 május Uram-teremtőm, mit tudok ebből a határtalanul szép napból a' szivem filmapparátusával kivetíteni. Ma láttam Capri szigetét és a kék barlangot, a felhős hegyekbe hátrazengö zöld és sárga és piros Caprit és szemben a gyilkos hegyet, a Vezavot, füstölögve és f enyegetően. Ez, amit itt látok, hallok és érzek, ez a legszebb és legédesebb öröm, amit soha nem fogok elfelejteni. Kora reggel visz az autó a nápolyi Santa Lucia-kikötőbe. Hova nézzek? olasz szépség özöne, reflektorfényü reggel, csengő kordék, barna nők, rejtélyes kapualjak, szökőkutak, pálma, kaktusz, agave, szűk kis uccák sok piszokkal és bájos szemérmetlenséggel, a szabadban mosakodó él öltözködő emberekkel, derűs vasárnap a nápolyi parton és odafenn a szerelemkék égen. A Regina Elena lassan siklik ki a nápolyi kikötőből, fenn a hegyen régi kastély, lenn az arzenál vörösen izzó várszerű falai és oldalt karcsú világítótorony távolodik el tőlünk csöndesen úszva az olasz reggelben. Pár perc és kinn himbál bennünket a hajó a nyílt tengeren. Sok kiránduló, angolok, amerikaiak, németek és franciák, most még mind jókedvű, látcsövek maradnak a ködbe fátyolozott hegyek felé, de negyedóra múlva már sápadt mindenki és hideg verejték ül ki a fehér homlokokra. Vihar a tengeren! A hajót vadul dobálják a hullámhegyek, a fedélzeten már nem lehet járni, mert olyan a hajó mozgása, mint valami ördöngős hullámvasúié, leeövegezve ülünk a fedélzeten és bámuljuk a tenger duhaj haragját. Az első öt percben tizen vannak rosszul, az előbb még vidám kirándulók szorongva várják, hogy mikor ejti rabul őket a tengeri betegség. Egy angol hölgy ordít a fájdalomtól, a matrózok most már ötpercenként felmossák a hajót, egy félóra múlva már beteg csaknem mindenki. Az utasok fetrengenek vagy halotthalványan mozdulatlanul fekiisznek körülöttünk. Az angol hölgy szenved a legjobban, egy finn orvos azt mondja, hogy hiszterika. Két és fél óráig dobál bennünket igy' a hullámokkal kiizködő hajó, közben megállunk Sorrentó előtt, amelynek hoteljeiből újabb áldozatokat hoznak a hajóra kis csónakok. Sorentó derűsen és színesen mosolyog bele a vad viharba, a hajó pedig imbolyog tovább és távolban már feltűnnek Capri csipkés sziklái. A kék barlang közelében áll meg a hajó. Sok-sok apró csónak jön elénk. Mindegyik csónakban két matróz és a hajó utasai kettesével szállnak le a csónakokba, hogy lássák a nyolcadik csodát, a capri-i kék barlangot. A vihar nem szűnik, sokan nem merik megkísérelni a kék barlangba a behatolást, hanem a hajón maradnak betegen. A kis csónakot még vadabbal dobálják a hullám-óriások és a két matróz harsány hangon parancsolja: lefeküdni a csónak fenekére! A kék barlang, bejárata nincs egy méter magas sem, a csónakban nem lehet ülni, mert fejünk beleütődnék a sziklafalba. Lefekszünk a csónak fenekére és a matrózok viaszos vászonnal takarnak be bennünket, mert a hullámok a barlang bejáratánál átcsapnak a csónakon. Istenkisértés most behatolni a barlangba — hallom mindenfelé. A barlang előtt mindig viharos a tenger, most pedig a legügyesebb matróznak is hosszú percekig kell vesződnie, ami egy kedvező hullámmal be tud lökődni a sztik nyíláson. Vad hullámok csapkodják a kis lélekvesztőt a félelmes sziklákhoz, a matrózok már bevonták az evezőt és a barlang szájánál várják azt a kedvező pillanatot, amikor behatolhatnak a sziklaüregbe. A tenger haragos zúgással morajlik a sziklafal mellett, a hullámok erőszakosan öntik el a barlang bejáratát, majd zúgva és szétföcskölve ömlenek vissza, elöntve a csónakot. Egy hatalmas lökés és áthatoltunk a keskeny bejáraton. Pillanat az egész és most már nyoma sincs a hullámzásnak, csendesen és nyugodtan ringat a csónak a kék vizen. A kék barlang! Sziklaüreg a tengerben, templom a végtelen vizek ölén. Azúrkék szinü a tenger, a levegő, minden. Mintha kékitőt szórt volna el egy titokzatos kéz a vízbe, ragyogó kék a tenger, szinte világit. Mint szinpadi reflektor kék fénye, úgy sugározza a 1926 májas 30. tenger az átlátszó nagy kékséget és a vízben kék színbe öltözik a csónak, evező és a kezem is, amit megfürdetek az azúrkék szin-tengerben. A matrózok nesztelenül evezik körül a barlangot és közben szép olasz dalokat énekelnek meleg baritonon. Kék, kék minden, opálszinti, azúrkék, gyönyörű, mint a nápolyi égbolt... Csodálatos és felejthetetlen. Vissza a hajóra. Megint hullámok, újra viharzás. Aztán Capri kikötője előtt áll meg a Regina Elena. Megint csónakok visznek benünket a kikötőbe, onnan hegyi-sikló drótkötélpályán kapaszkodik fel velünk Capri főterére. Két oldalt a hegyen a déli növényzet buja pompája. Ali, olajerdő, zöld magasságok. Citrom- és narancs-ligetek a hegyre simuló villák és hotelek mellett. Citromfák arany citromokkal, amelyek gazdagon húzzák lefelé az ágakat. Szegfű, muskátli, rózsafák. Szinpompa és buja, nehéz illatok. Cédrus, ciprusok. Álom ez. Fenn Capri uccáin tunya, vasárnap délutáni hangulat. Meredek szerpentin-ut kanyarog még magasabbra Anacapriba. Kocsi visz fel. Balról függőleges meredek sziklafalak, jobbról a mélységben a tenger. Kék. Az ég is ragyogóan kék. A barna olasz kocsis dudol eg ycapri-j dalt és időnkint leszáll a kocsiról, virágokat szedni. A lovacska magányosan baktat a meredek hegyi utón. Mindig magasabbra, mindig a meredek sziklafal szélén a tenger fölött. Anacapri. Háromszáz méteres magasságban vagyunk a tenger felett. Szabad szemmel alig lehet látni hajónkat, amely lenn vár ránk a kikötőben. Csodás panoráma a nagy Tyrrheni-tengerre. Olyan kék a vize, mint másutt sehol. És az ég is daloló, nevető, szerelemkék. Csak oldalt, a Vezúv fölött úsznak mindig felhők. Füstfelhők. Fehérek és szürkék, a melyekbe időnkint belelövel egy-egy pirosló fény, olyan, mint a lángnyelv, a tűzhányó véres füstje. Mint Dante poklának kópiája. ' Áldott napsütés. Édes kékség lenn és fenn. Pálmák, kaktuszok, agavék, ciprusok. Es sok-sok virág... Olajfák, citromerdők. Capri, a tündér-sziget. Ritka kongással harangoznak lenn egy templomban. Mintha a tenger alól jönne fel a harangcsengés ide a tiszta magas- Si*sba. László Ferenc RABOK SÉTÁJA (Wilde Oszkár: »A Readingi fegyház balladája«. Mutató az uj fordításból). Mentünk sután, egymás után, Cepelve az igát! Sorsunk betellt: csak menetelt Az Ördögi Brigád: Megannyi hős, ólomcipős, Kopasz farsangi báb. Téptünk kátrányos kötelet, Vérző körmünk hasadt; A másik állt, ajtót sikált Dörzsölt fényes vasat: Sok rongyos ott padlón mosott S csörgött a csajka-csatt. Varrtunk zsákot, törtünk követ. Fúrtunk, zörgött a cink: Izzadva vad malom alatt Bőgtük zsoltáraink: S szivünkbe csak a Rettegést Hordoztuk csöndbe mink. Napunk sivár, mint a hindr Lep lomha drsikot: Hogy vár komoly téboly da-sor, Az is elfásitott, De egyszer munkából jövet Ránk egy sir ásított. Élőre várt a sárga száj, A szomjazó rög itt: A föld halált, vért kiabált Föl, az aszfalt-övig S tudtuk, alig vár hajnalig Egy társunk felkötik. Mentünk be és Kétségbeesés Hullt ránk, a Bűn, a Bu: Jött a homályban a bakó, Kezében kis batyu, Minden rab fél és számozott, Sötét sírjába bu. Kosztolányi Dezső
