Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)
1926-05-23 / 143. szám
»926 május 23.__ BACSMEGYEI NAPLÓ 23. oldal KÖNYVEK WI« Kivilágos kivirradtig Móricz Zsigmond uj regénye A történelmi regényíró elég kényelmes helyzeben van, mikor az eseményeket megokolni kellene. Az események magukban hordanák a kiváló okot erre egyébként a történelem is rámutat, igy tehát a történelmi regényíró lélektani vi-sszakövetkeztetése nem látszik fáradtságosnak. Az ismert és már bekövetkezett eseményekre a történelem segítségével könnyen ttalálni oko, magyarázatot és motívumot. Lengyelország felosztásának okait Déldául szívesen és bőségesen motiválhatná valaki, aki regényt akar Írni a felosztás előtti időkből, elhinthetné a célzásokat, Cassandrákat szerepeltethetne és borzongósan sejthetné az olvasóval a katasztrófa elkövetkezését. Móricz Zsigmond uj regénye is történelmi regény, hiszen 1898 karácsony másnapján játtszódik le s ez a dátumot ma már történelmi távlatból nézhetjük. Móricz Zsigmond mégsem él a rettengrád regényírás könnyű és olcsó eszközeivel. Csodálatos művészetei megjelenít előttünk egy István-napi vacsoráit. abban egy ársadalini osztályt, abban egy nemzetet, de gondosan kerüli annak a látszatát, mintha a megjelenítésben valami célzatosság vagy tudatosság, valami beállitottttság lenne. Nincsenek célzások és jósolgaások ebben a vacsora-leírásban, jóformán semmi sem történik, mégis megérezzük a holnap nagy trágédiáját. A regény, mint mondom, csak egy vacsorát ir le. mely estétől reggelig tart, össze-vissza beszélgetnek ott az emberek és asszonyok: (szerelemről1, zsidókról, házasságról, arisztokratákról, közben jól esznek és isznak, kurjongatósan énekelnek, egykedvűen pipázgatnak, vadul táncolnak, derűs nyugalommal anekdotáznak . . . — az egész csak ennyi. S mégis ebben az 1898-iki István-napi vacsorában bent van a magyar faj tragédiája. Hogyan került be. hiszen sehol semmi célzás, semmi rámutatás, hiszen csak egyszerű és jelentőségnélküli színfoltok egymás mellé helyezéséből alakul ki a vacsora képe, mintha a francia impresszionisták tanítványa, a Flaubert-féle tárgyilagosság és személytelenség kővetője lenne? Honnan és hogyan kerültt a regénybe ez a mély perspektíva, mely jövőket és tragédiákat tár fel! Ez a meglátás és megírás művészetének titka. Vas Gereben meg Mikszáth Jókai meg Gárdonyi, Abonyi meg Tömörkény is Írtak a magyar középosztályról, de egyiküknél se érezzük azt a nagy. keserves problémáit, azt a kis. félszeg helyzetet, amelyben az egész magyar fájttá 'Korong és szomorkodik. Egyik magyar Írónál se ju eszünkbe zsia, az ural-altáju nyelvcsoropt, a nagy árvaság. a rideg rokontalanság. Hogy árva ez a nép a kontinens boldog, szövetséges tarkaságában. Eszünké jut az a furcsa, érthetetlen néplélek. melyet nem jellemez néhány szó vagy néhány sabónos, könnyű közhely. A franciára azt mondják, hogy heves és szellemes, a németre azt. hogy alapos és nehézkes s csakugyan ezek at jelzők durva átlagban jellemzik a franciák vagy a németek cselekvését. De mit mondanak a magyarra? Hogyan lehetne azít a sok ellentétet valami rövid és találó megállapításba beleszoritani? A paraszti mélységet, a pesti cflületességet, a kulturszomjuságot, az analfabetizmust, a gőgös feudalizmust, a sirvavigadást, a komoly munkakedvet, az antiszemitizmust, a liberális gondolatot néhány jelzővel elintézni? És olvasás közben eszünkbe jut ennek a népnek keserves ezer esztendeje, amely csupa tétovázásban telt el. eKlet vagy Nyugat? — ez volt az) örökös kérdés, mely végighullámzott a magyar ttörténelmen akár Szent István és Kuoa, német vaev török. negyvennyolc vagv hatvanhét. Tisza vagy Adv. legitimizmus vagy liberalizmus elnevezés alattt. Ez a probléma, mely még ma is akuális, az idegesség meglodhattatlan problémája. A tétovázás. az ingadozás ki nem egvenlitettséeet, bele nem nyugvást jelent. Azt illusztrálja, hogy itt él ezer esztendeje egy nép európai kultúrával és kultúrakétzségaal-.,amely azonban tjráz mindig árvának és idegennek érzi magát si valami mély, ázsiai nosztalgiát hordoz lelke, mélyén. Azt hiszem e könyv után, hogy Európában csupán az orosz lélek ennyire mélyen és csodálatosan érthetetlen. Móricz Zsigmond nagyon egyszerűen,a legtisztább és legtárgyilagosabb bellerisztikai eszközökkel éri el azt, hogy olvasója a magyarság különös és keserű sorsán eltűnődjön. Előtérben tulajdonképpen a zsidókérdés áll, ez a sajátosan magvar probléma, mely mindig s ép ezért ebben a könyvben is aképen oldódik meg. hogy a végén minden józan, megértő és megbocsájtó gondolatot elsöpör a gőg és a megokolatlan ellenszenv. De azért szó van másról is. Becsoszog Déldául egy okos, értelmes paraszt az urak közé.-kedélyes szeretettel fogadják, borral is megkínálják s csak valaki jegyzi meg felületesen és mellékesen, hogy jó volna, ha kis háza vagy földje volna az öregnek. Ez a térfás és tapintatlan megjegyzés, mely egyébként senkiben, magában a kizsákmányolt öreg zsellérben sem okoz töprengést vagy elégedetlenséget, fényt vet egy másik magyar problémára: a földtelen fölmives_ Droletárságára. Aztán’ a tilosban járkáló urfi megbízásából félholtra vernek egy bérest, e azért csak szól a nóta, niroslik a bor, az elcsapott jószárégazgatóéknál vígan vannak, holott mindenki érzi. hogy már nem tart soká, dögrováson a középosztály vagy talán az egész ország... De senkisem keres megoldást a sürgős és fenyegető feladatokra. Lesz. ahogv lesz. S egyre azt mondogatják: »Nincs még veszve Magyarország!«, pedig érezni lehet a vérszagu előszelet, amikor megbosszulja magát a sok vigadósan és elbusultan elhajított és meg nem oldott probléma. Ismétlem, az a legmegkapóbb ebben a regényben, hogy minden szó benne problémákról, megoldhata bánságokról, háborúról, forradalmakról. Trianonról és frankhamisításról, mégis, ha végigolvassuk ezt a könyvet, úgy a legtermészetesebbnek tartjuk, hogy minden igy történt. úgy érezzük, hogy ennek igy kellett történnie s szinte azon csodálkozunk, hogy nem láttuk előre, hogy igy fog történni. Pedig Móricz Zsigmond csupán olyan István-napi vacsorát tár elénk, a melyhez hasonlót talán százat Is láttunk. De akkor még nem láttunk problémákat a borgőzös és zsidózó sirvavigadás mögött. Tévelygő, szédülő légátusok voltunk mindannian, akik nem értettünk semmit az egész duhajos dacos dáridóbót. A múltra ismerünk és magunkra ismerünk. Eleven élet ez a könyv, melyet úgy kell csodálnunk, mint Mózes elevenségt a S. Pietro in Vincoli templomban, vagy Mona Lisa mozgó monolyát a Louvre-ban. Móricz Zsigmond ismét megmutatta, hogy nagv művész. Talán bátrabban, mint valaha. Szenteleky Kornél P. Gergely Boriska: Mesék. A mesemondás feminin tulajdonság, Andersenről is azt panaszolják, hogy túlzottan nőies és pasztellszerüen puha. S csakugyan a mese igazi poézise csak női kezek között csillan fel a maga szelíd tisztaságában. Nem az oktató, a tanulságos meséket, a fabulákat értem most. melyeknek igazi, elegáns mesterei Ae'sopus és Lafontaine voltak, hanem a puha, szivárványos. zsuborgó meséket, melyek nem javítani akarnak, hanem egy szebb, könnyebb és egyszerűbb világba vezetni. Este van. duruzsolóan muzsikál a vén dada hangja a tündérszép király leányról, ákácillat szökik be a nyitott ablakon keresztül, a gyertyalángot néha megpaskolja a szél. kis ágvacskánk rácsa felhúzva, az uccán elkésett léptek sietnek, fehér lovon vágtat a királyfi, liliomok csilingelnek a selymes mezőn, napfény csorog a vár vörös tornyaira, a hétfejü sárkány tüzet lehel a kapu előtt, a zöld holdfényben tündérek libegnek, favágó ballag az erdei utón és válla görnyedt a vastag rőzsekötegtől . . . Az ilyen mesemondás csak női mesemondás lehet. Ezek a contes de fées-k, a Märchen ek az erkölcsnemesitö. etikai irányú, szimbolizáló és travesztáló fabulák- kai szemben. Olyan szép lennér ha Gergely Borisika feltétel nélkül a női mesemondók közé állna, meséi azonban nem anderseni értelemben vett mesék s ennek oka talán elsősorban az1, hogy Gergely Boriska a inában él s a ma gyermekének mesél. Nem tudia megőrizni a meseköltés tisztaságát és talajtalanságát. az idő — és térbeli határozatlanságot, a tiszta esztétikai ttörekvéseket. Néha keserű, máskor cinikus. A könyvre nincs rányomva, de mindenki kitalálja, hogy 1926-ban nyomták. Ez semmiesetre sem fogyatékosság. Hiszen ezek a mesék szépen csobognak -igy is, ez csak tünete a mának, jellemző jelensége annak a kornak, melynek a rombolás a legőszintébb törekvése. P. Gergely Boriska nem ringat el és nem duruzsol egyforma puhasággal. Nem elvakult hódolója régi formáknak s régi meseköltészetnek, ami az esztétikák igazságát illusztrálja: a mese sem ment a valóságtól. A mese csak egyszerűsít, kevés vonallal dolgozik, nem árnvékol én nem magyaráz, de lélektana azéit a mesének és van. bármilyen egyszerű is az s ebben a lélektanban méeis csak visszatükröződik a kornak, a helvnek, a népnek, vagy akár a mesemondónak a lelke. Ha a Grimm testvérek ma élnének. bizonyosan más meséket Írtak' volna.............. • I j Úgy érzem, hogy P. Gergely Boriska’ inkább az anderseni mesék felé hajlik (Katica. Üveggolyó) s ezért nem helyeselhetem a szlimbolizálás és moralizálás felé való törekvését. A tanulság ugyan szimbolikus meséiben nem oly kirívó és hangsúlyozott, mint például Fáy András fabuláinál, de mégis csak kilüktet valami iskolai példálódzás. valami valóságra utalás. Mindazonáltal ezek a mesék a legsikerültebbek, a leggondosabban felépített s ezért — még esztétikai szempontból is — a legértékesebbek. (Hidd. El. A repülő ember. A csodapalást.) Egyszerű stílusbeli eszközökkel dolgozik. ahogy ezt az egyszerű műfaj megkívánja s amellett állandóan szuggeszszió erő tarttja ébren a legzsengébb figyelmet is. Itt, ezen a tespedt lapályon, ahol oly kevés könvy jelenik meg, örömmel kell fogadnunk ezt is ha a gyermekszobák könyvtára lesz gazdagabb egv kötettel. Mert fontos dolog az. hogy at kis igércek is olvassanak s Iiegv mecmozduljton szivárvánvos képzeleük. Hátha rájuk is illik majd a buzaszem meséje. A mcséskönvv Sztarakanizsán jelent meg a szerző kiadásában. Sz. K. 0RU05I DOLGOK A TERMÉSZETES GYÓGYMÓDOKRÓL ir Klemperer, a világhírű német belgyógyász tanár a »Therapie der Gegenwart« legújabb számában. A legfontosabb természetes gyógyeszköznek tartja a vizet, a levegőt és a napsugarat. A vizgyógykezelésekhez tartoznak a fürdők, gyógyfürdők, gőzfürdők és a félfürdök, amelyekkel az idegbajosokat gyógyítjuk és az izzasztó eljárások is. E gyógymódokhoz sorolhatjuk a betegeknél alkalmazott vizes borogatásokat, a lázasok hidegvizes pakolásait, a különböző ledörzsöléseket és vlzgyógyeljárásokat. A tiszta, ózondus levegő és a napsugár áldásos hatását a tuberkulotikusok, vérszegények, angolkórosok dicsérik leginkább. A kvarclámpás és minden egyéb fénykezelés csak halvány utánzása a természetadta napsugaras gyógymódoknak. E három természetadta gyógykényező gyógyítja a beteget, az egészséges szervezetet pedig megóvja a különféle betegségektől és a hülésektől. A természetes gyógymódok közé kell soroznunk a diétikps étrenddel való gyógyítást- is. Klemperer érdekesen sorolja fel az ősi természetes gyógymódok átmenetét az elismert iskola-gyógykezelés keretei közé. így például százhúsz évvel ezelőtt Angliában egy kuruzsló asszony gyógynövényekkel kezelte a' »vizibetegeket« és e gyógyfüvek között fedezte fel később a hires angol orvos Withering a szívbetegek ma már nélkülözhetetlen gyógyszerét: a digitalst leveleket. A vadnyugat indiánusai bizonyos fák gyéreit rágták, ha lázas betegség jött rájuk. Ez a gyökér nem volt más, mint a Kina-gyökér. Peru és Bolivia őslakói, ha testi fájdalmat, fáradtságot éreztek, koka-fa leveleit rágták: innen jutottunk a cocainhoz, az álmothozó mákfej tejéből lett az ópium és a morfium. Ezekkel a gyógynövényekkel való természetes gyógymód csak addig volt »természetes«, amig az orvostudomány, a gyógyszertan el nem ismerte őket — hivatalos gyógyszereknek. Históriai szempontból érdekes Jenner angol seborvos felfedezése is, aki véletlenül megfigyelte, hogy egy tehénhimlőtől megfertőzött tejcskofa később mentes maradt a családjában pusztító fekete himlőtől. Ennek a megfigyelésnek köszönhette az emberiség pár esztendővel később a himlőjárványok pusztításától való megszabadítását. Ehhez hasonló módon jutott Behring német orvos is a diftéria szérumához és éppígy a természeti gyógymódok hívei voltak a további zseniális orvosfeltalálók is. mint Semmelweisz Fülöp, Pasteur Louis és Koch Róbert is. A legtöbb esetben — írja végül Klemperer — a természet gyógyítja meg a beteget és az orvos művészete, tudása csak a természeti gyógymód helyes megválasztásánál és alkalmazásánál jut érvényre. HEMOFILIA (haemophilia), magyarul: vérzékenység, titokzatos betegség, amely váratlanul, fenyegető formában fellépő csillapíthatatlan vérzésekben nyilvánul meg. Az orvosi tankönyvek a hemofiliát a vér betegségei között tárgyalják. E csillapíthatatlan vérzések leginkább mint orrvérzések, sérülések után, vagy könnyűnek látszó operációk, foghúzások után jelentkeznek. A vér lassan szivárog néha napokon keresztül, mialatt a beteg arca viaszsárga lesz, vértelen és bizony néha megtörténik az is, hogy a sok orvos és sebész keze alatt az ilyen hemofiliás vérzés katasztrófában végződik: a beteg elvérzik. Annyi bizonyos, hogy a hemofilia, a kóros vérzékenység családi betegség, leginkább a fiúgyermekek, a férfiak betegsége. Neves bécsi professzorok megállapítása szerint a vérzékenység nőknél elő sem fordulhat, ők csak e családi baj közvetítői, amenyiben hemofiliás férfiak leányai örökítik át a bajt fiit utódaikra. Tehát: ha hemofiliás apa egészséges vérü lányt vesz nőül, a fiúgyermekek egészségesek lehetnek, a leánygyermekétől származó fiák azonban hemotiliások. A tanulság ebből annyi, hogy hemofiliás apától származó leányuk ne menjenek férjhez! A gyermekkori hemofiliás vérzések már a csecsemőkorban jelen íkezhetnek. Életveszélyt jelenthet például a heinofiliás, sárgaságban szenvedő gyermekre a körülmetélés. A gyermekek későbbi fejlődésével, az életkor clörchaladasáva' a veszélyesség, a vérzékenység is cöskken évről-évre ugyannyira, hogy e su lyos betegség a férfikor derekán és a: öregkorban már nem fenyegeti az éle tét. Feltűnő a hemofiliás megbetegedései gyakorisága a germán népeknél, mig J szlávoknál, a románoknál és a déli népeknél ritkábban fordul elő. A hemofilia okával, lényegével még ma sincsenek tisztában az orvosok és igy a gyógykezelése is hatástalan. Azt Mondják,- hogy a tenger és különösen a
