Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)
1926-05-23 / 143. szám
-" \ 22. olds!______________■BACSMEGYEI NAPLÓ % 1026 rrAfus 23. Tegnap este megkaptam az idézésit (»idézés bűnügyben«) egy piszokszín, papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De csak nem bűn, hogy tőlem lopnak? Ma estefelé találkoztam egy másik emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én tudtam, hogy mindén mozdulata nekem szólt s idegeinek minden erőfeszítésével nekem táviraté? titkos jeleket. Egy megállónál leszállt. En utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéljen nyíltan, vádoljon; mondja ki a rettenetes vádat, mélyet, mindenki elhallgat s magam sem tudok. Az ismeretlen befordult egy uccasarkon, úgy látszik, félt a leszámolástól. Amikor elértem, szepegve kérdezte: — Mit akar tőlem? — Semmit. — Pardon — mondta. — Pardon — mondtam. Alattomosak ellenségeim, bta járnak az uccán, magukban mosolyognak. Lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, tovább sompolyognak. Nagyon »finoman nyi, mint egy szemrebbenés niillicmodiészc, csak egy parányi intervallum, mely a születéstől a halálig terjed, de nekünk az egyetlen pozitív valóság, mert benne van minden szépség, jóság, gyönyör és minden gonoszság, rútság és fájdalom. Úgy nevezzük: Élet és bámulatos, hogy egyetlen rövid szóval öiily végtelen sok tartalmat,' értelmet, gondolatot tudunk kifejteni. Élet... milyen kedvesen, vidáman hangzik magyarul-és a világ minden nyelvén, milyen szépet, kellemeset, örömteljeset akart mondani vele, aki először mondta ki. Élet: úgy hangzik, mint szépség: szerelem, fényesség’ nevetés, mig a Halál olyan sötéten zug, mint bánat, fájdalom, lemondás, sóba), szomorúság. Mi az, hogy: Élet, mi a tartalma,, mi a lénj»ege? Munkával, evéssel, szórakozással és alvással töltjük el, hát mi az, ami olyan nagyszerűvé teszi? Az-e a lényege, hogy mi részesülünk az életnek ezekben a megnyilvánulásaiban: dolgozhatunk, szórakozhatunk, szerethetünk, étkezhetünk és pihenhetünk? Az-e a nagyszerű, hogy a virágok pompás sziliét és illatát, a természet végtelén szépségét, a muzsika, a dal és a "szerelem ezer pompáját felszívhatjuk a lelkűnkbe, hogy két kezünk, szivünk és idegünk munkájával résztvehetünk a teremtés soha meg nem szűnő folyamatában, vagy az-e, hogy uralkodhatunk a gyengébbek felett és szolgálhatjuk az erősebbeket? De Iám, az Élet nem csupán ezekből tevődik, hanem végtelen fájdalomból, kínból, jajból és gyötrelemből. Ah, az Élet ahány mosolyt derít, annyi könynyet sajtol, ahány gyönyört kinár, anynyi fájdalmat követel, ahány fényt sugároz, annyi árnyat terjeszt, ahány szépséget,# jóságot és örömet nyújt az élőknek, annyi rutát, gonoszát és fájót rabol el tőlünk. Nem, az Életet nem lehet részleteiben felfogni, az Élet lényege az egész, a teljes Élet, minden pompájával és minden borzalmával. Az Élet nagyszerűsége az, hogy én élek, hogy az Élet bennem van, bogy én beidegzem. átélem, átszeretem és átszenvedem az Életet, uj Életeket nemzek. hogy ura és szolgája vagyok az Életnek, hogy én vagyok az Élet... * Hányszor kérdezte az ember, miért minden: öröm és szenvedés, mi célja van annak, hogy élünk. Az Élet. célját keresik a filozófusok és felállítanak nekünk egy elméletet, miszerint az életünk célja a boldogság elérése volna. Ezért küzdünk, dolgozunk, szenvedünk, hogy aliutbassunk a boldogság végállomására üldöznek, föltünés nélkül. Én azonban észre veszem őket Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bujnaik, fönn a negyedik emelet egyik ablakában lesnek rám, szembogaruk fekete, mint a puskacső nyitása s mindegyik fölismer és azt mondja magában, ott megy, ott az aszfalton megy az a bizonyos, az a titokzatos az a szörnyű, ki nemsokára kezünkre kerül. Már mindenbe beletörődtem. Ha elfognak, akkor is adnak enni, szivem doboghat, tüdőm mélyen, boldogan szívhatja a levegőt. Két csendőr bekísér. Hajam lejiyirják, földiszinü rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat s a. csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csönd, ez a remegés, ez a settenkedés. Mert mostan az emberek gum-micipőben járnak köröttem s akkor néznek rám, mikor nem látom őket és fojtogatnak, kesztyűs kézzel, szelíden, lassan. Csendes detektív, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj meg rajtam s tedd az ujjadat — halkan, nagyon halkan — a balvállamra. és ha nem volna meg bennünk a remény», a hit, az ösztön, hogy odáig eljutunk, elvetnénk magunktól az életet, mint feleslegest, mint céltalant. De kérdezd meg a tehetetlen, halódó aggastyánt, aki már tudva-tudja, hogy. a célról lemaradt, miért ragaszkodik görcsös eröfeszitéssél céltalan életének minden egy pillanatához? Vagy kérdezd meg a boldogtalant, aki leszámolt boldogtalan életével, miért habozik, mielőtt elsüti fegyverét? Vagy kérdezd meg az apró rovart, mielőtt eltapo*od, hogy miért menekül oly kétségbeesetten, miért ragaszkodik semmi életéhez? Nem, a boldogság nein lehet kitűzött célja életünknek. Mi az: boldogság? Az Életneő egyik fele, a szebbik, a pompásabbik, a fényesebbik. De .az Életet nem lehet két részre vágni, nem lehet elválasztani a szebbik felét arutabbiktól, nem lehet elválasztani a fényt az aranytól, az örömet a fájdalomtól, a nappalt az éjszakától. A boldogság nem reális célkitűzés, az élet pedig pozitív valami, aminek a célja nem lehet immaginárius. Hanem igenis: az élet célja az Élet teljessége, az Élet célja az, hogy végigéljük a maga egészében, hogy kiéljük az öröjneit és fájdalmait, hogy átharcoljuk a harcait és kipihenjük a fáradalmait, hogy megfiirödjünk a fényében és elrejtőzzünk árnyéka mögött. Igen, az Élet célja maga az Élet, mindnyájan csak azért élünk, hogy éljünk, és hogy az Életet utódainkba átültessük. Az Élet önmagába visszatér, mint a tengerbe a felhő, mint a földbe minden, ami onnan kikerült. Az Élet önmagáért van és mi élők csak egy parányi vagyunk ennek az önmagába visszatérő végtelenségnek és bennünk van a Végtelenségnek egy paránya és ez a parány az, amiért ragászkodunk az élethez, amiért olyan nagyszerűnek, isteninek, olyan végtelennek látjuk parányi életünket. * Csodálatos, hogy van, aki elvéti magától az életet, mikor az élethez való ragaszkodás az élet legelső csirájával kezdődik bennünk és tart a legutolsó szivdobbanásig. Nem bátorság kell hozzá, hogy meg tudjunk halni, hanem térmészetellenes elfajulás. Az élet. a világ, a tnindenség azt parancsolja, hogy éljünk és csak beteges perverzitás hajt embert a korai halálba. Hiszen józanul, egészségesen, normális szívvel és idegekkel nem is lehet az Élethez nem ragaszkodni. Mert valljuk be, hogy az élet minden szenvedésével is olyan jó élni... igazi végtelenek az élet fájdalmai, de végtelen szépségekkel kárpótol érté. Lám, az Élet mindent kiegyenlít, mindent megbékít, úgy bánik velünk, mint anya a gyermekével. És végezetül gondoljunk arra is, hogy a szomorúságban is van poézis, hogy a könnyek milyen megnyugtatók, hogy a szenvedésben is lehet szépségeket találni. Igen, az Élet szép és jó, ha akarjuk, mert az Élet Elülj ár óban arra kérem a tisztelt szedő urakat, hogy ne javítsák ki a cinret szembekötösdire. Nem arról a Vajdaságban talán még mindig népszerű társasjátékról akarok beszélni, amit »blinde Kuh« elmen gyakoroltam egykor magam is, ámbár végtelen boldogság volna, ha az ember beköthetné néha a szemét, hogy minél kevesebbet lásson abból, ami a mai életet, szokást, tempót teszi. — Szúrd ki a szemedet, ha nem akarsz látni, mondaná erre egyéni felfogással orgoványi illetőségű felebarátom, aki azonnal szeret a gyakorlat terére lépni s kirándulásaiban ca'ak végleteket ismer. Minthogy azonban átmenetileg még ragaszkodom a szemem világához, inkább elfordítom a fejemet, ha kellemetlen látvány kínálkozik. Mondom hát, hogy nem a szembekötősdiről beszélek, hanem a szembe-köpősdiről. Határozottan terrorizálva vagyok ugyanis, egyéni szabadságomat súlyos inzultusok érik s ne csbdálkozanak rajta, hogy maholnap lefátyolozottan jelenek meg az események homlokterében, vagy akár a közélet frontján. (Ezt a front szót is leginkább azok szeretik írásaikban használni, akik amaszt a veszélyesebbet elkerülték. (Lásd 1914—1918) Úgy van. A török nők letették a fá. tyotf, én fölveszem, mert határozottan meguntam, hogy egyik-másik ismerősöm — ha nem is előre megfontolt szándékkal, de — tízembe köpjön. Ea a bizonyos egyik-másik ugyanis nem tud másképpen beszélni, csak ha egészen közel hajol hozzám. Mi az, hogy közel? Beledugja orrát az arcomba, hogy megtudjam, mit ebédelt, vagy vacsoráit. Amatőr humorista és kivételes okosságu ember létére, (ő álliíj aez/j magamagáról, már pedig ki tudhatná ezt jobban? — sokat kacag a saját tréfáján s akkor sz-sz-sz . .. c-c-c . . . elhomályosul a szemem. Határozottan sürgős szükségem van egy törülközőre. — Nézze, kérem, mondom neki sizokott szelídségemmel, jói tudja, hogy nem járok esernyővel. Azonkívül kisgyerek se vagyok, akire uraságod rácsolálkozott, hogy utána a varázslat eloszlatása okából kénytelen legyen megköpködni. De mindentől eltekintve, én magam szoktam mosakodni, segédeszközökre nincs szükségem. Rokonszenves ismerősöm nagyot kacag, szivaccsá válik tőle az arcom. Cyrano-orrával majd hogy felöklel s kijelenti, hogy mégis csak gyerekes természetem van, mert a kedélyemet nem rontja meg semmi. Ezt a típust nem ütheted ki soha, mert olyan, mint a giliszta. Annyi önálló részből áll, ahányba szakítod. Száz esztendeig élhetsz, elhulhatnak körülötted az összes Bícriérdysták, akkor sem állapítod meg, hogy mi van benne több: modortalanság, vagy önzés? Naiv gyerekkoromban valahogy úgy láttam, hogy a rendes ember lehetőleg nem válik másnak terhére s mindig reszkettem attól a régi, egyébként jóizü torontáli úrtól, aki beszélgetés közben leszedte minden kabátgpmbomat, amiként hogy a másik néhai sem tett velem jót, mikor magyarázás közben kékre bökdöste a karomat. Úgy képzelem el, hogy angol társaságban azt mondanák ezeknek: — Uram, ha boxinérkőzést parancsol, vonuljunk az arénába. Filkovics Boldizsárról, a hajdani torontáli főjegyzőről az volt a véleménye egy barátomnak, r— Kicsinyes .ember, bennünk van, mi magunk vagyunk az Élet és az életünk olyan, amilyenné mi magunk tesszük, amilyennek mi akarjuk Csak akarni kell megtanulnunk... Dr. Hessieia József — Miből látod? — Kérlek, beszélgetek vele a föispáni hivatalban, ahol ő volt a titkár s közben, mert az a természetem, hozzányúlok egyik-tnásik ceruzájához. Ott feküsznek azok pedáns rendben egymás mellett az Íróasztalán és szépen alkalmazkodnak hozzájuk sorban a tolltartók. Hát valószínű, hogy nem oda tettem vissza a ceruzát, ahol volt. Mit gondolsz, mit csinál erre Filkovics? Nem restellj a fáradságot, megkeresi a ceruza régi helyét s áliitja megint glédába valamennyit. Mégis csak idegesíti az embert ez a kicsinyes pedantéria. Valami ilyesfélét feleltem rá: — Igazad van, idegesítő az ilyesmi, de csak arra, aki nézni kénytelen. Nagy önuralomra vall ugyanis, hogy Bódi nem szólt semmit, csak helyrehozta azt a megbolygatott íróasztali világrendet, a mit te forgattál fel. Az ilyesmi vérmérséklet dolga . . . (Tedd le, kérlek, azt az ollót, ne babrálj veie, mert káprázik a szemem a sok fölösleges, kapkodás mozdulattól, ha pedig tetszik a ceruzám, inkább vidd el, de most hagyj békén, ne üsd vele a taktust.) Mondom, kérlek, én eléggé türelmes vagyok S egyáltalában nem rajongok a fabáb-merevségü. emberekért, de a múltkor lelöktem valakit az Íróasztalomról, mikor ráfeküdt s úgy magyarázta Pribicsevicset, ami engem épp akkor nem érdekelt különösebben. Az ilyesmi csak a régi Eehér-fé!e Kalabriaszparthie-ben fordulhatott elő, mikor még pályája kezdetén volt a kis Rótt és Steinhardt szenegál-feje először jelent ni eg a {élvilágot jelentő deszkákon. Ott tehénkedtek1 a konfidens vádlottak a bíró asztalára, de az humor volt, érted-e te vadállat, jóizü, kacagtató tréfa, nem ilyen otromba: ág, amit te csinálsz. El lehet a világ dolgait három lépésnyiről is mondani, de mindig csodáltam Filkovics Bódit, — Isten . nyugosztalja szegényt, dlhejünß még szépen s helyettesíthetnéd teszem azt te a becskereki temetőben, —. az egy nyugodt lélek volt, finom, tőle tanultam el én is az önfegyelmezést, akinek mániám a rendszeretet, akármilyen apróságban nyilvánul is meg, azért tedd raáx le azt a plajbárizt, az apád tnindenit, csak nem várod meg, amig kiugattam az utolsó csepp tüdőmet is! Még ha úgy tudnék köpködni, mint te - . » —. Beszélhetsz jó vitéz, intem önmagamat, úgyis hiábavaló a szó. Minden érdekelt abban a hiszemben lesz ezután is, csak megjegyzéseim mádra vonatkoznak, nem őrá s holnaptól fölveszem a fátyolt, mert kezdődik minden előliül. Nachläufer ur ugyanis épp abban a ■művész felfogásban mondja továbbra is lényegtelen fecsegéseit, mint Komlótl hősszerelmes Herczeg Ferenc »Andor i András<:-ában. Hogy kit akart Herczeg ezzel az alakkal kifigurázni, azt annak idején mindenki tudta. A színész az bér kében is miüiomos lány után vetette magát s azon Volt, hogy minden áron kompromitálja.- Zsuroii úgy közeledett hozzája, hogy szinte a füléhez ért a szája, a szemét felforgatta, a hangja sejtelmesen suttogó lett. < — Ah, izgult a társaság, ott történik valami. Pedig ebben a nagy kikészitettségben csak azt kérdezte a szinész a lánytól: — Hogy van az édes mamája, a nagyságos» asszony? Komióti azóta idegenbe került, de egész sereg utódja maradt folytatásul. Ráció, játékos egyéniségek, szeretik a szembekőpősdit. Bob. Az élet problémái Az idő örök végtelenségben csak any-Szembekopősdi
