Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)

1926-05-23 / 143. szám

1926 május 23.

BACSMEGYEI NAPLÓ

a termelés fokozása, továbbá a bányák tiacionalizálása érdekében. A sztrájk megszervezése és kivitele mindeniitt parallel intézkedés volt a belügyminiszter intézkedése mellett, tehát a szervezett munkásság, mint állam az államban lépett fel és az államhatalom megutzottjai tárgyalnak velük. Ez a tény magábanvéve is nagjt horderejű, sőt viKg'örtinelmi fontosságú. Maga a sztrájk még egyáltalában nem ért véget minüen vonalon és teljesen téves beállítás az eddigi tényekből a munkásság leverésére következtetni, inkább a győzelem kezdetéről vau itt szó. Ez a győzelem azonban fejlődési processus, melynek csak kezdete volt a sztrájk, foly.atása a kormánnyal való tárgyalás és egy hoszszas parlamenti küzdelem lesi melynek kimenetele semmiesetre sem erősiti a Baldwin-kormány pozícióját.

Japán táncmatiné

a Comédie des Chimps - Elysées-ben

Paris. 1026 május

A »Comédie des Champs-Élysées« nézőterét előkelő közönség töltötte meg, hogy gyönyörködjék abban a különleges ritka élvezetben, melyet a japán táncművészet nyújt. Szokatlan, Párisban ritkán tapasztalt türelmetlenséggel várta a közönség az előadás megkezdését és tapssal igyekezett azt sürgetni.

Pontosan négy órakor felgördült függöny és sárga fényben, különleges vörös arannyal átszőtt japán kosztümben Toshi Komori, a kiváló japán művész Yamada modern muzsikájára táncolt egy szertartásos táncot. Ritmikus mozdulataival, könnyedségével nagyszerű mimikájával Vitte bele táncába a japán nép klasszikus tradícióit.

Második tánca Komorinak Sholo tánca, mely egy 15-ik századbeli japán mese után szimbolizálja a szerelem kiapadhatatlan örömökkel teli forrását Zajos tapssal honorálta a közönség a művész kiváló produkcióját.

A buddhista táncban mutatta be min den tudását, intelligenciáját. Finom, lágy taglejtésekkel, elsőrendű arcjáték kai, különös könnyen valósággal, gyengéd kézmozdulatokkal jelképezni táncá ban az aggodalmat, a kétséget, a kisértést, amelyek megtámadják azt, aki be akar hatolni a vallásba és végül a teljes alárendeltséget Buddhához. Tízszer hivta a függöny elé szűnni nem akaró lel kesedéssel Komorit a közönség ez után a tánc után.

Sok eredetiséggel táncolta a groteszk »Róka táncot«.

Okamé tánca népies muzsikára álarccal a gazdagság és jólét intennőjét jelképezi. Ez a tánc tulajdonképpen kigúnyolása a női hiúságnak és kényességnek. Különös figyelmet érdemelt itt a legyező kezelése, az előkelőség, az affektáltság, melyet a legkevésbé sem visz túlzásba.

Méltó partnere tanítványa, Alice Bourgat, a. párisi Opera ballerinája. aki tudásával, kedvességével, gracienzitásával, bájosságával sok megérdemelt sikert aratott.

A műsor második felében egy hatettet mutattak be a művészek. A zenét Armande de Polignac asszony, a franciák egyik nagy modern zeneszerzője irta, mig a corcographiát japán mese után maga Toshi Komori.

Egy szegény halász. Urashima. paraszt gyermekek kezeiből kiszabadit egy teknősbékát. A teknős egy tengeralatti birodalom levarázsolt hercegnője volt, aki meghívja Urashimat királyságába, ahol az három boldog napot töltött. Mielőtt a földre visszatér a halász, a hercegnő egy kazettával ajándékozza meg. amit csak otthon szabad kinyitnia. A doboz kinyitása után abban egv 300 éves öreg embert talál, mert egy napon százévenként érintkezik a tengeralatti birodalom a földiekkel.

Az együttes Toshi Komori ki Urashimat személyesítette, Alice Bourgat a hercegnő személyesitője, Marie Lascar és Andrée Haas nagyszerűen juttatták érvényre a bájos japán mesét.

A zongorakiséretet maga a szerző látta el.

Külön kell kiemelnem Komori kiváló öltözködési modorát. ízlését

21. oldal

A táncszámokon kivül Yuzuru Komori a táncművész fivére japán népdalokat adott elő sok tudással.

A matiné után felkerestem a nagyszerű japán művészt, hogy eddigi pályájáról, sikereiről beszélgessek vele.

— Hosszú ideig Amerikában, New- Yorkban szerepeltem nagv sikerrel. Londonban adtam estét. Most három éve élek Párisban. Évenkint egy-két önálló estét rendezek, azonkívül fellépek különböző estélyeken. Szerepekben Franciaország előkelő fürdőhelyein és

nagyobb városaiban. Tavaly Genf ben rendeztem táncestélvt.

— Mik a tervei? — kérdeztem tőle.

— A télen Berlinbe, Bécsbe és valószínűleg Közép-Európa töbi nagy városaiba is ellátogatok.

A japánok jellemző bizalmatlanságával többet nem akart mondani, még csak egy fényképet adott és megmutatta kritikáit. A legelőkelőbb párisi, fenfi lapok hasábokon keresztül foglalkoznak a kiváló japán művésszel.

Bruck Imre

Aranyóra

(Naplójegyzet)

Irta: Kosztolányi Dezső

Két és három óra közt, mikor minden villátnló napfényben ragyogott, hirtelenül eltűnt Íróasztalomról az arany órám.

Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott , szememet az Íróasztalomra meresztve, az óra hült helyére, melyen apró arany-pocsolyában forrt a fény

A délután világításában mindez hihe

tétlenek tetszett. Valami erőszakos robbanásszerű van minden lopásban, Utána pedig olyan nagy a csend.

A szobában senki. Áruló nyom sincs Öt percre ledőltem a másik szobában a kerevetre s mig a szerelő föltette csillárt, elaludtam, a szerelő nyilván meglátta az órát, zsebre dugta s eltűnt, Más nem járt a lakásban. Bizonyára ő a tolvaj.

Csodálkozva bámulok magam elé Utálatos, fuldokló szégyen fog el minthogyha késsel hatoltak volna testembe s — gyorsan és vadul — levágták volna félkaromat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda történt, melyet elmémmel nem tudok fölfogni. Valami itt volt s most nincs itt, bűvészfogással eltűnt, 4 semmibe párolgott, egy uj dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen s most érzem, hogy nemcsak hogy ellenem követtek el merény letet, hanem ai rend, az ősi logika ellen.

A lopást sohase tudjuk megérteni. Szomszédos a csodával, az őrülettel. Tavaly téten egy erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról mire hazajött, este az ajtót tárva-nyitva találta, a zárakon feszitővasak nyomai, az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres volt. Amikor a nénikéin megpillantotta a kopár, sötét képet, egy szót se szólt. Elment hazulról. Volt annyi vagyona még, hogy bátran uj életet kezdhetett volna, ö azonban beleugrott a Küküllőbe, mert nem tudta elhinni a hihetetlent.

Nekem is ez fáj. Lázamat eleinte rendszertelen kereséssel 'hütöm. Fölkutatom a Sízoba minden zegét-zugát, az ajtók szárnyai mögött vigyázok. Arcom kipirul. Aztán elönt a bosszúság. Látom a szerelőt, ki elvitte órámat, ötven éves szára? ember, szikár, kedélytelen, ón szia szemekkel, bajusza deres, arca kérges, szomorú.

— Becsukatom a gazembert — fogadkozom.

Kocsira ülök, sietek a szerelőhöz, ki egy pincehelyiségben lakik, a külsővárosban. Szerenosére már otthon van. Acetylén-lám-pa fényénél néz rám, nyugodtan.

Elveszett az aranyórám — hadarom — a Szobában senkisem volt, csak maga. Talán tévedésből...

A szerelő vállat von, fölemeli karjait, int, hogy (kutassam ki zsebeit.

Ugyan — nevetek a dühtől. Ha holnap reggelig nem kerül meg, jelentést teszek a rendőrségnél.

— Tessék.

Leírja nevét, lakáscímét, elindulok, kóborlók a városban, nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz alakot börtönbe juttatom. Igazi rab-arca van. Deresedő bajusz, szemöldöke zöldes, nedves, mint a penész.

Másnap a rendőrségre futok. Sohasem jártam itt. Ügyes-bajos emberekkel találkozom, kik várnak csukott ajtók előtt, izgatottan a dühtől hevesen mesélik, mi történt velük. Tévedezem szigorú fehér folyósókon, elszorul a lélegzetem. Végre a reradötiszt elé állok, megteszem jelentésemet. A nyomozás megindul..

— Biztos, hogy ö volt? — kérdezi a rendőrtiszt.

— Biztos — felelem.

Aztán összeráncolom szemöldököm:

— Valószínű.

Meglehetősen álmatlan éjszakám volt. Hánykolódtam a párnákon, mig elaludtam és ezerszer is megjelent előttem a kékzubbonyos munkás, ki olyan közözőnyösen nézett rám, ai tolvaj kit eddig csak színdarabból ismertem. Almomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella sarkában kuksolt, parázsló szembogárral.

Reggel korán éles csöngetés vert föl Elgyötörve nyitottam ki a szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt.

Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna.

Széket vett magának, leült, arcomra pillantott.

— Bocsánat — szólt — a rendőrségtől vagyok.

Próbáltam közönyösnek látszani, nyugodtan tekintettem rá.

— Detektiv — magyarázta.

Kicsit lehunytam a szemem, mintha

álmos lennék s eszembe jutott a sötét, orosz diák, kit hasonló helyzetben keresett a detektív, de ő nem félt, bár gyilkolt, félannyit se félt, mint én.

Egészséges, kemény, pirosarcu ember volt a defektiv. Apró, szőke bajusz bujt az orra alá. Csak szeme volt átható, hideg-kék s a taglejtése biztos.

Balkezemet Riogattam az ágyról Rögtön észrevettem, hogy tekintetét rászegezi, gyűrűmet, az ujjaimat, melyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint a villamos-áram, egyenként rabul ejti. Orrcimpái kitágultak, szimatolt.

Egy pohár vizet ittam Aztán szóltam:

— Parancsoljon'.

— Abban a lopási ügyben kérném a részleteket.

Erre nem is gondoltam. Mennyire megkönnyebbültem.

A defektiv figyelt arra, amit mondok. Tekintetét még mindig nem vette le balkezemről, szeme perzselt, mint azok a napsugarak, melyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez kellemetlen volt. Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem, hogy gyanússá válhatok. Én vagyok a vádló, igen, a vádló. Természetesen kell tehát viselkednem, semmi okom sincs a félelemre.

A detektiv-regények nevetséges romantikájára gondoltam. Ez a pirosarcu fiatalember tenne az, ki a cigarettám hamujából megállapítja jellememet? Ugyan. Akkor azonban semmi értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered kezemre, a balkezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű

villog ott, más feltűnő nem tehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, mai gam is meggyőződhetnék. De megnézni tehetetlen, amint lehetetlen toyább cslgázni idegeimet, elviselni tekintetét.

Izgatottan beszéltem. A beszéd hévé-, ben aztán a paplan alá rántottam a kezem. V

A detektív elmosolyodott.

— Min mosolyog?

— Én? — kérdezte ártatlan arccal a defektiv. — Én semmin $e mosolygok. Tesék folytatni.

— De, uram, ön folyton a kezemre meredt.

A detektív megint mosolygott.

— Úgy látszik, kissé ideges.

Tovább beszéltem az ügyről, de most

már én figyeltem a detektívet. Láttam, hogy a szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek ajtóim, ablakaim, kilincseim, titkon még pénzemet Is megolvasta, melyet este kitettem az éjjeli szekrényre.

Hirtelen fölültem az ágyban.

— Valamit gondoltam — dadogtam. — Én a följelentést visszavonom.

— Miért?

Nem tudtam felelni.

— fis — kérdeztem — legalább megbüntetik a tolvajt?

— Ha teljesen rábizonyosodik, igen.

— Becsukják?

— Be.

— Börtönbe?

— Börtönbe.

— Vannak már bizonyitékok?

— Vannak.

A detektív ‘nem volt beszédes. Fölkelt, ajánlotta magát, ment üldözni a vadat, kit többé nem enged el, mint ahogy a kopó marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát.

— Pár nap múlva szükségem lesz uj részletekre. Engedelmével eljövök. Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tizig? ön akkor mindig otthon van.

— Honnan tudja?

Mosolygott. Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a járást, de ő biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.

Csak nem keresett máskor is?

Hideg vízben mosakodtam. Kissé felfrissültem. Künn az uccán az olvadás szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze vizekről szálltak felém.. Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban télies fekete ruhákban sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük. Nem ismertem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban izgattak. A foglalkozás minden arcra rányomja a bélyegét, vannak ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, tanár-arcok, hivatal-arcok, szinász-arcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat és ezek a jelentéktelen, elegáns, csöndes emberek bizonyára detektívek. Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa titkosrendőr leskelődhet.

Délután egy kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ valaki. Egy közönyös ur volt az ,ki ezüstfogantyus pálcával piszkálta a kert kavicsait, kcménykalapot hordott, kamáslit s rossz parfümmel szagositotta magát. Egy darabig el tudtam viselni közélteiét. Aztán lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre tovább ment, nem tekintett /issza. Ép ez tette gyanússá. Ha rám néz s elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, melyet átfűtött a tavaszi nap s fehérebben a falnál sokáig álltam ott, lihegve a világos délutánban.

Mit követtem el? Nem tud-om. Csak azt érzem, hogy üldöznek, megfigyelnek. öt éves koromban elloptam az apámtól egy iv vadonatúj itatóst és egy fél üveg vörös-tintát, de ezt sohase vallottam be, kivülem nem is tudja hát senki.