Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)

1926-05-23 / 143. szám

1926 május 23. KÜLÖNVÉLEMÉNY ■ • H Hosszspekuláció a fiatalsággal Végre Voronoffnak is igaza lehet, hi­temre mondom, mert elvégre egy ilyen Voronoffnak is igaza lehe néha. A rok­kantak, az elaggottak, a vének és egyéb ökcióképtelenek, akik , járnak egynéhá­­nyan közöttünk, legalább is igy gondol­koznak felőle. De egy kis baj mégis csak Van a Voronoff megfiatalodási krétája körül, mert 1926-ban is akad egy pár ember, aki fütyül a tudákosok harsogó reklámlármájára és juszt se hajlandó el­fogadni egy orosz emigráns testvérpár üzleti tranzakcióját. A világsajtó hasábjain ma nem lehet lélegzetet venni. Az ember gyanútlanul ebédel, közben újságot lapoz és már a harmadik oldalon majommirigyekbe üti az orrát. És az uccán sem lehet csak úgy nyugodtan sétálni és tavaszt kiél­vezni és öreg koldusok iránt részvétet érezni. Ennek a két orosznak, aki a szék námosság legszélesebb lchetőüégü fővár fosában, Parisban, ütötte fel a sátorfá­ját kétségtelenül okos és ravasz kis tak­tikája van. Úgy darálják a korhatárt, á hatások percre kiszámított jelentkezési idejét, hogy attól a legkörmönfontabb riporter is falnak megy. És a publikum! A publikum, amely egy villásreggelire fölfalja a Voronofí-szenzáció, akár a döorni remete Vilmos, annak idején az ellenfeleit. Ma mindenki Voronoffhoz siet. Az öreg ordas majmok fölkeresik Afrika rengetegeiből és a kreten és szeni­lis öreg urak Európa beteg és csenevész kulturdzsungeljéből. , Voronoff, illeve noffok — igy Írják a lapok — szúrnak, vágnak, injekcióznak, kísérleteznek, majmokat melegre tesz­nek, tabeszes dadogókat hidegre tesz­nek. És — cat viszont nem írják a la­pok — sok százezer embert palira vesz­nek. És éljen a kritika — mert mindent a kritikai érzék nagyobb dicsőségére Iszánunk — senkinek sem jut eszébe utánanézni, vájjon ven-e a Voronoíf­­fivéreknek legalább orvosi diplomája. Ha nem is mindjárt kettő- Csak a ket­tőnek egy. Közösen. Mert, én ismerek orosz hordárokat és színházi kellékese­ket és hotelportásokat, akik az emigrá­cióban úgy élnek és úgy grasszálnak, mint grófok, hercegek és tönkrerendje­­lezett gárdatábornokok. Ha ezek igy föl­szálltak, mi lehetett odahaza Prof. Vo­ronoff? De az) is lehet, hogy Voronoff odahaza is előkelő volt. Ebben az: eset­ben is stílusos a dolog. Mert az orosz felső osztályok tagjai ma kiskocsmák­ban muzsikálnak. Miért ne muzsikálna a prof. is. Elhegedüli a megfőzött tömeg nótáját, hogy attól koldul. Illetve attól fiatalodik. Mindegy. Nekem nem tetszik ez p Voronoff, aki irtó szent-háborút hirdet a majomtársadalom léte ellen és eiinek az érdekében reniegökezü vének­kel toboroz Európában végig az ir-par­­toktól a dardanellákig. És föltéve,, hogy Voronoff egy brilli­­áns szak-sarlatán és föltéve, hogy Vo­ronoff úgy ismeri a Darwin elmélet ko­ronatanúit; mint horribile dictu Lendl Adolf, mit kezdjek ezzel az életgyáros­sal és fiatalító nagyiparossal, aki kizá­rólagos vezérképviseletet szerzett a kontinensen a vének számontartására. Mit lehet egyebet csinálni, mint bele­szürkülni a saját sánta érveinek mérge­ző hatású gombostűit. Amitől nem fog megfiatalodni. Sem az érdemei öregbed­­ni. Mert elvégre, tekintettel a tekinten­dőkre, a majmoknak is tartozunk annyi előzékenységgel, hogy megvédjék őket, legalább a Voronoffokka! szemben. A fel­frissített és első kiadású és nyomdasza­­gu Voronoíf-interjukkal egyidőben jelent meg a lapokban Nemes Nagy Zoltán bu­dapesti orvos-szélhámos leleplezése, a kit nyilván azért csíplek fülön, mert többre vitte, mint mestere, akit Voro-BÁCSMEGYEI napló noff személyében diktált be az érdeklő­dőknek. Én nem vagyok a különféle ómenekkel szemben jóakaratulag elfo­gult, de mégis — én már ilyen vagyok — hogy enyhén és betűt eltűrő hangon fejezzem ki magamat, nagyon furcsának találom, hogy Voronoff következetesen leendő eredményekről számol be, újság­íróknak körinterjukban húszéves vígan csaholó kutyákat nevez meg. Tapasztalt és élemedett komondorokat, akik már lcugatták kenyerük javát, mire megér­kezett a világfelfordulásszülte bajnok, hagy életbalzsamot spricceljen a Bodri köszvénycs lábikrájába. Voronoii­­nak kellenek a kutyák. A kutyáknak nem kell Voronoff. Ennyi a külömbscg. Cse­kélység. Szót sem érdemel. Oltást még kevésbbé. Nem kívánja senki Voronofftól, hogy automatájába beledugjon egy, a solieri­nói csatából visszamaradt agg harcöst és azt fölmutassa az erkélyről, mint Na­póleon az egynapos római császárt, hogy visszaadja áldozatának fogát, haját és illúzióját, de legalább hozzon a terembu­ráját neki, egy öreg gráci tábornokot, aki úgy fog egyszer, csak egyetlen egyszer — ne mondja, hegy nincs szivem — el­­deíilirczni a Kait,'er Burg előtt, mint mondjuk kapitány korában cselekedte. De Voronoff hallgat, mosolyog, misz­tikus tégelyek közt, majmok zengő ka­cagását absztrahálja és nyilatkozik olyan végtelenül, hogy a tenger végte­lensége hozzá képest egy csucshurutos tengeri malac. Nem egy öreg. Egy fia­tal. Egy Bicsérdy ez a Voronoff. Aki úgy győzi le a halált, akár az adakalei .retek-postcl. Egy majomoltást ad, ami fiatal. Ilyen fiatal. Mcsterházy Ambrus. ŐK KETTEN Irta: BAEDEKER Néha a jó Homérosz is alszik, s megtörténik, hogy a hatalmas Sha­kespeare is álmos. Valamit nem jói irt meg ez a nagy költő és nem ki­sebb' történetíró. Amikor Julius Caesart Brutus és Cassius eltették láb alól, Marcus Antonius nem szaladt mingyárt a Fórumra, ahogy Shakespeare sej­teti, hogy föltüzelje a móbot Cae­sar gyilkosai ellen. A nagy dema­góg első útja nem a néphez veze­tett, hanem Kleopátrához, a Nílus csábos asszonyához, aki szeretőjé­nek a Tiberis iobbpartján fekvő egyik házában lakott. Első akart lenni, aki értesíti őt a nap esemé­nyéről, amelyet nem kürtölhettek világgá az akkor még nem létező cstilapok. Antonius barátja volt Caesarnak, de titkos imádója is Egyiptom bű­vös kis hölgyének, aki szent volt előtte amíg Caesar élt, de rögtön vágya-tárgya lett, amint ez Brutus tőrétől elesett. Meghatva a veszte­ségtől, mely öt nemes barátja erő­szakos halálával érte, s izgatva, fütve a reménytől, amely a szép­­testű asszony felé vonzotta, fiatalos sietséggel rohant Kleopatra villájá­ba. Az mosolyogva fogadta: —- Rég láttalak, Antonius. Antonius. — Még nem tudsz sem­mit, szép királynő? Kleopatra. — Újságot hozasz? Ant. — Retteneteset. Caesar — Kleop. — Beteg? Ant. — Rosszabb. Kleop. — Mi történt? Ant. — Caesariontiak nincs többé apja. Kleopatra ájüldözött. Nem volt szerelmes Caesarba, aki apja lehe­tett volna, de kedvelte őt, s örült, hogy fia született tőle. Oly körül­mény, amely hizelgett a hiúságá­nak, mert a legális hitvesei nem vit­ték eniiyire... A szenvedelmes An­tonius, a nőknek e nagy bolondja és bolondja, természetesen visszaélt a helyzettel, eszméletre csókolta az ijedt asszonyt, s csak akkor hívta Khármiont, a királynő főkomorná­­ját, amikor az már teljesen magá­hoz tért De nem tűrte őt sokáig az úrnője mellett, s a hűséges nőt ha­marosan kiküldte azzal a megoko­­lással, hogy — periculum in mora! — bizalmasan kell megbeszélni, hogy ily foradalmi viszonyok közt mi lesz a teendő. — Én pakolok és hazavitorlázok, — mondta határozottan .Kleopatra. — Az én uram ér, parancsolom nincs többé. Semmi dolgom ezután Rómá­ban. Antonius. — Helyes, királynő. Ró ma most nem biztos hely. még nem dőlt el, hogy a polgárháborúban, a mely ez órában kitör, ki marad fö­lül. Így hát nem marasztalhatlak. De lesz idő, amikor én teszek ben­ne az ur, s akkor — Kleopatra. — Adj kíséretet mel­lém, Antonius, hogy biztonságban tehessem meg az utat a legközeleb­bi kikötőig. Alig várom, hogy hajó­ra üljek. Ant. — Mily szívesen mennék Ve­led, szivem királynője, de nekem még itt halaszhafatlan dolgaim van­nak. Meg kell szerveznem az ellen­forradalmat Kleop. — Furcsán beszélsz, jó Au­­tóniusz. Mely címen kísérnél uta­mon? Én Caesar mosolygós tulaj­dona voltam s most gyászoló özve­gye vagyok. Mi voltál s mi vagy te nékem? Neked hagyott talán Cae­sar végrendeletileg? Ant. — Bár megtette volna! De erre a nagy férfiú, fájdalom, nem gondolt, ö a boldogságában sem a te jövőddel sem az enyémmel nem törődött. Kleop. — Antonius! Antonius! Ne­ked most is pajkos gondolataid van­nak. Ant. — Amelyeke! Te provokálsz, istennőm. Az »istennő« közben kiadta a ren­deletet, hogy mindazt, amit Rómá­ba magával hozott s amit'Caesar­tól ajándékok címén kapott, csoma­golják lálákba, és semmit, aminek értéke van, itt ne felejtsenek. Aztán igy szólt Antoniushoz; — Te csak nem tagadhatod meg magad, Marc Anton. Ahogy asz­­szonyt látsz, megkívánod. Ant. — Mily tévedés, szép asz­­szomyom! Nagyon szépnek kell len­ni annak a nőnek, akit a magamévá tenni vágyok. Kortársaim közt nincs senki, aki e tekintetben válo­­gatósabb volna mint én. Kleop. — Mégis, már annyi viszo­nyod volt, ha hinni lehet a Fáma­­nak . . . Ant. — Lehet hinni. De hát télie­tek én arról, hogy annyi a szép asz­­szony: S arról, hogy Te eddig Cae­sarhoz való viszonyodnál fogva szá­momra megközelíthetetlen voltál, s hogy ily körülmények között olyan szépségekkel kellett megelégednem, akik egymással összehasonlítva ugyan nagyon szépek, de hozzád mérve egészen közönséges nőmbe-' rek voltak? Kleop. — No, hogy e némberek nyelvén nagyszerűen tudsz beszél­ni, az bizonyos. Ant. — Tudok a tiéden is . . . Óh, királynő, ha én abban a kedvezés­ben részesülhettem volna mint Ju­lius, s megajándékoztál volna drága szerelmed legvégső nagy kegyével, akkor egészen más ember lennék! Akkor azt mondanák: Antonius, a legállhatatosabb szerető s a leghübb szív Európában és Afrikában. Akkor vak lennék minden női bájjal és si­ket minden Circe-énekkel szemben. Kleop. — Hízelegni, azt tudsz, lá­tom. Ant. — Azt mondod, amit ér­zek, Kleopatra. Én katona vagyok, s nem szónok és filozófus mint Cice­ro, akivel vitatkozni szoktál, s nem iró és poéta mint Caesar, akivel sze­relemről s egyéb édességekről dis­­kuráltál. Az én nyelvem úgy beszél, ahogy a kardom vág, — egyenesen Szeretlek, hölgyem, amióta először megláttalak, s azóta az érzékeim lá­zongásától nincs nyugtom. Hogy birtokba vett Téged Caesar, a Sze­rencsés. az interdictum volt nekem. Bárki másé lettél volna, elraboltalak volna tőle. A sorsom azt akarta, hogy az övé s igy rám nézve sac­­rosanta légyül. Most ez az állapot megszűnt, s az igényemet ezennel bejelentem. Kleop. — Ne feledd, hogy király­nővel beszélsz, akit nem lehet úgy possessio-ba venni mint egy rab­szolganőt vagy egy Lais-szabásu és természetű nőcskét. Ant. — Tudom, ki vagy, de azt is, hogy én ki vagyok. Én is király va­gyok, ha nincs is korona a fejemen. Caesar is az volt bár őt se koro­názták azzá. Nem hallod a római uccák zaját, zsibongását? A harci­­kiáltást, amely már is végigsüvit a Város terein s a via sacra-n? Nem hallod? Rómában polgárháború lesz. Két párt küzd majd egymással, — az egyik Brutus és társaié, a má­sik az cnvém s barátaimé. Ezt az órát elloptam az akciótól, amelynek a vezetése rám vár. elloptam, hogy tisztába jöjjek Veled. Aztán megyek győzni vagy meghalni. A tervem is kész. Enyémnek kell len­ni a világbirodalomnak, s ha a ha­talmat kilőtte nem tudom elérni, szövetkezem egv társsal, esetleg kettővel.. Megszerzőm a diktatú­rát, s akkor én leszek a világ ura. Kleop. — Nagyobb akarsz lenni Caesarnál? Ant. Nem, de kisebb se. Az örö­kébe akarok lépni. De megvallom, mindent akarok, ami az övé volt. Kleop. — fia a női ösztönöm nem csak, ez a kijelentés ream vonatko­zik. Ant. — Eltaláltad, drága asszo­nyom. S én bízom a sikerben. Hi­szen még Cicero is. aki éppen nem barátom, elismeri, hogy Róma leg­­külömb katonája vagyok. Mindent remélek, Kleopatra. Kleop. — Sikert kívánok Neked, Antonius. Ant. — Biztatás akar ez lenni? Kleop. — Magyarázd, ahogy jól esik neked. Ant. — Óh, mily kevés! Kleop. — Csak nem kívánhatod, hogy a Caesarom halála utáni órá­ban a nyakadba ugorjak vagy az öledbe üljek? Ant. — Nagyon kellemes dolog volna. Kleo. de erre most igazán nem érek rá. Föl kell világosítanom Ró­ma polgárságát s hadsereget kell szerveznem. Tulajdonképpen csak búcsúzni jöttem, mert Te kénytelen vagy menekülni, s én nem enged­hetlek el anélkül, hogy a szerel­memről ne biztosítsalak. Kleop. — Köszönöm, jó Antonius. Jó szájízzel távozhatok hát Rómá­ból, tudva, hogy marad itt valaki, a ki szívesen gondol rám. Ant. — Óh, Kleopatra! Majd meg­őrülök érted, s ha nem gondolnék a világtörténeti missiómra, akkor itt nyomban •— Kleop. — Nagy a vágyad és élénk a fantáziád, Antonius. De ismétlem, királynékat nem igy hódítanak meg s nem vesznek birtokba in flagranti 17. oldal

Next

/
Thumbnails
Contents