Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)
1926-05-22 / 142. szám
4. oldal BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1926 május 22. Ausztria felszabadul a Népszövetség ellenőrzése alól Külföldi kölcsönt akar felvenni az osztrák kormány Becsből jelentik: Ramek kancellár és Kollmann pénzügyminiszter junius elején Genfbe utaznak, hogy részt vegyenek a Népszövetség tanácsának ülésein, amely dönteni fog Ausztria ellenőrzésének megszüntetéséről. A szanálást megelőzőleg, amikor a Népszövetség megszavazta Ausztria nemzetközi kölcsönét, az osztrák kormány kötelezettségeket vállalt, hogy az államháztartás egyensúlyát helyreállítja és minthogy Ausztria az összes vállalt kötelezettségeket teljesítette, Ramek kancellár a Népszövetségföl a kontroll megszüntetését fogja kérni. A Népszövetség már január elsejétől kezdődőleg korlátozta Zimmerrnann főbiztos hatáskörét, a diktátor azonban még mindig beleavatkozhat bizonyos állampénzügyi kérdésekbe. Most előreláthatólag végleg megszűnik Zimmerman.n dr. megbízatása és helyette a Népszövetség bizalmi embert fog küldeni Becsbe. Erre a pozícióra Zimmermann ár. titkára, Van Roost dr. van kiszemelve. A bizalmi embernek feladata csak megfigyelés és esetleges jelentéstétel lesz. A Népszövetség júniusi tanácskozásán az osztrák kormány kérni fogja, hogy bocsássák rendelkezésére a népszövetségi kölcsön még nem folyósított, külföldi bankoknál deponált maradványait. Ausztria a népszövetségi kölcsönért 8—9°/o kamatot fizet, ezzel szemben a külföldön zárolt összegekért csak 3%-ot kap. Az osztrák kormány ragaszkodik ahhoz, hogy végre felszabadítsák a zárolt összegeket, amelyekből az osztrák ipar számára szeretne olcsó hiteleket nyújtani. Parlamenti körökben ait a hirt is korpoltáiják, hogy Ramek kancellár a Népszövetségtől engedélyt akar kérni arra, hogy Ausztria belfö'di, vagy külföldi kölcsönt vehessen fel még ebben az esztendőben. Ausztria ugyanis csakis a Népszövetség engedélyével vehet fel újabb államköicsönt. Az osztrák kormány reméli, hogy a Népszövetség nem fogja Noviszadról jelentik: A háború előtti régi magyar illetéktörvény rendelkezései szerint az ötezer koronán felüli peres ügyekben az Ítéleti illeték egy egész egy tized százalék volt. 1915-ben az i'jabb magyar illetéktörvény az ötezer korona értéken felüli perekben a bélyegekben lerovandó ítéleti illetéket 1.1 százalékról, progresszív emelkedéssel, 1.1—1.9 százalékra emelte fel. 1922 január 1-én az akkori pénzügyminiszter rendeletileg szabályozta az ötezer jugoszláv korona értéken felüli perekben lerovandó ítéleti illetékek kérdését. E rendelet szerint ötezer korona értéknek megfelelő perekben az ítéleti illetéket 1.1 százalékban hagyta meg, mig ötezer' koronán felüli perekben az Ítéleti illetéket három százalékra emelte fel. 1923 november 15-én lépett életbe az uj illetéktörvény, amely az ötezer dináron felüli perekben az ítéleti öleteket három százalékban állapította meg. Mindmostanáig ezekkel a törvényben felemelt illetékekkel nem volt baj, mert a bíróságok minden esetben lerovatták a peres felekkel a magasabb ítéleti illetékeket, azonban a noviszadi tartományi pénzügyigazgatóság most megkezdette "az 1922 január 1-e és 1923 november 15-e közt ötezer koronán felüli perekben lerótt illetékek megvizsgálását .és a megállapított illetékkülönbözetek behajtását. Legtöbb fél azzal az indoko-: megtagadni hozzájárulását és ez esetben az ossztrák kormány a felveendő kölcsönt szintén a nagy krízisben levő osztrák ipar szanálására szeretné fordítani. v lássál tagadta meg az illetékkülönbözet kifizetését, hogy megfelelő előlegeket adott ügyvédjének, akinek kötelessége volt az ítéleti illetéket leróni. Az ügyvédek ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ok leróttak annyi ítéleti illetéket, amennyit az érvényben volt illetéktörvény előirt, de nem respektálták a miniszternek 1922 január elsején kelt rendeletét, mert a miniszteri rendelet ellentétben állott a törvény rendelkezéseivel és miniszteri rendelet nem hatálytalaníthatja a törvény intézkedéseit. A vajdasági bíróságok is ezt az álláspontot foglalták el és nem követelték a miniszteri rendeletben megszabott magasabb illetékek lerovását, amelyek sok millió dinárra rúgnak. Most, hogy a tartományi pénzügyigazgatóság mégis megkezdette a magasabb illetékek és a tényleg lerótt alacsonyabb illetékek közti különbségek behajtását, a vajdasági ügyvédi kamara szerdai választmányi ülésén több ügyvéd panaszára tárgyalta ezt az illetékügyet és úgy döntött, hogy memorandumot intéz a pénzügyminiszterhez és a noviszadi tartományi pénzügyigazgatósághöz, amelyben kéri, hogy a megindított illeiékkihágási eljárásokat függesszék fel és a miniszter ismerje el, hogy a felemelt illetékek számítása csak 1923 november 15. óta törvényes. Bagarszki Tódor inspektor, tartományi pénzügyigazgatóhelyettes kijelentette, hogy a pénzwgyigazgatóságnak ragaszkodnia kell az 1922 január 1-étől számítandó magasabb illetékek szedéséhez, mert a szóban levő miniszteri rendeletet a nemzetgyűlés utólag jóváhagyta és az a Službene Noviné-ban meg is jelent. Bár eddig is előzékenyen kezeltette ezt a kérdést és egy esetben sem kísérelt meg egyszeri felemelt illetéknél többet behajtani és méltányosságból eltekintett a háromszoros illeték szedésétől, mégis, mihelyt értesült a panaszokról, messzemenő előzékenységgel nyomban utasította a pénzügyőrséget, hogy az összes ilyen illetékkihágási eljárásokat azonnal függesszék fel és várják be a miniszter döntését, mert nem célja a közönség, a bíróságok és az ügyvédek felesleges vexálása. Az eltűnt ceruzája Uj nyomozást indítanak egy hat év előtt eltűnt budapesti nagykereskedő után Budapestről jelentik: A budapesti főkapitányságon pénteken megjelent Winter Miksa budapesti nsárványnagykereskedő, akinek 1920-ban Vértes Sándor nevű fia Rómában nyomtalanul eltűnt. Az eltűnt után annakidején széleskörű nyomozás indult, ami az egész vonalon holtpontra jutott. A nyomozást és a további vizsgálatot akkor le is1 zárták. Winter Miksa a főkapitányságon előadta, hogy az elmúlt napokban Nizzában egy vasúti kocsiban egy ceruzát találtak, amely ceruzán Vértes Sándor neve volt rajta és ezért annak a gyanújának adott kifejezést, hogy Vértesi Sándor él és ebben az irányban uj kutatás megindítását tartja szükségesnek. Winter Miksa a ceruzát beszolgáltatta a főkapitányságnak és a budapesti rendőrség az uj adatok birtokában uj nyomozást indított Vértes Sándor rejtélyes eltűnése ügyében. . Illetékháboru a noviszadi ügyvédek és a pénmgyigazgatóság között A peazíigyigazgatóság visszamenőleg több millió dinárnyi Ítéleti illetéket követel — Az ügyvédi kamara ezügyben memorandumot intézett a pénzügyminiszterhez A pegazus bta: Színi Gyula Döme, a szobrász épp oly szegény ember volt, mint többi társa, akikkel esténként találkozott a kávémérésben, hol az erősen pótkávés italhoz foszlós inákoskalácsot, turósbélést vagy kuglófot igen olcsón lehetett kapni. A szokásaik, tréfáik meglehetősen nyersek voltak. Valami vidám és bárdolatlan kőmüvesjellemvoná^t szívesen őriztek meg magukon, mintha a világért sem akarnák elfelejteni, hogy alapjában véve valamennyien vasgyurók és kő-zabolázók. Dömének megvolt a maga vesszőparipája, amellyel pajtásai csúfolták, ugratták. Mert egyszer már nem tudta magában tartani és kikottyantotta: _ — Egy pegazust csinálok most. Másfélszeres életnagysága lesz, de szárny nélkül. A tartása, az izmainak a rajza, helyzete, feszültsége fogják kifejezni, hogy á következő pillanatban nekivág a pusztaságnak és meg sem áll addig, rnig a felhőkbe nem ér. Óriási hahotával fogadták a kijelentését. Azóta mindig ezzel a pegazussal csipkedték. — Repül már? — Vigyázz, mert egészen el fog repülni ! — Állítsd majd csak ki a posztamesnt és mondd, hogy a ló olyan élethü volt, hogy csakugyan elszaladt a felhőkbe. Döme azonban minden idejét, amit a kenyérkereső munkája után szabadon hagyott, erre a repülő paripára fordította. Az uccán minden lovat megnézett és. igyekezett az emlékezetébe vésni azokat az izmokat és helyzeteket, amelyeket pillanat-fényképek rögzítenek meg jól-rosszul. *”üe minden buzgalma hiábavaló volt, mert valahányszor otthon munkához fogott, kénytelen volt átlátni, hogy eleven modell nélkül nem jut! semmire. Álmában . vagy ábrándozások közben. gyakran megfordult fejében a gondolat, hogy milyen jó volna, ha saját hátaslova lenne. A paripának a szüksége már olyan türelmetlenül jelentkezett előtte, hogy alkudozni kezdett egy józsefvárosi tejessel, aki a maga Igavonó kis gebéjét odakölcsönözte volna egy-egy órára. Ekkor történt az a váratlan szerencsés fordulat, hogy Dömét a lóversenyen elkapta a tömeg láza és életében először kockáztatta meg a pénzét, amely össze-vissza sem volt sok. Alig hitt a szemének, amikor a totalisateur pénztárában öt darab százas bankjegyet fizettek ki neki azért a kis kemény papirdarabkáért. amit előmutatott. Nagy zavarában a mellényzsebébe gyűrte az egészet és csak egy óra múlva a városban ocsúdott fel egészen a meglepetéséből. Megtapogatta a zsebét, hogv nem álmodik-e. Kivette a bankjegyet és újra megolvasta őket. Ötszáz pengő volt az elölről is hátulról is. Érezte, hogy meg kell becsülnie ezt a szerencséjét, amely az életben legfeljebb, ha egyszer mutatkozik és elkezdett töprengeni rajta, mit csináljon a. pénzével? így jutott eszébe a paripa, amelyre már régóta vágyott. És csudálkozva tapasztalta, hogy akinek pénze van, az előtt a földből nőnek ki az emberek, akik lovat szeretnének eladni neki. Kiválasztott a sok paripa közül egy gyönyörű hótiszta lovat, amely délceg, karcsú termetű repülő lábú volt, csup tűz és csupa ideg. Fehér szőre, mint a legritkább és legértékesebb prém, nemes, előkelő fényű volt és a nyugtalan izmok minden játékát visszatükrözhette. Nagy. merengő őzszeme, rózsaszínű, gyöngéd orra, lobogó kócsagfarka, méltóvá tették rá, hogy költők szárnyas paripájához szolgáljon mintául. És a kereskedő mintha csak megérezte volna, hogv mennyi pénz van nála, igy szólt: — Ötszáz pengő az ára. Döme titokban gondolta magában, hogy nem sok olyan táltosért, átrfély előtte áll, de azért megpróbált alkudozni. — Ilyen lóra nem lehet alkudozni — mondotta a kereskedő komolyan és {elsőbbséggel — de hogy ne azt mondja, hogy én egy közönséges kupec vagyok, leengedek magának, de csakis magának, húsz koronát. Döme boldog volt, hogy legalább húsz koronát megmenthetett a pénzéből és vitte haza a lovat Haza?... Egy pillanat alatt tisztában volt vele, hogy ha még fel is tudná sétáltatni a harmadik emeletre a paripát, hogy tudna neki helyet szorítani egy szűk hónapos szobában, ahol ő maga is alig fért el? Gondolkodva vitte tovább a mént. Érezte, hogy le kell számolnia eddigi életmódjával. Ki kell kötöznie a városból falura, hol olcsóbb az istálló, a lakás, az élelem. Hiszen most már ketten voltak, akiről gondoskodnia kellett. A legjobban azt sajnálta, hogy nem járhat többé a kávémérésbe a barátai közé. De igyekezett magát megvigasztalni azzal, hogy azért még nem szakadt el egészen a várostól. Ettől fogva Döme valóságos áldozata lett a pegazusnak. Miatta falun kellett laknia, holott a városban volt dolga. Még hátaslónak sem használhatta, mert a többi szegény ember kinevette és különben is a városban, hová állíthatta volna a paripát? Néha vasúton, de nagyon sokszor gyalog tette meg az utat oda-vissza. Korán ment el. későn jött meg fáradtan, törődötten és csak épp annyi kedve maradt, hogv a pegazust megcirógassa, megetesse. Félév óta tartott már ez az állapot és a kávémérésbeli barátiai szomorúan vagy vígan konstatálták. Döméről, hogy rosszabbul járt a paripával, mintha költekező feleséget vitt volna haza. Döme azonban körömszakadtáig ragaszkodott a pegazushoz. Döme szívesen áldozott erre a barátságra. bármenyire fogyott és öregedett ezalatt ő maga. De már az>t nem tudtál látni, hogy a pegazus is napről-naprá soványodott, vénült, kedvetlenedéit. Hiába az ilyen finom ló arra született,; hogy tejbe-vajba fiirösszék, hogy. pompázzék, hogy disz legyen és ne teher. Maga a pegazus is észrevette ezt és akaratlanul s bus szemrehányó!, szemmel nézett Dömére. Végre elkövetilcezett a katasztrófa: a pegazus beteg lett. Döme érezte hogy a paripa csupa barátságból akár el is pusztulna mellette. de a szobrász nem akart ilyen kegyetlen lenni. Akadt a faluban egy' gazdag paraszt,. aki magára vállalta, hogy meggyógyittatja a lovát, mindig gendját fogja viselni és fizet érte egy-, szersmindenkorra öt«en pengőt. Aj szobrász felcsapott. Könnyes szemmell még egyszer megölelte bucsuzásul a pe-( gazust, aztán ment egyenesen a város-' ba vissza. Hátra sem mert fordulni, hogy kisértésbe ne essék. Az ötven pengő épp arra volt jó, hogy visszatelepedhetett a városba. Telt az idő nagy robotban tovább. Döme fejét már meglepte a dér, a sorsa is jobbra fordult, de még mindig ott tartott, hagy kapucirnereket faragott. Egyszer a sors istennőjének arcát csinálta meg egy díszes kapu fölé: az istennő szeme a jövőbe nézett és mosolygott, de az ajka fáradt, szomorú vonás volt, a kétkedés, a csalódás a múlt tapasztalatainak lemondó vonása. Tár szekéren hozták az épülő ház elé az istennő köböl faragott fejét. Az arca* amint a szalma közül kiszabadították, oly különösen mosolygott, oly meglepő és megdöbbentő volt. hogy az építőmester megkockáztatta a kérdést: »Mit fog szólni a háziúr?« — szólt a fejét vakarva. Ebben a pillanatban az egyik ló, amely a kocsi elé volt fogva, nagyot,, furcsát nyerített. Döme önkénytelenül is ránézett. Eszébe jutott mindaz, amit elvesztett és önkénytelenül is sietett el ettől a látványtól. Qdább ment. Vitte, sodorta magával tovább az élet.
