Bácsmegyei Napló, 1926. április (27. évfolyam, 90-118. szám)
1926-04-04 / 93. szám
16. oldal BÁCSMEGYE1 NAPLÓ 1Q26, április 4, In memóriám Néhány ver* következik itt, — és arról, aki irta ós aki már résen halott — hadd álljon itten néhány szó. Szabó Géza... Most is sokszor magara előtt látom, Üt: megnyúlt, halvány, csontos arcával, égő, láztól csillogó szemeivel, magas elegáns alakjával és a fájdalmas húszév terhével, kissé hajlott hátán. Sokat ültünk együtt az alatt a pár nyári hónap alatt, melyet a vörös diktatúra forró lehellete tett halálosan dermedttá és forrói lobogóvá, bent az Üllőiruti klinika árnyas kertiében, mely békés és boldog szigetként terült el ott, a vajúdó, háborgó és acsarkodó világban. Sok csöndes fülledt nyári délutánt ültünk át egymás mellett az árnyas padokon, a gerstlivel váltakozó tökkáposztás ebédek után, — két csöndes beteg: én és az öcséin, Beteg ugyan komolyan csak Ö volt, én csak amolyan szimuláns féle inkább, de én is nyögtem és panaszkodtam sokat, csali azért, hogy ö vigasztalhasson és ne csak a saját bajára gondoljon. Már akkor a Nagyur kinyújtotta utána a kezét; a Tbc. irtózatos és föl nem tartóztatható lendülettel vetette rá magát az ifjúi test minden tagjára. Szegény kezeit összie-vissiza szabdalták irgalmatlan sebészek, akik tudták, hogy segíteni nem lehet. A tüdejéből már csak néhány kis csonk szivta sipolva és néha hörögve a levegőt; beteg volt a szive, meg volt támadva a gyomra, a veséi és a hátgerince; állandóan 38° fölött volt a láza és szinte állandóan hányta a vért... De ajzért hivatalba járt, kivéve azt a néhány hónapot amig a megoperált kezének hosszadalmas és rettenetesen fájdalmas gyógyulása tartott. Már akkor balkézzel irt, mert a jobb keze az operáció után is használhatatlan maradt És ilyen állapotban Is megmaradt a jókedve, kicsit irónikus humora és mint kesernyés öreg bölcs filozofálta keresztül a megpróbáltatások Idejét. Aztán végül nem láttam öt többé. Én elkerültem Pestről, ö pedig szegény! — még néhány évig hurcolta fájdalmas élete terhét, folyton szembe nézve a várakozó rémmel és lassan, mindenbe belenyugodva ment a kikerülhetetlen végzet felé. Most már négy éve, hogy a rákosi temető könnyű homokja ad csöndes nyugvóhelyet elkinzott testének. Ott nyugszik az Apa mellett, akit ö előtte hatodfél évvel ragadott el ugyanaz a végzet . . . Egy bus, könnyes özvegyasszony hordja sírjukra a virágot és imádkozik nyugodt, csöndes pihenésükért, várva a remélt viszontlátást. És én aki magam előtt látom öt: elgondolkodom a Sors könyörtelenségén, mely ifjú élete elején rámérte a keresztet és kiragadta mindenből, ami számára szép és értékes lett volna! Annyi mondanivalója volt Neki! — Szegény, szótalan, néma halott, — most hogy mondja el? ★ SZABÓ GÉZA: Magamról . . . y Szerettek halálos szerelemmel Te hit, te ló, te boldogtalan Te elhagyott csúnya, béna ember, Te: Én, szegény magam; Senkid nincs e bus pucér világon; Sorvasztó álmatlan éljelek Holdlényénél telul/ongva látom Csak én szerettelek! Te: Én, aki királynőket vártál, És óriások zengő dalait, Nézd, szivekben hogyan be nem váltál Csak éti vagyok, m Üti Szeretlek, mert keserűségemnek Ártatlan, áldatlan fia vagy. Most íninden egynek búsnak szépnek Tömlénezni szabad. Téged elhagyott már minden, minden Durván, meg nem értőn és gazul, Egyedül maradtál, hogy csak én szeretllek Csak én: a haldokló Nagyur Az egész világ helyett én imádlak Te htí, te ló, te boldogtalan, Te szép, akit a buták meg nem láttak Te; Én szegény-Magam ... Eljátszott öregség . . . Ahogy nőnek az árnyak, Ahogy fogynak az esték, Úgy fái lobban és jobban Az eljátszott öregség. Ez az én két vén szemem Habár sok szépet látott Mosolygó öreg űrként Már nem fogja látni a világot. Nem logok megbocsájtó Vig arccal tündökölni; S fiatal vétkek fölött Pálcát tréfásan törni. Emlékezni sem fogok Kedvesen zsörtölődve, — ősz hajjal, piros arccal, — A régi jó időkre. ■Heves ál-ifjósággal — Ó ezerszer jaj nékem, — Megöltem jövő magam: Az én szép öregségem. Ahogy nőnek az árnyak, Ahogy fogynak az esték, Úgy fáj jobban és jobban Az eljátszott öregség. borotválkozott. Szent ember volt és a világ hiuságos dolgaival nem törődött; azért volt a tükre ócska és homályos. Nem is nézett belé. ösztönszerüleg kaparta le a szappanos szőrt és egészen másra gondolt. Volt a kis mezővárosnak egy csodatevő Krisztusa libanoni cédrusíábót. SzájróJ-szájra való hagyomány szerint még a tatárjárás ideién került a templomba és megóvta a városkát a háború, a pestis és a mongolok pusztításától. Azóta is mindig bevált a csodatevő ereklye, pedig hány háború -dúlta már fel századokon át az országot! És a hajadon leányok hozzá imádkoztak, hogy sesritse őket férjhez. A gazdák jó termést esedeztek tőle. A bűnösök előtte vezekeltek és tőle kérdezték az enyhítő k il enc vetik e t teáik szakasz alkalmazását De a legnagyobb csoda mégis az volt, hogy a cédrusfából való Krisztust a szu nem bántotta az eső meg nem ártott neki a színei is épen maradtak, holott a feszületet, amelyre rá volt illesztve, átlag minden tiz évben meg kellett újítani. Most is egy százalékos pótadót vetettek ki a városra, hogy uj feszületet ácsoljanak az ódon Krisztus számára. Az ereklye az ácshoz került és a plébános épp azért borotválkozott, mert meg akarta látogatni az ácsot és meg akarta vizsgálni az ui feszületet. Az ács pedig ezalatt a korcsmában ült és az egyszázalékos pótadó eredményét lassamkint átadta a gömbölyű korcsmáirosnénaik, aki különben istenfélő özvegyasszonv volt. Az ács gyermekei pedig ezalatt az udvaron játszottak, amelynek nem volt keritése. A szomszédos házakból és az egész környékről az udvarba csődültek a gyermekeik és nézték, hogy mi történik. Az ács gyermekei, a szőke Palkó és a pisze Juliska papát-mamát játszottak. Kihozták az udvarra a bölcsőt, amelyben csecsemőkorukban ringatták őket és a bölcsőbe belefektették rögtönzött Én már bevégzem... Leveleimet elégettem, Múltamat a múltba kavartam, Akaratom mind elakartam, S unom a rest, döcögő jövőt. Unom már az emlékezést is, S a bánást bűneim fölötte. Sok fogadkozásom »örökre!« Sok pazarolt régi csókomat. > % Kit látok, másnak vđtnak látom S énemben bámulom a régit; Mint egy öreg mesét: »beszélik*; Operencián is túl talán. Minden úgy csitul, múlik, szürkül, Mint amit rőt mező védelmez. Ma már a halál sem félelme• S szégyenlem ha fölijedek; I Tán holnapi végem mosolygom S én, a szegény, megcsalt borissza, Mint egy Isten úgy nézek vissza, Által eldobott életemen. Ami mámor volt nem sajnálom Ami józanság — az se késett. Se barátot sem feleséget Utamra nem hurcoltam én; Mosom kezeim . . Felettek, — jaj — s megbocsátok, Csók, pénz, hit, bűn, nem várok rátok De nem várok már . . . magamra sem! * Minden, ami Belőle maradt, néhány gondolat, — néhány vers, — és egy kereszt a rákosj temetőben: Itt nyugszik SZABÓ GÉZA élt 22 évet. A babának ugyan szép gesztenyebarna szakálla volt. de ezzel nem törődtek. A babának a keblére piros, lángoló és vérző szív volt festve, a tenyerébe és a lábára pedig véres lyuk fúrva és a feje körül aranykarika pompázott. Bebugyolálták tarka rongyokba, hogy a sebei meggyógyuljanak. Aztán a baba éhes lett és a papa-mama pogácsát dagasztottak az ucca sarából. De a baba nem alkart enni és ezért kissé meg kellett verni. A harangozó fia bosszúsan nézte mindezt, mert irigyelte az ács gyermekeit. hogy olyan boldogan Játszhattak. Neki már nem volt szabad, mert iskolába járt és tudta, hogy az Isten megbünteti azokat, akik csúfságot tesznek vele. I A plébános pedig már az ucca túlsó feléről közeledett és az utszéii virágokat kaszabolta a botjával, amikor egyszerre csak észrevette, hogy egy csomó ember parasztgazdák és panasztasszonyok állnak az áedék udvara előtt. Amint egész közel ért hozzájuk, hallotta a szörnyüiködö. fenyegető szavaikat: — Istenverte -kölykei! Majd megfizet ezért nektek az Isten! — Gyüjjék csak apátok haza, maja megtanuljátok a Miatyánkat! — Még romlást hoznak ezek a vásott kölykök a városunkra! A plébános előtt mindnyájan utat nyitottak. Az ajkak elnémultak, csak a szemek beszéltek fenyegetően, bosszuállóan. A plébános megállt a bölcső előtt, feltebber.tette a függönyét és elsápadt és gyorsan keresztet vetett magára. Rongyokba polyázva. sárral bemaszatolva ott feküdt a városika csodatevő Krisztusa, a sok száz éves megtartó és elhárító, az igazak megáldója a bűnösök vigasztalója, a meddők bősége, a szegények frgalmazója, a betegek istppolója . . . A pa.p fehér arcát az égnek emelte és hangosan, hogy a gyülekezet is hallja, szólt: — Megátkozom az ács gyermekeit és megátkozom *z ácsot. Imádkozzatok emberek az egy igaz éő Istenhez, hogy megtaa-tsota benneteket az ördög kísértésétől. A pap keskeny ajka elhallgatott. Letérdelt 3 bölcső előtt és magában némán Imádkozott. Mikor felállt, újra szólt az emberekhez: — Senki se nyúljon a bölcsőhöz, mžg isten haragja ki nincs engesztelve. Átok van a házon és átok annak a kezén, aki a bölcsőhöz nyúlni merészel. * • Nagy penitenclák és egyheti ájtatos böjt után a csodatevő Krisztust visszavitték a templomba. Az ünnepiesmenetben a megyés püspök its résztvett. ö szentelte fel újra a csodatevő Krisztust. amely uj feszületre került. A feszületet a püspök adományozta és a megyei székvárosból küldte el híveinek. Az ács házát pedig minden Istenfélő ember messze elkerülte. Akik közelebb merészkedtek hozzá, azt mondták, hogy a házban ördögök nyivákod-nak, üvöltőnek és lenyúzzák az ácsról az eleven bőrt. Odabenn pedig ács nagyokat ivott, aztán elővette 3 gyermekeit és végignáspángoka őket. aztán megint ivott, vagyis erőt gyűjtött és megint elnadrágolta a gyerekeket. És ez így ment napról-oapra. Az ács ivott és verek*, dett, ütött és ivott és folyton azt hajtogatta: — Kiverem -belőletek az ördögöt, ha addig élek is. * És történt, hogy a plébánost egy éjjel álmából riasztják fel. Egy idegen kopogtatott az ajtón. — Bocsásson meg főtisztelendöséged — szólt az idegen — de a kocsim kereke eltört és ebben a viharos ítéletidőben nem merek tovább menni és ezért főtisztelendöségedhez jöttem. A megyés püspök ajánlólevélé van a zsebemben. Mikor az Wegen belépett épp villám cikázott és megdördüit az ég. A plébános kidörgölte az álmot a szeméből, okulárét tett és elolvasta az idegen ajánlólevelét. Nyomban kinyitotta a vendég számára a legszebb szobáját és szívesen marasztalta és megkérte. ho?v vesse le a megázott köpönyegét. — Talán befüttessek — kérdezte alázatosan a plébános — hogv méltóságod ruhája megszáradjon? Talán jó meleg italt hozzak? — Nem — -szólt hatan a vendég, zM- nek nagyon sápadt volt az arca. — Talán megéhezett méltóságod az utón? Az idegen ráhagyóiag bólintott a fejével. A plébános szaladt a konyhába, felkeltette a szakácsnőt és a szakácsnő nekállt sütni-főznl Közben a plébános lement a pincébe és pókhálós palackokat hozott fel onnan. A vendég pedig ült szomorúan az aszta! előtt és nem vetette te a köpönyegét és nem nyúlt a sült malacpecsenyéhez és a i-e-gondosabb kalács ott volt mellette töretlen és a legvénebb bor palackja pedig bontatlan. — Édes jó uram — kérdezte a plébátws — mi bántja méltóságodat? Miért utasítja el szerény házam legizesebb falatjait és legtüzesebb borait? Keresztényi jó szívvel adok mindent és még többet adnék, ha tudnám, hogy méltóságod mit kíván? Az idegen az égne emelte szemét és hatan alázatosan szólt: — Nem illet meg engem ez a lakoma. Én a nélkülözések országutját járom és az isten magányos vándora vagyok. Forrásból oltom a szimjuságomat és fáikról csillapítom az éhségemet. — Hogv ez nem jutott hamarabb az eszembe! — mondotta a plébános. — Tüstént Szaladok a kertbe és legédesebb almáimat szedem le. — Nem keö nekem a legédesebb sima — felelte az idegen — meri én éretten vackorhoz vagyok szokva ha nincs más megelékszem sárral is. Ha jót akar vélem tenni főtisztelendőséeed, akkor csinátasson nekem sárból pogácsát. A plébánosnak még ideje sem volt rá, ho--" csodálkozzék, mert az idegen folytatta: — Nem vagyok én gazdag ember, nem vagyok méltóságos ur. Szegény, jámbor vándorlegény vagyok és ez alatt a köpönyeg alatt nagyon fázom. És mielőtt a pébános egy szót Is szólhatott volna, Sitárts a köpönyegét és Szabó János LEGENDA Irta: Színi Gyula A plébános a kis elvakult tükör előtt házasságuk vlnatlan gyors eredményét, az újszülött babát.
