Bácsmegyei Napló, 1926. március (27. évfolyam, 59-89. szám)

1926-03-30 / 88. szám

4. oldal

BACSMEGYEl napló

1926 március 30.

hogy a lelőtt albánok Olbar rettegett rablóvezér és társa, akiket már hónapok óta hajszoltak anélkül, 'hogy sikerült volna őket ártalmatlanná tenni. Antikor a novipazári hivatal is tudomást szerzett a két bandita haláláról, a kitűzött tízezer dinár vérdijat tizenkétezer dinárra emelte és egyben mind

a tizenkét csendőrt kitüntetésre terjesztette fel a királyhoz. A kitüntetések már ’megérkeztek, a vérdijból ia reá eső részt — ezer dinárt — azonban még mindig nem kapta meg Szabó Mihály, pedig — mint mondotta — az éziist medália mellett jól jönne az ezres - bankó is'

Poincaré és Romain Rolland a frankügyről

„A magyar népnek utálattal kell elfordulnia a hóbortosoktól,

akik szégyent hoztak rá“

Királyi kitüntetés

így szuboticai magyar munkásnak, aki agyonlőtt egy rettegett albán rablót

Szabó Mihály szuboticai vasúti munkást, a csendőrségnél szerzett érdemei elismeréséül, Őfelsége Alebszandar király kitüntette és a kitüntetésről Szóló okmányt, valamint az okmányhoz- mellékelt’ ezüstérmet a napokban nyújtották át a szuboticai főispáni hivatalban Szabó Mihálynak. Az okmány közli,! hogy

»őfelsége 1. Alekszandar, az Isten j kegyelméből és a nemzet akaratából j Szcrb-HorVát-Szlovénország királya 1925. év május bő 7-ikén kelt A. gy. 13901. számú ukázúval kegyeskedett Szabó J. Mihály csendőrt, kiváló szolgálatának elismeréséül ezüstéremmel kitüntetni, ami ezen okmánnyal bizony Maiik.- K- OSz. 158312. A királyi kitüntetések hivatala. Beograd, 1925. VI. 30. Stefánovics Dusán tábornok, Csarapics Györgye, e, királyi kitüntetések hivatalának titkára. ;

Szabó Mihályt, aki 1924-ben vonult be a katonasághoz Nóvi-Pazarba, kiképzése után á csendörséghez osztották be és egyedüli feladata a délszerbiai rablóbandák üldözése volt. Az egyik napon tízenketted magával járőrbe ment a hegyek közé, mert a cseudőrség arról értesült, hogy a, közeli hegyekben tanyázik Olbar albániai rablóvezér egy másik társával, akiknek a fejére tízezer dinár vérár at tűztek ki a | délszerbiai hatóságok. Szabóék, amikor behatoltak az erdőségbe, kisebb tisztáson tábortűz mellett két albán férfit j vettek észre. Az albánok szintén észrevették a közeli veszedelmet és a következő pillanatokban heves puskatiiz fejlődött ki a csendőrök ésakét albán között. Rövid tüzelés után az albánok holtan terültek el a tisztáson, j Szabó Mihály a történtekről nyomban jelentést lett a csendőrségen, ahonnan kiszálltak a helyszínére és megindították' a vizsgálatot. Ekkor derült ki,

Budapestről jelentik: A Reggel cimii

lap hétfői számában két érdekes francia véleményt közöl a frankhamisításról. A lap szerkesztője levélileg véleményt kért a francia politikai és, irodalmi élet több előkelőségétől az üggyel kapcsolatban. Most érkeztek be az első válaszok. ■ • • • .

M. Raymond Poincaré, ia francia köz-; társaság volt elnöke, a szenátus tagja a következő választ küldte a lapnak:

Főszerkesztő Gr,

a franciák bizonyára nem az egész magyar népet teszik felelőssé azokért a bűnökért, amelyeket egyes pénzhamisítók követtek el.

De amikor ön »a trianoni .béke romboló hatásáról« beszél és' amikor ön azt állítja, hogy’ez a béke demoralizálhatott bizonyos lelkületeket Magyarországon, ugyanakkor, engedje meg, hogy erre őszintén válaszol* jak: igazságosabb volna, ha azoknak a vezérférfiaknak tetteit ítélnék el, akik 1911-ben Ausztria-Magyarországot háborúba kergették. Az ö gyűlöletes kezdeményezésük volt az, amely Magyarország légy őzejtését fölidézte

és a trianoni béke nem egyéb,, mint az ö hibájuk következménye. Azonban ezt a hibát sem lehet az egész magyar népnek tulajdonítani. És minél határozottabban fogja a magyar nép ezt a hibát megtagadni, annál erősebben fogja bizonyítani a többi nemzet szemében, Ijogy békés érzelmek hatják át.

Fogadja, Főszerkesztő Ur, megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.

R. Poincaré

A másik véleményt Romain Rolland, a nagy iró, a francia géniusz legigazibb képviselője küldte Svájcból. Az ő levele a következőképp hangzik:

Uram,

(kevés idővel rendelkezem. Mégis felelni fogok az ön kérdésére, röviden bár, de teljes őszinteséggel.

Szeretem, csodálom és sajnálbm az önök nemes magyar népét, amelynek hosszú múltja hősiesség és- mártiromság. Senki sem szenvedett többet, senki sem harcolt többet, mint ez a nép. A fájdalom, ia bátorság és a halhatatlan művészet dicsfénye vészi körül..

De egész Európában csuk egy .hang emelkedlutik, az, amelyik megbélyegzi azokat u hóbortosokat, akik szégyent hozlak reá. Ne próbálja ön enyhíteni a pénzhamisítók bűnét azzal, hogy fölidézi azt a »demoralizációf, amelyet a trianoni béke okozott«! Ilyen mentségek méltatlanok egy becsületes férfiakból álló. nemzethez. Ha a magyar nép le akarja mosni becsületéről azt a foltot, amelyet esek az őrültek és ezek a nyomorultak ejtettek rajta, el kell választania, nyilvánosan és hangos szóval, a maga ügyét az ö ügyüktől, Ítélkeznie kell fölöttük, el kell őket, vetnie utálattal

Találkozás

Irta: Pakols József

Ismerték cgytrjást. Hónapokig, évekig jártak egy táraságba, néha váltottak is egy-két szót, de más -nem történt

semmi. A külső világ megítélése szerint legalább semmiféle jei nem árulta cl, hogy. történt- valami. Ök maguk sem tudtak volna beszámolni egyetlen egy mondatról, vagy akár egy; röpke pillantásról, amely hidat vert volna az érzéseik közt.

Csak a férfi lelkében sapdul t meg valami nyugtalanság, ha néha. a nő önmagába ömlött, nagy, rejtelmes szemeire tévedt tekintete. Valami volt e szemek mélyén, amin nem tudott keresztülhatolni. Egy elzárt lélek büszke, elkülönült tartózkodása vetett fátyolt a barna, meleg szem benső tüzére. Vájjon mi lappang e fátyol mögött? -— ez a kérdés átsuhaut a-. férfi gondolatán, de aztán már tova is foszlott.

Egy éjjel arra ébredt, hogy két szem fátyolos fénye villan át a magános éjszaka sötétjén. .Mintákét rubin az ékszertok fekete bársonyán. Riadtan fiit fel. Különös káprázát. A hálószoba dermedten omlott bele az éjszakába, Senki és. semmi. Mi. ez? Miért ver nyugtalanul a szive? Az alvás kábultsága zsifibasztott-a el- még az agy velejét, öntudat nélkül meredt a sötétségbe, aztán uj, kábult álomba sülyedt. Reggel ideges fogfájás kinoa-ta.

Egyszer késő, éjszakáig dolgozott a najgy ,dohos, moiyszagu könyvtárteremben. Mert -könyvtári tisztviselő, volt az országé« múzeumban. Forgatta .n régi könyvek reves, kisárgult -és csipkés szélű lapjait, amelyekre az asztalát megvilágító egyetlen villanylámpa remegő fényt vetett. Hirtelen úgy érezte,

.hogy hátra kell fordulnia. Valaki válla mögött mélyen előrehajolva belenéz az ódon könyvbe.. Finom, sötét asszonyi szilhouette döbbent eléje a terem ho'mályából. Csak egy pillanat ezredrésznyi érzése és látománya volt mindez és ép olyan fuvallatszerüen elfoszlo-tt.

— .Mi történik velem? — vetődött fel lelkében a nyugtalan kérdés, de felelet nem formálódott ki homályos érzéseiből.

Hónapok múltak el, amikor egy íöldbesüppedt .öreg.házon fakult,, elmosódott cégtáblán ezt a felírást olvasta: Antiquarium. Csodálkozott. Soha nem nem hallott ez ódon könyvesbolt létezéséről, holott (azt hitte, hogy a világ valamennyi könyvesboltját ismeri. Kíváncsian nyitott be és valami szokatlan- izgalmat érzett. Mintha valószínűtlen lett volna az egész bolt, az öreg, dupla okulárés antiquarius s á sok avatag foliáns. A könyvárus ismerősen köszöntötte, mintha Isten tudja, hányszor járt volna itt s rögtön megmutatta értékesebb müveit. Az egyik ilyen rrtun-ka — valami latin kódex — nagyon is felkeltette érdeklődését és megkérdezte:

— Elvihetem? Elismervényt fogok adni róla.- — Csak tessék.

Olyan természetes és egyúttal valószínűtlen volt minden.

Ezen az estén történt, hogy ismét ugyanegy társaságba került a nővel. Valahogy a könyv, az antiquarius sok száz éves kódexe még nála volt; haza akarta vinni, hogy dolgozószobája csendjében tanulmányozza. Most va- Ijami érzés arra ösztönözte, hogy kivegye zsebéből és megnézze. Körülötte vidáman beszélgettek, egy leány a zongorát nyaggatta, néhány fiatalember és nő íoxtrottozott, ő rá. senkise figyelt. Es elmerült a kódex gothikus Írott betűiben. Egyszerre csak azt érezte, hogy.

hátra kell fordulnia. Valaki a válla mögött mélyén előrehajölva belenéz az ódon könyvbe.

És ekkor, először, az érzése nem volt képzelgés. A háta mögött csakugyan ott állt'valakit mely elf élűréb.ijolt s két fátyolos szem -tüze villant a -kódex sárgult lapjaira. A nő volt.

— Végre! — mondta a férfi megkönnyebbülten. — Találkoztunk.

— Hogy érti ezt? — kérdezte (a bő.. — Hiszen talán már ismerjük egymást. Néhány, év óta,

— Igen — felelte szinte önmagának is idegen-szerüen a férfi, — De most találkozunk -először.

— Ezt magyarázza -meg.

—" Maga hónapok -előtt tiiár egyszer ott állt a hátam mögött és belenézett abba a -régi könyvbe, amelyet forgattam. Még korábban egy éjjel az ágyam mellett állt és hosszan nézett a két rejtelmes nagy szemével engem. Máskor ott siklott el szilhouetteje a múzeumi könyvtárszoba sarkában. Maga sokszorvolt velem, de még nem találkoztunk. Mert nem tudtam, hogy ki az, -aki velem van, -aki a hálószobám, a könyvtárhelyiségem magányába belesuhan, aztán eltűnik, elfoszlik. Most tudom. Maga az.

A nő rábámult -a férfira. Aztán ő maga is szinte idegenszerii hangon mondotta:

—-Hát maga érezte ezt?

— ■Mit?

— Hogy én magával vagyok. Hogy éjszakánként, amikor a test már öntudatlan, elmegyek magához.. Ott fekszem mereven az ágyamban, de azért mégis megyek, megyek. És megállók maga mellett, hosszan nézem. Felkeresem munkája közben és figyelem. Hogy évek óta,, amikor, először, megláttuk

és számon kell tőlük kérnie azt a megvetést, amelyet tetteik az egész fold kerekségén kiváltottak.

Minden népnek megvannak, a maga őrültjei. De emlékezzék vissza, Uram, hogy harminc évvel ezelőtt . a becsületes Franciaország — hogy tisztára mossa becsületét a Ürcyfus-pörbcn föltámadt a hadsereg és a kormány vezérei ellen — és tisztára mosta be. csületét!

Fogadja, Uram, őszinte tiszteletemet:

Romain Rolland A két érdekes nyilatkozat — különösen Romáin Rolland-é — nagy feltűnést keltett magyar politikai körökben.

Egyre bonyolódik

a budapesti gyilkosság rejtélye

A rendőrség napokon keresztül téves adatok alapján nyomozott

Budapestről jelentik: A rendőrség fáradhatatlanul nyomoz a Kertész-uccai gyilkosság kiderítésére, azonban olyan kevés eredményt ért el, hogy még csak sejteni sem lehet, mi volt a rejtélyes bűntény elkövetésének tulajdonképeni indító oka. A rendőrségnek az a véleménye, hogy ez a bűntény még bonyolultabb, mint a Leirer-ügy. Mindazok az adatok, amelyek alapján a nyomozás megindult, tévesnek bizonyultak.

Hétfőn délben megjelent a főkapitányságon özvegy Schmidek Józsefné és fontos vallomást tett. Elmondotta, hogy jóviszonyban volt Köhler Mórnéval, aki élete folyásáról mindig pontosan informálja. Köhlerné megemlítette előtte azok neveit, akikkel életében dolga volt. A kihallgatás során kiderült, hogy Köhlernének csakugyan voltak olyan ismerősei, akik alaposan gyanúba vehetők a gyilkossággal kapcsolatban, mert Kötelemé többször említette Schmideknének, hogy öt bizonyos emberek fenyegetik,

A rendőrség a Schmideknétől kapott adatok alapián folytatja tovább a nyomozást.

egymást, én egy pillanatra sem. szakadtam el magától. Hogy ez évek -alatt én hányszor beszéltem magához. Egyedül, ágyamba fekve, éreztem, hogy mellettem van, ül az ágyam szélén és mi 'beszélgetünk. Én kérdeztem -magát s maga milyen szép, drága feleleteket adott. Óh, ezek a’ mi beszélgetéseink... Ha maga tudná, hogy miket mondák én magának . . . Hogy mennyire ismerem már" a lelkét... hogy mennyire egyformán gondolkozunk . ., Tudja-e?

— Tud-oni. Most, hogy találkozunk. Hogy féltem ettől a találkozástól. Féltem, mert a képzeletemen keresztül maga -olyan naggyá, különössé, rejtelmessé nőtt. Olyan kivételes lélek, szellem volt. És féltem, hogy ha találkozunk, elmúlik minden. Féltettem a maga tündöklő, eszményi, finom alakját, amelyet a lelkem sugaraiból szőttem, a valóság borújából. Meg akartam tartani olyannak, ami-nőnek a lelkem formálta s a. szivem -érezte. Féltem attól, hogyha találkozunk, solia többé nem találkozunk. És most és most . . .

Föléje borultak az ódon. könyvnek, az arcuk tüze szinte perzselte a másikat, a lehelletük mintha egy létekből áradt volna, az agyuk, a szellemük gondolat-idegei ö-ssz-eí-onódtaik,' a szivük öszszedobbant s -a nő -szinte lehel le tsz er tie n suttogta el a kérdést:

— És most . . . milyen századból való ez a régi könyv?

— Talán hét-nyolcszáz éves. Ma éjjel végigolvasom. Talán meg tudom állapítani.

— Ott leszek a háta mögött . . .

Körülöttük nevettek, táncoltak, zongora-hang, zsibongás, terefere, tréfálko-. zás lármája,. mintha messzire eltávolodott volna tőlük, a lelkek mély csendje borult rájuk: találkoztak.