Bácsmegyei Napló, 1925. december (26. évfolyam, 322-348. szám)
1925-12-25 / 344. szám
16. oldal BACSMEGYíl NAPLÖ 1925. december 25. tanácsban ítélkezett. A tanács tagjai közül hárman az clitéltetés ellen szavaztak, mert meggyőződtek, hogy egy ártatlan ember tönkretételéről van szó! I Tisza Kálmán mind a három kúriai bírót egy hét alatt nyugdijaztatta, amiáltat a magyar igazságszolgáltatásnak bizonyosan nem tett jó szolgálatot, mert ezen eset urbi ct orbi arról tanúskodott, hogy Magyarországon az igazsáiszolfdtfafrís a politika szolgálatában állót*. A böriönböi kiszabadult Mileticsért rajongott a szerb nép. Hosszú fogsága alatt annyi megpróbáltatás és csalódás után Miletics nagy. és erős szervezete megtört. A fogságból való kiszabadulása után a szerb nép a legnagyobb rajongással vette körül, de tisztában volt mindenki, hogy szellemi vezére örökre tönkre van téve. Miletics esete legjobban bizonyltja a közmondás igazságát, hogy kevés észszel kormányozzák a világot, mert ha a magyar államférfiak ezt az óriási szellemi erőt, ami dr. Miletics Szvetozárban lakozott, az állam érdekében használták volna fel és a Miletics politikai aspirációinak. amelyek mindig tiszták és hazafiasak voltak, nem állták volna útját, Magyarország örök időkre nemcsak az egész Balkánnak, de az összes szláv népeknek jóakaratára, barátságára és támogatására számíthatott volna. Kár, kár . . . Mayor József A kóbor Apolló — Novella — Irta: Borsodi Lajos 1. többen a késő délután? órában a Vafttkán szobortermeiben már alig tartózkodott valaki. A termek lassan kiürültek, csak az egyik szobában, ott. ahol a belvcdere-i Apolló isteni szépségben álmodozott, állt még- egy nő. A nő sKén volt és fiatal, mint a százezeréves élet És Apolló is szép volt és fiatal, mint a halhatatlanság. Az élet tözcs, mély szépsége ott bujkált a Hö szemében és amint szemben állott a szoborral, a csonka márványkarak megérezték a rájuk zuhanó Uizpillaritásokat és bizseregni kezdtek. És a márvány szive megdobbant. A nő lopva körülnézett. Aztán felkapaszkodott a szobor talapzatára, a két meleg karja rátapadt a márványisten kerek vállára, viruló virágszáját ráégette a szobor hideg ajkára. Egy percig, egy bolond áiomperdg. A vére bíborosra fesJ tette fi,honi arcát dfc már vége is volt, már cliobbant a szeszélyes perc. A nő halkan kisuhant a szobából. Szürke, alkony! árnyak tolakodtak he, gonoszak, sötétek, amelyek el •akarták takarni Apolló halhatatlan szépségét. De a márványszobrot már megejtette az élet titkos, misztikus varázsa. A nő csókja vágyó-pirosra égette a fehéren csillámló ajkakat, a megdobbant szív egyszerre csak ütemre kezdett járni, a csonka karok az ölelés lüktető vágyától kinőttek: Apolló, a márvány szépségébe parancsolt fiatal napisten felébredt évezredes álmából. Óvatosan körülnézett, nagyot nyújtózkodott és vigyázva leszállt talapzatáról. Vidám emlékek iinom mosolyt ejtettek az arcára. Emberekre gondolt és arra az isteneknek való sebezve simogató játékra, amit a földön szerelemnek neveztek. Valamikor ő tanította az ifjúságot szerelemre, ő, a szépségben égő napisten. aki a nap forró sugarait löveltette ki gyarló, emberi szivekből. Apolló úgy gondolta, hogy azóta a világ bizonyára kihűlt és fáradtan lobog már bizonyára a szerelem lángja fs a késői emberutód tfkban. És Apolló elhatározta, hogy körülnéz az emberek között. A széken egy őr levetett ruhája feküdt. Gyorsan magára kapta, kiszökött a szobából és nyúlánk, gyönyörű alakja csakhamar beleveszett az örök város balzsamos, csillagos éjszakájába. 2. Tágra nyílt, csodálkozó szemekkel suhant végig a falakhoz lamilva Idegenül, do benső ujjongással. az uccák során. Az ösztöne vitte, szerelmet kereső, sejtelmekre érzékeny, feltámadt szive vezette előre. Itt-ott, kapualjakban, sötétebb búvóhelyeken csók csattant De Apolló érezte, hogy tovább kell mennie, A Monte Pinciora érkezett Alatta kacagó lángok világítottak rá a város rohanó, zajos életére, körülötte 'szemérmes holdfényben reszkető, titkokat tudó, tapasztal! fát és rózsákat kínáló, könyelmü bokrok, halk suttogások és szivekről most szakadt zengő Vágyak tetézték az éjszaka ünnepi pompáját. Jobbra-balra szerelembe vesző, virágövezte utak kigyództak el és az; utak ezüstporos homályában, padokon ülve vagy egymás mellett haladva. fiatal nők és férfiak egymást keresték. Szőke fürtök unták meg a magányosságot és össze akartak olvadni barna fürtökkel. Erős férfikezek szorítottak gyönge női vállakat és az erős férfikéznek mind az öt njja azt mondta: enyém vagy! És a félős nő ajkán az ijedt tiltakozást hirtelen megölte a mohó férfi csók. Apolló mindezt látta és csöndesen lehajtotta a fejét. Őrá itt nincs szükség. Itt senkit sem kell szerelemre oktatnia, hiszen a szerelem — ki hitte volna? — ma is épp úgy dalol a fiatal vérben és tüzes koronával ma is épp úgy koszoruzza az ifiu sziveket, mint reges—régen, az oHijipuszt derii idején, amikor még a boldog hellaszi ég mély kékre borúit a földre, mini csodás kupola a szerelem templomára, Itt-ott, amikor egy-egy szemérmes párral találkozott és a lány meg a legény csak ügyetlen, suta szavakon át, nagy messziről mutatták meg egymásnak a szivüket, szeretett volna odarohanni hozzájuk, a kezüket egymásba fonni, remegő szájukat egymásra tapasztani, egygyé forrasztani őket. — de aztán lemondóan megállt: nem. őrá itt nincs szükség, megtanulják azok a szerelem tudományát 6 nélküle is, hiszen a gyönyörök kiskátéját máris magukban hordják. 3. Már vissza akart fordulni, 'de e pillanatban isteni ihlettel rajzolt, könnyed és finom női profil hívta maga felé csüggedt tekintetét. A pad mögött, ahol a nő széttárt karokkal ült. vadrózsabokor húzódott meg. csendesen, titokzatosan, csak áthajló rózsakezőível simogatta meg. huncut kedvteléssel, a világító női karokat. Előtte fiatal, nyúlánk férfi, erős és mámoros, szívta magába a nő szépségét. Apalló megdöbbent. Nem akart hinni a szemeinek és mégis: ugyanaz a nő volt. aki ma az alkony csöndjében a vállára borult, aki megcsókolta, aki a fiatalság hatalmával életre parancsolta. Apolló vadul dobogó szívvel a rózsabokorba lopódzott. Szemügyre vette a férfit és majd hogy fel nem kiáltott: ez a halandó egészen az ő hasonmása volt, ugyanaz az ütemesen hajló test, az a nemes gráciában mosolygó arc és homlokán a büszke fiatalságnak ugyanaz a szikrázó csillaga. 4. A férfi most a pad mögé lépett, egészen közel Apollóhoz, anélkül, hogy őt észrevette volna. A nő fölé hajolt, megragadta a kezét és áhitatosan. mint egy templomi szentséget. megcsókolta. Apolló figyelt és kitágult tüzes gyémánt szemekkel nézte a felhajló női fejet, amelynek szépségét a szerelmi mámor százszorosra fokozta. Nem bírta el ezt a bűvöletet, a szemét behunyta, de a nő szépsége a vérébe tolakodott, az agyába lobbant a szivébe konduit. A férfi tekintete most hosszan belekapcsolódott a nő fátyolos, vágyakban tüzelő szemébe. Már nem volt szavuk egymáshoz, már minden gondolatukban egymáséi voltak, már egymásra találtak a gyönyörök küszöbén. Apolló tudta, hogy még egy perc és a két lobogó láng egymásba omlik. 5. És ekkor a napisten úgy érezte hogy cselekednie kell. A íérfíszerelem vad és féktelen hatalma szállta meg a fiatal isten egész lényét. Kiegyenesedett és kaján mosollyal mérte végig a másikat. A'szemében parancs lángolt, kemény, kérlelhetetlen —• és a szerelmes ifjú. a napisten hasonmása szoborrá merevülí. Úgy állt a bokorban, csonka károkká' könnyed és hajlékony márványtestével, mintha már évszázadok óta, mosolyogva és érzéketlenül itt őrködne szerelem és mámor felett. És már Apolló isteni fe.ic hajlott a gyönyörű nő fölé, már ő szívta szenvedélyes, hosszú csókban a nő feléje vonagló ajkait. És megértő csillagok és helyeselve bólogató fák alatt ez az illatos éjjel neki adta legszebb óráit Madár rebbent, szellő szállott ők csak egymás szívverését hallották. Még egy végtelen, lelket cserélő bucsucsók iiztán a nő eltűnt az éjszaka feketeségében. 6. Apolló magára maradt. Visszaült a padra, fejét tenyerére haitotta és a gondolat látó szemével nézett maga elé. A nő képe mint fel-felvillanó szentjános-bogár még ott röpdösött körötte és minden \iszszamaradt érzése még öt ölelte. De már megérezte az éjszaka gyors irainiását és a tűnő percek már figyelmeztették, hogy haza kell térnie. Ott látta magát újból a büszke piedesztálon, a halhatatlanság szent bűvöletében.- amint áh itatós emberek néma hódolattal hajtják meg előtte megejtett lelkűket És mialatt nemzedékek jönnek és tűnnek, ő ott uralkodik minden tömjénező rajongás fölött, diadalmasan és mindörökké. Diadalmasan és mindörökké... A gondolát utolsó két szava vfcszacsengetí benne, de már szeszélyesen újból eléje ringott a tündöklő nőj arc, a balzsamos száj. a mámor vésőjével faragott drága termet — és Apolló halkan felsöhajtott Felállt és tekintete a levelek közt átvillanó szoborra esett Egy szó, egy pillanat — és a szerelmes ifjú életre támad. Apolló hozzá lépett. Aztán, mint aki hirtelen mást határoz, dacosan megrázta fejét, egyet dobbantott a lábával és kariába kapta a szobrot És mint a szélvész, már rohant is vele végig a halkan mormogó fák között, le a hegyről, elhagyott utakon. álomba merült uccákon át, homályos folyosókon keresztül, amíg cl nem jutott a szobához, ahonnan csillagébrcdéskor elindult. Lábujjhegyen belopódzott és gondosan a talapzatra helyezte a szobrot. 7. Kacagva lépett ki a szabadba. Előtte ujjongva dalolt a múlandó. változó, fenséges élet Manojlovitch Todor*) A jövendő A napok és idők. Amiket mi üdvözöltünk, Emlékezetesek lesznek, jelentősek; Zarándokhelyeink Kétszeresen szentek A mi nagy szerelmünktől S izzó hitünktől. — S a templomok, szobrok, képek, Amiket megkoszorúztunk Ifjú rajongásunk Fényes füzértvel. Utánunk szebbek lesznek. Ragyogóbbak, csodatevőbbel: Min! valaha azelőtt. A mi magányos Puszta ösvényeink Valamikor országutak lesznek. Melyeknek szélén * Manojlovitch Tódor a modem szerb iodalom kimagasló egyénisége. Nagyváradon az Ady társaság tagja volt. A háború kitörésekor nagy cikkben ti’takozott az eilen, hogy a magyarok és a szerbek háborúban gyilkolják egymást. Csillogó emlékszobrok S büszke, balzsamos babérfdk Merednek majd az égbe — S az alázatos forrásnak Szent vize, amit hajdan, Tikkadtan nyárnak lángjától. Felfedeztünk bodzabokrok És szederindák alatt. Egykor zuhogva, csobogva És pazar csillogással Ujong majd márványtritónok S najádok diadalmas Tornyos tumultusában... Most még busák és szürkék vagyunk. Szinte láthatatlanok — S hazátlamú bolyongunk a földön. Hol nincsen számunkra szállás, Hol senki sem ad nekünk Egy egyetlen hűsítő kortyot, Senki egy egyetlen, árva Szavát emberi szeretetnek. /Szerbbői fiordította: a szerző.)
