Bácsmegyei Napló, 1925. december (26. évfolyam, 322-348. szám)
1925-12-25 / 344. szám
BÁCSMÉEYÉÍ NAPLÓ XXVI. évfolyam Szubotica, 1925 PÉNTEK december 25. 344. szám Ificgjeienik minden reggel, ünnep ntán és hétfőn délben < ^ t Szerkesztőség: Aleksandrova ul. 4. (Rossia Fonciére-paioU) Telefon: Kiadóhivatal 8—58 Szerkesztőség 5—10, 8—52 Előfizetési ár negyedévre 1^0 dia. Kiadóhivatal: Subotica, Aleksandrova uí.l.(Lslbach-n.aloSa) 88 OLDAL * ARA 10 DINAR PoŠtarlna plaćena f Uj istenpróba Betlehemtől a Golgotháig A Szent Este előreküldi jóságos borulotét, amelybe, mint didergő test a puha-meleg kelmébe, beletakarózik minden gond és minden gyötrődés. A Szent Este ünnepi muzsikája nemcsak a pásztorok kórusában s a szférák zenéjében szólal meg, de a gondok mélydobjának, az aggodalmak nagybőgőjének s a riasztó kérdések cintányérjának némaságában is. Karácsony nagy dirigens s a világ legnagyobbzenekarátvezényli: fölemeli jobb karját s fölcseng az angyalok kara, íölujjong a hegedű, szárnyal a hárfa s harsognak az öröm trombitái, int bal kezével s elhallgatnak a dübörgő üstdobok, nem csattannak a keserűség, a viaskodó alázat ideget, lelket, fület tépő réztányérjai. Szent karácsony, krisztusi születésnap, az emberi élet szégyenét, szenvedését és alázatát vállaló isteni küldetés megvalósulásának ünnepe, meddig maradsz nekünk csak pihenő, csak rövid megállás, csak gondolatébresztő alkalom? Meddig hurcoljuk még a keresztet, nem volt-e még elég : Nazárettöl Locarnóig ? Meddig cepeijük kimarjuk tagjainkat az élet végeláthatatlan stációin, meddig lesz még ostorcsapás a fizetés s a kereszthalál a vég minden gyönyörű álomért s minden megváltó gondolatért? A földöntúli életnek megnyitotta kapuit életével, halálával és feltámadásával a betlehemi kisded s mi magunk a menynyei boldogság várományosai, az örök élet jegyesei nem tudunk mást a betlehemi bölcső s a Golgotha után tizenkilenc évszázad után is, mint bilincseket rakni földi életünk sorsaira s Isten teremtményében a test és lélek mesterséges nyomorúságával gyalázni meg az isteni gondolatot, a betlehemi hitet s a golgothai áldozatot. A köznapok, mint szürkeruhás fegyencek, vonulnak el előttünk. A gyásznak és szenvedésnek, bajnak és jajnak, nyomorúságnak és letörtségnek vigasztalan proceszsziója az. Óh, mikor piroslik már elénk az igazi ünnep, a két ezer év óta vár' szent karácsony, mely végre nemcsak szimbóluma, nemcsak figyelmeztetője lesz a Szeretetnek, de örökös szálláskészitője is. Meddig gyalázzák meg az adventben a Szent Estére való készülődést, a karácsony után jövő napok meddig hazudtolják meg rémitő bizonysággal a szent fogadkozásokat s a prédikátori szavak, melyeket ilyenkor mindenki megtalál, miért rikoltozzák ünnep után a „feszítsd meg!u-et ? Mi nem tehetünk róla, ha ennek az országnak nem minden polgára ünnepli egy napon a karácsonyt s nem egy nyelven küldi az egek Utához hálaadó imáját. Az isteni gondolatnak, az örökszent szimbólumnak vigasztaló értelme, föltáruló jelentősége, nem e világról való ereje nem változik meg azáltal, ha földi hatolom intézkedése más-más napra tűzte I is ki megünneplésének napját, vagy ha ugyanaz a hit, ugyanaz az áhitat, ugyanaz az odaadás s ugyanaz az alázat különböző hangzású szavakban s különböző grammatikai szabályok szerint for málódik is ki imádsággá. Ha az Isten csak a telket nézi, nézheti-e az ember csak a szavakat ? Miért van az, hogy mi tehetünk bármit, magatartásunk lehet a leggáncstalanabb, hűségünk a legmakuiátlanabb, engedelmességünk a legáldozatosabb, hullathatjuk vérünket a déli végeken s verejtékünket mindenütt, ahol élünk, odaadhatjuk termésünk javát, soha nem lelkűnket vizsgálják, soha nem a cselekedetünket mérlegelik, mindig csak a szavunk idegenségét hallják 7 Minta nyelvünk is eredendő bűn volna, ami alól nincs feloldozás, nincs vezeklés és nincs megigazulás. Mintha nem lett volna Betlehem s nem lenne karácsony, az ószövetség sötét kérlelhetetlensége az apák bűnét bünhődteti meg a gyermekekben. Dehát bűnt követett el az édesanyánk, amikor magyarul tanított meg bennünket imádkozni s bélpoklos az a nyelv, mely minden más nyelvnél zengőbben tudja kifejezni a honszerelmet ? B zonyHsatok — hangzik felénk a türelmetlenség báránybórbe öltöztetett szava, bizonyítsatok — sürgeti a rövidiélekzetü jószándék, bizonyítsatok — követeli a meghökkent gyűlölet. Bizonyítsátok, hogy csak a szavatok idegen, de a lelketek hozzánk húz, az akaratotok minket akar, a ragaszkodástok belénk kapaszkodik. Bizonyítsatok ! És nem veszik észre, hogy a középkor istenpróbáját hajtják rajtunk végre. Eddig nem hallottunk mást, csak vádakat, rágalmakat és szemrehányásokat. Alig volt olyan hónap, hogy triumfáló gyanakvással ne lepleztek volna le összeesküvést, ne tartóztattak volna le kémeket s ne hozták volna a napvilágra a földalatti szervezkedés részleteit. Nem hallottunk mást, csak hogy irredenták vagyunk s az állam élete ellen törünk. S mi történt a „leleplező-j sek“ nyomában ? Ahány bírói eljárás indult meg, annyi végződött fölmentő ítélettel. Ahány nyomozást megindítottak, annyit kellett bűncselekmény hiányában megszüntetni. Ahány magyart letartóztattak, annyit kellett ártatlanságuk kiderülte után szabadlábra helyezni. Most kifogylak a vádakból, kifogytak a rágalmakból, s kifogytak a bünszerzö ötletekből. Nem tudták egyetlenegy esetben sem bebizonyítani, hogy bűnt követtünk el s most azt követelik tőlünk: bizonyítsuk be, hogy ártatlanok vagyunk. Ez középkor. Ez istenpróba. Bizonyítsátok be — mondják — hogy lelketekben nincs gonosz szándék. Bizonyítsátok be, hogy hűséges érzéssel, testvéri szeretettel közeledtek felénk. Bizonyítsátok be, hogy belenyugodtatok a történelem elvégzésébe s a sors rendelése ellen lázadó tervet nem szöttök. Ámde — eddig csak azt hallottuk, hogy mit bizonyítsunk, de soha senki sehol nem mondta meg, hogy mivel bizonyíthatunk. Minden perrendtartás megállapítja, hogy mit kell bizonyítani, de megállapítja a bizonyítási eszközöket is. Az istenpróba perrendtartása az egyedüli, mely csak bizonyítékot követel, de a bizonyítást nem a bizonyító félre, de tűzre, forró vizre, isteni gondviselésre bízza. Hogy bizonyítsuk mi, hogy a hűtlenségnek árnyéka sem vetődhetik ránk, amikor a büntető államhatalom minden eszköze s a rendészet valahány tényezője soha hűségünkben kivetnivalót nem talált? Hogyan bizonyítsuk be, hogy engedelmesen hajtjuk végre a történelem rendelését, ha szavunknak, cselekedetünknek, magatartásunknak összecsendülő értelme nem elég bizonyíték? Hogyan bizonyítsa a gyermek, hogy szereti szülőit? Nem gondolnak arra, hogy megriasztják az ártatlant s elrémitik a büntelent, ha önként jövő szeleteiének s ragaszkodó alázatának igazolását követelik tőle. És — ki bizonyítson? Mindnyájan nem állhatunk ki, hogy megfogjuk a rágalom tüzes vasát, vagy gőzölgő vízbe mártsuk karunkat. Ki legyen uj Mucius-Scaevola-ja a hűségnek ? Én, vagy te, a legöregebb vagy a legfiatalabb, a legcsendesebb, vagy leghangosabb közülünk? A falu népe mind, vagy csak minden tizedik zsellérje a magyar sorsnak? A magyarság nem szervezhette meg sem kulturális, sem gazdasági, sem politikai, sem nemzetiségi egységét, éppen mert hiányzott a bizonyság. — De hogy kerülhetjük most ki ezt a circulus viciosus-1, ezt a vészes örvényt ? Nem szervezkedhetünk kulturális, politikai vagy gazdasági egységgé, mert nem biznalc bennünk s nem igazolhatjuk, hogy bizhatnak bennünk, mert nem építhettük ki szervezetünket. Ki bizonyítson, ki igazoljon, ki álljon ki o nyilvánosság elé visszhangos szóval és beszédes cselekedettel, amikor a magyarságot hívják tetemre ? Kinek szavában szólal meg, leinek cselekedetében cselekszik á magyarság? Ha valaki megtéved közülünk, az egész magyarság homlokára bélyeget sütnek, az egész magyarság becsületét tépik. A magyarok hűségében, a magyar szavak és magyar cselekedetek gáncstalanságöban miért nem látják az egész magyarság hűségének es őszinteségének bizonyságát? Nem lehetünk Jókai-regényhősök s nem hordozhatjuk szivünket a homlokunkon. Egyenes gerincünk nem zászlórúd s nem köthetjük rá büníelen lelkünk szövétnekét. Nem kövezhetjük ki a sziveinkkel az utat Zentától a KoHmegdúnig, nincs elég hangunk ahhoz, hogy zsolozsmákkal kiáltsuk túl az üres rágalom kongó szavait. Nem öithetünk szőrcsuhót s nem hinthetünk hamut a fejünkre. Nem mehetünk el remetéknek az Athos hegyre s nem némulhatunk meg, mint a karthauziak. Élni akarunk becsülettel, tisz tésséggel, megadjuk acsászórnak, ami a császáré s megadjuk Istennek, ami az Istené, fáradozunk és verejtékezünk hajnalhasadástól napszálltáig, szavunk és cselekedetünk, gondolatunk és magatartásunk harmóniája hirdeti, bizonyítja és igazolja hűségünket, ragaszkodásunkat és tiszta szándékainkat, miért ostoroznak hát újra meg újra a bizalmatlanság vesszejével s miért hajszolnak bennünket, árva magyarokat uj istenpróbák elé Betlehemtől— Golgotháig. Tisztes polgárnak lenni — nem éidem, de magyarnak maradni — nem bűn. Ha magyar kar védheti a hazát, magyar vér és magyar verejték megtermékenyítheti ezt a földet, ha a magyarok vagyonnal és áldozatkészséggel résztvesznek az ország terűéiben, miért nem zengheti magyar szó is az Isten dicsőségét? Ha hajlékunkat, megmaradt kis földünket, drága cókmókunkat gyermekeinkre hagyhatjuk, miért nem örökölhetik tőlünk a nyelvet is, amelyen először dadogták Isten dicsőségét s a haza szeretetét? Miért sütik bélyegként homlokunkra ezt a nyelvet s ha hűek vagyunk magyarságunkhoz,amikor semmi más jel, adat, figyelmeztetés, bizonyság nincs, miért látnak hűtlenséget ebben a hűségben, engedetlenséget ebben az engedelmességben s pártütő szándékot ebben a ragaszkodásban ? Ti vagytok az írástudók, ti vagytok Jeruzsálem urai, ti vagytok a
