Bácsmegyei Napló, 1925. november (26. évfolyam, 292-321. szám)
1925-11-04 / 295. szám
BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1925. november 4 Dráma a levegőben Megőrült a repülőgép utasa — Le akarta dobni a pilótát az aeroplánról — Élet-halálharc 1250 méter magasságban Rimaszombatban lezuhant a repülőgép hogy ott agitálfon a klerikálisok ellen. Hasonlóképpen nyilatkozik Janjics Vojának a szerémségi Bosnjaciban tartott népgyüléséről is. A konkordátum-bizottság tárgyalása Kedden délután a konkordátum-bizottság megjelent Pastes miniszterelnöknél és bemutatta a bizottság által kidolgozott szerződés-tervezetet. A miniszterelnök az eddigi megállapodásokat jóváhagyta. Református nap Rumenkán Felszentelték az átalakított református templomot A rumenkai (piroti) református egyház október 30 és 31-ikén a reformáció-emlékünnepéllyel kapcsolatban szentelte fel az átrenovált templomot. A templomszentelési ünnepségen megjelentek Klepp Péter esperes, dr. Kurcz Henrik egyházi főgondnok, dr. Schick Károly főjegyző, Glöckner Károly bácskai alesperes, Kleck Zsigmond cservenkai, Ágoston Sándor feketicsi, Weimann Péter novivrbászi, Horváth Lajos novisadi, Benkö Viktor sombori lelkészek, akiket Háda Sándor rumenkai lelkész üdvözölt, a hitközség nevében. Az ünnepségekre meghívták a feketicsi református árvaházat is, amelynek huszonkét növendéke vett részt a templomszentelési ünnepségeken. Az á vaház növendékei pénteken délután előadást tartottak a templomban. Az árvagyermekeket ajándékokkal halmozták el a rumenkaiak, úgyszintén megajándékozta őket a novisadi református Nőegylet is. Az ünnepségeket lelkészi és presbiteri konferencia zári a be. Pozsonyból jelelik: A légiforgalom történetében páratlanul álló tragédia játszódott le hétfőn délután Kassa és Rimaszombat között. ezerkétszázötven méter magasságban a levegőben. Hétfőn délután néhány perccel két óra előtt megjelent a kassai repülőtéren Csiszárik Sándor dr. görögkatholikus lelkész és helyet foglalt az egyik pompásan berendezett személyszállító gépben, amely a menetrend szerint Prágába indult. Néhány percig várakozott a pilótával, mivel azonban újabb utas néni jött, kettesben elindultak. A pilóta, Hrasdill Jeromos volt főhadnagy, aki mint katonai repülő, végig küzdötte a világháborút, elővigyázatosságból leszijjazta utasát, hogy ki ne essen a gépből és a kedvező időben útnak indult. A fiatal, mindössze huszonnyolc éves lelkész eleinte egészen nyugodtan viselkedett, a gép pedig a pilóta biztos vezetése mellett fokozatosan magasabbra emelkedett. A gép a legnagyobb rendben körülbelül ezerkétszáz méter magasságban érkezett a gömöri hegyek fölé. Alig voltak már húsz-harminc kilométernyire Rimaszombattól, amikor a pilóta egyszerre észrevette, hogy utasa nyugtalankodni kezd. A lelkész dobálni kezdte magát az ülésen, maid elkapta a pilóta jobbkarját és megrántotta, úgy, hogy ha a pilóta el nem ereszti hirtelen a kormányt, feltétlenül lezuhannak. Hrasdill nem tudta mire vélni utasa magaviseletét, de sok ideje nem máradt a töprengésre, mert az utasülésen a szijjazat meglazult és a lelkész kiszabadította magát. Mielőtt még a pilóta védekezésre gondolhatott válna Csiszárik ráugrott a pilótára és ezerkétszázötven méter magasságban agyba-löbe kezdte verni. A pilóta, akit a kormány kezelése teljesen lefoglalt, rákiáltott: — Was wollen Sie? Mit akar? A lelkész Melt valamit, de beszédéből a motor fülsiketítő zúgása mellett egy szót sem lehetett érteni. Ugyanakkor elkapta a pilóta mindkét karját és birkózni kezdett vele. Hrasdill most már megértette, hogy utasa hirtelen megörült a repülőgépen. A helyzet kétségbeejtő volt. Elengedte a kormányt és ezzel sorsára bízta a repülőgépet, azután hátrafordult. Megdöbbenve látta, hogy utasa vérbenforgó szemekkel akarja letépni magáról a szijjazatot s eltorzult arccal kapkod a nyaka felé. Irtózatos küzdelem kezdődött ezután, miközben a gép százharminc kilométeres sebességgel, magárahagyva rohant Rimaszombat felé. A vezető egyik kezével lefogta a dühöngő ember nyakát, a másik kezével pedig úgy összehúzta az ülőkén keresztbehelyezett szijjazatot, hogy az őrüítnek most már nem sikerült elérni a pilótaülést. Hét percig tartott az az elkeseredett küzdelem, amelyet a bátor pilóta folytatott megőrült utasával. Csak a véletlennek tulajdonítható, hogy a gép fel nem borult, vagy hogy a dühöngő lelkész ki nem tépte magát a kötelék alól és meg nem ölte a pilótát. Miután Hrasditllnak sikerült utasát oly szorosan leszijjazni, hogy nem kellett attól tartania, hogy az helyéről felemelkedhetik, egyik kezével hátranyulva, végső erőfeszítéssel átfogta utasa torkát és valósággal odaszögezte az ülőke támlájához, ezalatt a másik kezével pedig a kormányt tartotta. A pilóta tudta, hogy csak néhány percig kell utasát féken tartani, mert közben elérheti a rimaszombati katonai repülőteret és megszabadul katasztrofális helyzetéből. A nyugodt idegzet, a biztosan működő szív és a bátorság győzött. A repülőtér fölé érve, oly merész szög alatt siklott le a gép, hogy a lent állók azt hitték, hogy mire földet ér, darabokra törik. A pilóta azonban kénytelen volt megkockáztatni ezt a halálugrást, mert ereje fogytán lévén, minden pillanatban attól kellett tartania, hogy a dühöngő embernek sikerül öt ereje végső megfeszítésével legyőzni s akkor mindketten lezuhannak az alattuk tátongó mélységbe. A gép a vezető keze alatt majdnem merőlegesen szaladt lefelé. Az utolsó pillanatban a megörült utasnak sikerült kiszabadítania magát és amikor nyolc-tiz méterre voltak a földtől, lefogta a pilótát, úgyhogy az aeroplán sima leszállását megakadályozta és a repülőgép lezuhant. Sem a pilótának, sem a megőrült utasnak nem lett a zuhanásból semmi baja; csak a gép szenvedett nagyobb sérüléseket. Mire az emberek odaérkeztek, a Pilóta már kiugrott a gépből és halálsápadtan várta a segítséget. A segítség az utolsó percben jött, mert a szerencsétlen lelkész még mindig úgy dühöngött, hogy három ember alig tadta megfékezni. Végre azonban mégis sikerült kezeit összekötözni és beszállítani a rimaszombati közkórház elmeosztáliyára, ahol egész éjjel toporzékolt és csak reggel, amikor ereje már végképp elhagyta, sikerült némiképp lecsendesiteni. A szerencsétlenségről nyomban értesítették »hozzátartozóit, akik azonnal Rimaszombatba utaztak. «• Üde tavasz Irta: Móricz Zsigmond özvegy embernek özvegy aszszony a párja, Péchy doktor azon vette észre magát, hogy a kis Babaynéval van kettesben. Különben is, Babay Béla is orvos volt, kollegák, bár csak egyszer találkoztak az életben Nagyváradon. Kicsit emlékszik rá, sovány fekete, magas, evikkeres volt. — Hogy ismerkedtek meg maguk? — kérdezte az özvegyet, aki erre a kérdésre egyszerre kibomlott, virágbaborult s habfehér arca, válla, karja, nyaka egy kis rózsás Szint kapott. — Apa Szegeden volt kórházi igazgató-orvos és. mi hárman voltunk testvérek s Iduska már gyakran volt bálban, de engem akkor először vittek el, én akkor csak tizenhat éves voltam és képzelheti, milyen nagy dolog volt az nekem. Istenem, a Kassba, a nagy terembe s milyen fényes volt, na, és természetesen úgy éreztem, hogy az egész világ csak velem foglalkozik, úgy jöttek utánam a fiatalemberek, mit mondjak magának, mint a sugár a gyertya után és akkor jön a papa s azt mondja: »Na, itt az én uj beosztottam!« Egy szigorú fekete fiatal embert mutatott be, de mit törődtem én a fiatalemberekkel, törődjenek ők velem! ... De ez azért volt érdekes és más, mint a többi, mert ez bizony nem törődött velem. Alig fogtam vele kezet, azért mégis észrevettem, hogy a nővéremhez ül le s ez bosszantott. Természetesen Iduska már gyakran volt bálban, ma mindenkinek csak velem kell foglalkozni! ... így gondoltam, — istenem az ember mikor tizenhat éves ... azt képzeli, mindenkinek csak ő utána kell tolakodni, és ez az ur nem tolakodott, tudja . . . Különben is olyan komoly volt s szótalan, látszott rajta, hogy ezt nem lehet megfőzni . . . Úgy éjféltájban észrevettem, hogy az uj alorvos még egyet se táncolt velem. Még mindig Iduskánál ül? . . . Odamegyek s azt mondom: »No megszólaltattad ezt a sótalan doktort!« És hangosan s fuldokolva nevetni kezdett. Apró fogacskái oly épek és hibátlanok voltak s az egész szája oly friss s kívánatos, mintha nem is volnának ősz szálak a hajában. Most egész ibakfrs lett megint, kicsi, gömbölyded s kedves és sugárzó, mint egy nyílni kezdő bimbó. — Képzelheti, hogy meg voltak illetődve, a sótalan doktor nem1 is tudott mit válaszolni, Iduska ké^sőbb mondta: »te, nem szófián ez a doktor, azt mondta, hogy nagyon sokan vannak körülötted!« Én körülöttem! Ilgeni megsértődtem, mert nekem senki sem számított, én egészen miagamban éreztem magam! Még soha életemben nem hallottam ilyen különös kijelentést és elhatároztam, hogy soha többet szóba nem állok ezzel a modortalan úrral. Most nagyon elhallgatott és szemeit eljártatta a társaságon, mintha engedni akarna magának egy kis időt, hogy az emlékek, mint valamely titkos méiy ciszternából előszivárogjanak a beszéd csorgójába. — No és akkor este nem is volt több, de másnapra bejelentette délutánra a látogatását s nekem nem is jutott volna talán eszembe se, ka el nem marad . . . Nem jelent meg a kellő időre ... Ez nagyon bántott ... Én persze nem tudtam, hogy apa őt kiküldte falura egy súlyos beteghez, akihez orvost kértek, messze, valahova. Szóval a fiatalember azt hitte, hogy apa őt ki fogja menteni, apának pedi'g kisebb gondja is nagyobb volt: szóval az történt, hogy én rettenetesen fel voltam paprikázva a sótalan doktor ellen. És dacos fejecskéjét felbiggyesztette, mint egy galamb: az egész asszonyka olyan volt, mint egy édes hegyes kis galamb. — Na és mikor hétfő helyett pénteken eljött, akkorára én már egészen megértem. Tudja isten, talán ha minden simán ment volna, semmi se lett volna belőle: de az első perctől kezdve veszedelem s veszekedés volt köztünk. Tudja; folyton civakodtunk. Én csak azért lettem a felesége, hogy megmutassam neki, hogy . . . mit is . . . hát hogy megmutassam, hogy én győzök . . . hogy nekem van igazam, juszt is . . . Szegényke, aztán már sohasem volt köztünk azután nézeteltérés, úgy éltünk együtt, mint apa és lánya, oly bizalmas voltam hozzá s ő hozzám . . . Mert nézze, nem úgy volt az, mint más házasságban; mi nem voltunk egyenlők, istenem én tizenhétéves voltam, ő harminc; én egy kis szeles bohó voltam, ő egy komoly, roppant komoly ember, de nem volt neki olyan gondolata, amit nekem el ne mondott volna . . . Tudja, hogy mondjam meg? Ne úgy értse, hogy fofyton beszélt s mindent elbeszélt; azt nem; mert nem volt egy beszédes ember, fecsegő; isten ments; de nem is csinált titkot és mikor beszélt, én úgy éreztem, hogy megtisztelve érzem magam, hogy ő ezt nekem elmondja. Fölemelve éreztem magam, mintha, tudja, a mellem dagadt volna és egy kitett szárnyam nőtt volna, hogy könnyebb lett az egész testem, mikor ő beszélt . . . A szeme könnyes lett s letörülte és mosolygott, hogy elfojtsa a könnyeit. — Szegény jó uram, hivatásának lett áldozata, tulkomolyan vette a kötelességét, infekciót kapott operációnál s belehalt ... Sokáig azt hittem, nem fogok többet név,élni s lássa . . . Péchy doktor hallgatott... Milyen abszurdum, hogy mik történnék az emberrel . . . Éppen ma kellett annak a szerencsétlenségnek történnie, hogy elveszítette barátja miatt az egész vagyonát?^.. Ha még tegnap volna s neki nem volna tudomása arról, hogy már koldusbot van a zsebében... kezében ... akkor most megfogná ennek a tiszta, drága, egészséges kis özvegynek a kezét . . . mily rendkívül fehér és jó keze van . . , az egész nő olyan, mint egy igen kívánatos falat . . . hm, s nem veheti ki a tányérára . . . — Úgy el tudtunk mi beszélgetni az urammal, — mondta az aszszonyka — pedig ő egy szót sem szólt — mint maga — s azt mondja egyszer a papa: »Nézzétek meg a pincében, menjetek csak le, ezek gyökeret eresztettek, hogy milyen mélyre ment le a gyökér« . . . Kedvesen nevetett, s oly halkan és oly elegáns volt fekete ruhájában, édes kis bögyös töltött galambocska. Olyan volt, mint az üde tavasz felcsillanó emléke az őszben... Az ember látja, ® mire észreveszi, eltűnik...
