Bácsmegyei Napló, 1925. november (26. évfolyam, 292-321. szám)
1925-11-29 / 320. szám
1025 november 29. BACSMEGYEI NAPLÖ 15. oldal. Utitarisznya Temetők, olasz temetők ... A genovai Camposanío galériájában, a Magniní-család porai felett fáradtan, nyöszörögve üldögél egy fehér, sovány, Homérosz-feiü. öregember. Nagyon görnyedt, nagyon fáradt, szeme lecsuklik, szája lomhán, ernyedten nyitva marad, karjában az ólmos tehetetlenség, bal lábát pedig már nem tudja felemel-’ ni a lépcsőre: összerogyott az élet utolsó lépcsőjén. Nincs tovább. Nincs több élet, nncs több erő, nincs több tűz, vénhedten, lagymatagon, ráncosán, szárazon esik össze a test, mely eddig acélos életet hordott magában, most üres. ostoba és céltalan, mint gyümölcshéj, melyből hiányzik a mag. Alatta ez a felírás: Tutti convegnon ciui da ogui mese. Mindnyájan ide kerülünk, ebbe az országba. Mindnyájan meghalunk! — kiált ránk ez a márvány türelmetlenül és vigasztalanul és az ijedt szomorúság egy éles mozdulattal széthasítja a hangulatcsipkéket, a mesék és ábrándok selyemszálü függönyeit, melyeket a valóság rideg fénye elé akasztottunk ablakunkra. — Igen, meghalunk, de előbb ilyenek leszünk: vének, csúnyák, gyengék, céltalanok. Előbb belátjuk, hogy ostobaság volt eddig felkusznunk. mert a szivárványok nem érnek te idáig, a legfelsőbb lépcsőig sem. Ha lenézünk,, hát értelmetlen törtetésnek, bárgyú, vak viaskodásnak tűnik az élet, nem értjük miért is kúsztunk, kínlódtunk eddig, hiszen itt. az utolsó lépcsőfokon a csúnya tehetetlenség, a fáradt, tompa közöny fogad, mely aztán belelök a semnrbe, a múltba, a feledésbe. És mindnyájan ezt a céltalan kapaszkodást csináljuk meg és végül mindnyájan idekerülünk a sivár, sorvadós öregségbe, az utolsó lépcsőre. amely után már semmi se jön. Ez hát az élet. a nagy Élet, ezért kellett a harc. ,a hit. a szerelem, a kínlódás, a gyermek, a gyilkolás, a betegség, a gyönyör, a falánkság... Látjátok: tutti convention qui da ogui paese! Ez a görnyedt vánnyadt. erőtlen szobor lázit és harsányan hirdeti keserűségét. mint forradalmi szónok. Körülötte csupa hideg, néma angyal, ábrándos Krisztusok, fájdalmas Máriák, cifra keresztek, meg érzelgős szimbólumok, melyek vigaszról, feltámadásról, belenyugvásról susognak, hallgatnak, ábrándoznak. A monisztikus világnézet minden harcias pogánysága ime mégis megfér ájtatos, jámhormosolyu. kftbeöntött fohászokkal. IJoylátszik. nemcsak a halottak békülnek meg a temetőben, hanem a sírkövekbe formált gondolatok is. # A milánói temető egyik feltűnő helyén hatalmas síremlék torpantja meg a vándort. Nagy. puha, piros kő az alap. melyben zöldes-fekete bronzalakok mozognak: két ember és két ökör. Szántanak éppen a vörhenyes földben. A hátsó férfi erősen tartja az ekét. kiált is valamit az ökröknek, hogy hé. ráró, csak egyenesen. Elülső társa kínlódva huzza az ökröket, arca boszszusan vonaglik, karizmai duzzadnak, ő is huzza az igát, miközben kemény káromkodásokat harap szét fogai között, de az ökrök, különösen a belső, rakoncátlankodnak. A belső, mely a vörös alapkőhöz dörgölődzik, amint mondom, különösen csökönyös, félreforditia feiét s nem akar húzni. Elöl az ember azonban, csak huzza, huzza az igát. hiszen: szántani kell, ha csökönyös is az> ökör, ha mindjárt kínlódás is a munka, nemsokára dél lesz s addigra már a határkőig fel kell szántani. Dolgozni kell, ilyen az élet. ez a. kötelesség. Az első percekben csak ezt a verejtékes vívódást látjuk, az emberek igyekezetét, szívós akaratát, feszülő erőkifejtését, a munkának ezt a hálátlan, izzadós, fogcsikorgatós megmozdulását, melynek mindennapos ismétlődéséből tevődik össze az első pillanatra s nem vesszük észre a puha piros hátteret, mely lágyan simulva, szinte alattomosan védi a kínlódó, fekete alakokat. A piros kő a rögös szántóföldből felemelkedik s egy kis emelvényt alkot. És ekkor vesszük csak észre, hogy a felemelkedő alapzaton, a fekete emberek és ökrök felett egy puha hölgy fekszik egészen úgy, ahogy a szfinkszek szoktak. Az a puha piros hölgy a háttérben nem egyiptomi szfinksz, frissebb és modernebb, de azért szfinksz! mivoltát könnyű kitalálni. Kérdőiéi ő az élet felett. — Miért? Arcán mondern, cinikus mosoly terpeszkedik, amint lenéz a kínlódó, izzadó, mocskos emberekre. — Miért? Igen, igen. hát miért? Itt a kérdőjel, de hol a felelet? Miért az élet, a munka, a szántás, az aratás, a nyakas ökrök rángatása, a kemény föld feltörése? Aliért? Hát miért izzadni, fáradni, hahózni, vetni a barázdákba, kaszálni, építeni és betűket róni? Miért az élet, a kínlódás, a kötelesség, a kifáradás? Miért? De a fekete emberek nem hallják a miérteket. Körülnézek s szinte csodálkozom, hogyan szabad ilyen lázadozó miérteket orditani a keresztek és gótikus kápolnák szomszédságaiban? Hogyan szabad választ követelni az élet nyugtalanító talányára, mikor a hit vigasza, a feltámadás reménye úszik ebben a langyos, őszi temetőben? De ez a nagyszerű emlékmű nagyszerű művészi alkotás, ha elgondolása nem is keresztény. Az olasz temetőknek ugylátszik. csak művészi cenzoraik vannak. Milyen haragosak például Michelangelo istenei és szentjei, milyen kemények Mantegna Madonnái, mennyi fojtott vágyakozás lüktet Coseggio oltárképein, hogy Rubens duzzadó érzékiségéről ne is beszéljünk sehol se találjuk meg a keresztény gondolatot és világnézetet, mégis tömjénes, szent helyen őrzik őket. A kereszténység egykoron csak művészetet kért a művészektől. A művészet az Isteni dolog volt, mert minden művészet — a rinascimento keresztény gondolkozása szerint — istentől eredt. Aquinoi szent Tamás mondja, hogy a legfőbb szépség istenben van s minden, ami e földön szép, az istentől' származik. Minden művészet, még a pogány is. Szentelekv Kornél Oskolamesterek A lutheránus iskolában reggelenkint megjelent egy nagyon kövér, elhanyagolt külsejű ur, megragadta a nádpálcát és végigverte a gyerekeket. A nagyon kövér urat Szllvássy urnák hívták, ő volt a tanító, habár a kvalifikációját inkább gyakorlati utón és szokásjog alapján szerezte, mert azt megelőzőleg más polgári foglalkozást űzött. Az volt mégis a hite, hogy nagyon jó tanító. így tartották a feljebbvalói, még inkább a nebulói, akiket jó időben kiengedett a templomkertbe hancurozni, míg ő átnézett Somlyai úrhoz, a sarki fűszereshez, akinek engedélye volt kismértékben való szeszárusitásra. Ezt a homályos, hideg boltot nevezték általában tót kaszinónak. Ma is végigborzong a hátam, ha rá gondolok, olyan barátságtalan és misztikus volt. Rideg a helyiség és ridegek a benne levő népek. Somlyai ur mogorván bámult maga elé, a szót harapófogóval kellett kihúzni belőle. Somogyi ecetgyáros az Amerika-ferfályban már csak eléggé savanyu ember volt, de Somlyai ur azt is verte. A bolt előtt megszaporitottam a lépéseimet, hogy minél előbb túl legyek rajta, a veszély izgalma azért odavethette a tekintetemet. A boltosné még nyáron is nyakába vetve hordta berliner kendőjét és sárga arcával úgy nézett ki az egészséges járókelőkre, mintha meg akarna valakit harapni. Tréfásan ezek soha nem nevettek, este nyolc után zárták a boltot, mert hátha átküld még Várady néni egy skatulya gyufáért! Aztán visszavonultak a hálószobájukba, amely épp olyan kedélytelen volt, mint az üzleti helyiségük, lefeküdtek, talán még álmodtak is színesebb világról, hogy reggel megint kezdjék elölről a szürke napot. itt szeretett időzni Szilvássy Mihály, a lutheránus oskola mestere, minekután szárnyukra eresztette a gyerekeket, akik majd leverték hancúrozás közben a lábáról a megfontolt és tudós Jeszenszky Nándor szerzetes urat. De a mestert nem zavarta Somlyaiék fanyarsága, amely valóban, a somhoz hasonlított. Nem zavarta a Marczi szamarat sem, annak az idegei kötélből voltak megszervezve és bölcsen osztotta be a napját, a várost egyaránt, hogy merre hordja a vizet. Lévén ö a becskereki vízvezeték. Mindig papucsban járt és mezítelenek valának dusszőrü lábai, amelyek fogvicsorgatásra ingerelték az én Treif vizslámat. Nem bántott az a jámbor állat a világon senkit, csak a Marczi lábát kapta a szájába anélkül, hogy megharapta volna. — Ágyik á rosztopcsint á rummal! — szólt be arramenet a boltba Marczi, minekután türelmes állatait, nevükön szólítva őket, megállította. A néhány percnyi pihenőre szüksége volt, de meg vallotta is, hogy a tót kaszinóban történő látogatással a felekezethez való tartozandóságát igazolja. Marczi, ha szigorúan veszem a dolgot és ezen az alapon akarom karakterét megrajzolni, világpolgár volt, mert amikor Amerikában igyekezett kielégíteni a szomjuhozókat, épp úgy betért a Budzsák sarkán Schleslngerhez is, már pedig azt aligha lehetett a lutheránus hivek közé sorolni. Tótok — ahogy Becskereken az evangélistákat nevezték — egyébként is csak a templomuk körül laktak. Azonfelül eltagadhatatlan vonzalmat érzett Marczi a göröggel nem egyesült vegyeskereskedések iránt is, valahányszor eszébe jutott az a lángelme, aki a rosztopcsinnak a rummal való összeházasítását diktálta. Lelkiekben mégis Falvai ur vezetett, mert ott ült Szilvássy oskolamester ur, akit meg lehetett interpellálni. — Mit csinálják a gyerekek, tekintetes ur! — Megvannak. — Derék, nagyon derék, csak szigorúan a kis bitangokkal! Mindig az volt az elképzelésem, hogy Szilvássy ur a Marczi biztatásából merit erőt, valahányszor megforgatja a nádpálcát. Marczi tagja volt az egyházközségnek s mint ilyen, tudott módot találni, hogy beleszóljon az ügyekbe, sőt fizetésemelés idején az ö szavazata is döntő lehetett. A lutheránus fiukat mindig irigyeltem ! a sok szabadságért. A megveretés mel- • lékes volt, szóba se jöhetett, hiszen vég- í eredményben egyre ment, hogy hol1 kap ki az ember. Engem ugyanis a Rédl Ferenc tani tó ur szokott megverni a belvárosi községi elemiben. Az az idő járta, amikor a pedagógia bottal dolgozott és az elmékből senki se tudta kiradírozni az elképzelést, hogy lehet a gyerekkel másképpen is bánni. Lám, a vizslát se dresszirozták korbáccsal, a jó szó, a szoktatás, az étellel való kedveskedés valóságos tudósokat teremt soraikban. De a tanító urak hősök voltak, gyerekekkel és feleséggel rendelkeztek odahaza s ami ingerültség felhalmozódott, bennük, azt az iskolában adták ki. Gyerekbolond voltam mindig, volt már alkalom rá, hogy befolyással legyek a magamén kívül másokra is, de én még sose használtam testi fenyítéket. Embernek tudom nézni a gyereket is, akinek lehetetlen mcgbecsteleniteni az önérzetét — még ha a virgácsnak helye is volna, — pofonnal. Talán Réd! tanító urnák köszönhetem ezt, aki rajtunk adta ki minden dühét. Csak bejött az iskolába vérbeborult szemmel — mert a kocsmák sosem engedték, hogy kialtidja magát — s akit hangosan talált, azt citálta ki. Hat nácipálcaütés volt a porció. A vérem ma is hevesebben lobog, az arcom belepirul a megszégyenítésbe, amikor rágondolok és leirom ezeket a sorokat. Nem múlhat cl az érzése soha, itt nincs lelki megbékélés, — habár bosszú nincs és nem volt addig sem, amig élt. Azonban voltak vitáink később, amikor már a magam szárnyára eresztődvén, kezdtem a kocsmákat járni és egy aszta! mellé jutottam hajdani pedagógusommal. — Szerbusz, — verte poharát a poharamhoz. — most már felnőtt vagy, visszategezhesz. — Szerbusz, — válaszoltam uj palackot hozatva a megtiszteltetésre s immár baráti alapon folyt a diskurzus. — Emlékszel? — kezdte, — Emlékszem, sokkal többre, mint amennyit elképzelsz és dühbe hozott most is az ostoba vadságokkal. Az ártatlanul kapott pálcaveréseimet nem törli le rólam már senki, de szeretném megmenteni az utódaimat a brutalitástól. Nézd, édes öregem, szeretlek és azok mondják, hálás is vagyok, de komoly lélekkel ajánlom, ne verekedj az iskolában, mert úgy kihúzlak a placcra, hogy sose tanitasz többet az életben. — Megtennéd? — A magam szenvedéseire gondolok és megteszem. Minden egyes ütésért kapsz a lapban külön hasábot. A minap a Kozma-kávéházban hosszasan csevegtem a kaszirnővel, aki a likőrös üvegek mögül szokott mosolyogni a vén búzás Don Jüanokra, megcsipkedtek érte, hogy egyszerre bele akarok cseppenni az életbe, — pedig ártatlan voltam. A kaszirnő iskolatársam volt az elemiben, Storch Olgának hívják, emlékezhetsz rá. Én ma sem felejtem el, mennyire megverted egyszer — amúgy, férj módra, mert valami nagyon is naturális kérelme volt. Amit pedig teljesíteni kell kedves bátyám, mert megbetegited a gyereket. De te megverted s ott fetrengett szegény a szennyben. Hát erről beszéltünk az Olgával, ő sem felejtette el. Azért ajánlom jó lélekkel, hogy ne verekedj. Pedig micsoda más emberek voltak a töhbiek! Baaden igazgató, az öreg Fröhlich, Brájjer Gyula, — megjelenésre, modorra is előkelő urak. Egyszer kiöntötte előttem szive bánatát Rédl. — Én vagyok a világ legszerencsétlenebb teremtése. Még nem volt olyan tanulóm, aki elvitte volna az érettségiig. Szerezd meg legalább te. Elkéstem ugyan vele, de megszereztem. Aztán elszaladunk egymásítól, az államosítással idegenbe helyezték, régen megcsalt, — nem tudom, akadt-e párom az ambíciója kielégítésében. Torontáli.
